Most annyira üresnek érzem magam. Valamiért semmi sem sikerül. A tegnap történtek... ahogy Noah a szemembe nézett. Én tényleg megilyedtem tőle. Megilyedtem attól amit láttam. Olyan volt mintha Ronald lett volna előttem. Mint amikor erőszakkal elrángatott az anyámmal együtt hogy drogot vegyen ahol ráadásul tartozása is volt. Akkor történt hogy több emberrel is hidegvérrel végzet. A sok vér látványa... a harag... ott kezdődött el minden, meg persze amikor megpróbált megölni. Most pedig... Zach is kórházban, Naoh nagyon megverte. Eltörte az orrát, és az állát is. Nem felejtem el Noah tekintetét, legalábbis is a tegnapi arcát amikor úgy nézett rám. Kétségbeesetten... üres, de fájdalmas tekintettel. Ma... ma van a Holdfény fesztivál, és ma kettesben mentünk volna Noah-val de... úgy tűnik egyedül fogok menni.

Noah

Az ágyamban fekve lógatom magam előtt a csuklómon lévő karláncot. A világnak egy ember vagy, de egy embernek a világot jelented.

A szemébe nézve láttam rajta a rémületet. Ahogy kilépett a fürdőből az arcán azt láttam mintha valami megviselte volna. De mi történt vele? Nem halogathatom tovabb... muszáj megtudnom mi történt vele. De gondolom ő látni sem akar engem a tegnapi után, még is... úgy érzem valami hiányzik. Hiányzik egy darab belőlem. Ő az, és a közelsége.

- Noah, bejöhetek? - nyit be hirtelen Peter.

- Gyere.

- Elmondanád mi történt itt tegnap? - ül le.

- Zach, és Hailey megviccelték Sophie-t egy üzenettel. Hagytak egy cetlit a szekrényben azzal az üzenettel, hogy hiányzol, alig várom hogy találkozzunk. - ülök fel. - Ő pedig ide jött hozzám, és megmutatta. Természetesen azt hitte hogy én hagytam ott neki, mert boldogan jött be hozzám, majd amikor kiderült hogy mégsem én hagytam... falfehér lett az arca, és úgy tűnt mint ha pánik rohamot kapott volna. Azonnal át rohantam Zach szobájaba majd megvertem. Ezért van most kórházban.

- Tudsz róla hogy a szülei feljelentést tettek?

- Igen, de az a szar alak apám már elintézte. Ennyi jó dolog származik tőle!

- Figyelj Noah! Szerintem Sophie-val történt valami.

- Mire gondolsz?- csúszok közelebb hozzá.

- Úgy értem a múltjában történhetett valami.

- Nem tudom soha nem beszél a múltjáról. Csak annyit tudok hogy elváltak a szülei.. és hogy fél a sötétben! - nézek magam elé, majd emszbe jut a hátán lévő heg... és ott van a mekiben, meg a buszváróban történt dolog.

- Beszélned kellene vele! Nekem is feltűnt már hogy az erőszakot nem bírja!

- Hogyan beszéljek vele? Látni sem akar! Egész nap nem beszéltünk. Úgy volt hogy együtt megyünk arra a fesztiválra is. Ő biztos hogy ott lesz, hiszen a bátyja első koncertjéről van szó.

- Akkor meg? - tárja szét karjait. - Menj vele!

- Igen igazad van! Elmegyek és beszélek vele, még van időm! - nézek az órámra majd, felpattanok az ágyból, Petert ott hagyva.

Azonnal átronahok a lány kollégiumba, majd felszaladok az emeleten és kopogás nélkül benyitok... ahol Abby éppen tanul. Szemeit azonnal rám szegezi, majd meglepődve néz rám.

- Hol van? - teszem fel az első kérdést.

- Neked is szia! Elment - zárja be könyvét.

- Mikor?

- Egy órája.

- Értem... - turok hajamba idegesen majd nagyon sóhajtok. Ezt elszúrtam.

- Tudom hogy ma veled ment volna. Egész héten arról áradozott mennyire várja a mai estét. Be akart mutatni az apjának.

- Micsoda? - nézek Abby-re meglepődve.

- Figyelj Noah. Fogalmad nincs Sophie-nak mennyi szargáson kelett keresztül mennie. Ő próbálja erősnek mutatni magát, de nem megy neki. Fogalmad nincs róla mennyire fontos vagy neki. De... te folyton a múltjára emlékezteted a viselkedéseddel. Ha tényleg fontos neked, már pedig amennyire látom tényleg az.... akkor meg kell változnod.

- Nagyon fontos nekem! Az egész kibaszott világon ő az egyetlen jó dolog az életemben nem akarom őt elveszíteni... de kérlek mondj el mindent amit tudnom kell a múltjáról. Sosem beszél nekem semmiről! - nézek rá kétségbeesetten.

- Nem tehetem Noah! - rázza fejét. - Megígértem neki hogy nem beszélek senkinek róla. Fél bízni... - áll fel. Ez most eléggé szíven üt, de megértem őt. - Folyton rémálmai vannak! És visszatért a pánikrohamja. Támogatásra, törődésre, és a legfontosabb amire még szüksége van, az te vagy. Mert amikor a közeledben van boldog. A bátyja Dylen megkért hogy vigyázzak rá. Ne akarj magadnak ellenségeket szerezni. Az élete árán védelmezi Dylen akár csak az apja. Csak... egyszerűen menj utána és kérj tőle bocsánatot! Erre van most szüksége! - fonja össze maga előtt karjait.

- Igen! Én megyek, és beszélek vele! Köszönöm Abby! - mosolygok hálálkodva.

- Majd akkor hálálkodj ha sikerrel jártál! - dönti oldalra fejét szerényen, én pedig elhagyom a szobát.

Sophie

Leszállok a buszról majd nagyot szippantok a már már esti levegőbe.
- Itthon vagyok... A szülő városomban - mosolygok magam elé, de belül még is elkap egy fojtógató érzés. Megrázom a fejem majd elindulok a házunk felé.

Ma lesz Dylen első koncertje, nem engedhetem meg magamnak a szomorkodást. Nem láthat rajtam semmit. Az utcánkban érve már a nap szinte teljesen lement, én pedig a kapunk előtt állok. Benyitok, majd az ajtóhoz érve kopogok. Persze be is nyithatnék de azzal elrontanám a meglepetést. Apának azt mondtam a fesztiválon találkozunk, de ha már egyedül vagyok akkor vele megyek el. Bizonyára Dylen, és a fiúk már ott vannak.

Kopogó léptek közelednek az ajtó felé, és apa helyett Emily nyit ajtót.

- Szia Sho.... - kezdené boldogan.

- Sshhh.... - teszem ujjam szám elé.

- Nem tudja hogy jössz? - mosolyog.

- Nem. Úgy volt majd a fesztiválon talalalkozunk.

- Taylor! Tudnál jönni? Téged keresnek! ‐ kiált be hangosan.

- Azonnal megyek! - kiált vissza majd ebben a percben elbújok az ajtó mögé. - Itt vagyok! ‐ hallom tisztán hangját, majd játékosan elő ugrok az ajtó mögül ezzel jól megilyesztve őt. Eszembe jut mikor gyerekként játszott velem folyton bújócskát. Ő mindig... olyan gondoskodó volt. - Bogyó! - nevet fel majd át ölel jó szorosan. - Erre nem számítottam! Jól megleptél!

- Igen. Gondoltam örülnél neki ha együtt mennénk! - nézek magam elé egy perce majd rá.

- És ő hol van? - néz mögém.

- Noah... sajnos nem ért rá. El kelett mennie.

- Ohh de kár! Szerettem volna megismerni őt, de sebaj majd legközelebb! - legyint. Legközelebb... egyáltalán lesz legközelebb? - Hozom a kocsi kulcsot és már mehetünk is!

- Rendben.

Belül úgy érzem az üresség lassan felemészt. Alig ismerem őt, még is olyan nagy hatással van rám. Soha nem éreztem egy srác iránt sem semmilyen vonzalmat. Még is... még is ő magával ragadott. Annak ellenére amennyire utáltam az elején... annyirra megkedveltem, és ha nincs a közelemben abba bele őrülök. Ez lenne a szerelem? Szerelmes lennék belé? Ha a szerelem ennyi káoszzal és fájdalommal ját mi értelem van? Miért kell egymásnak fájdalmat okozni? És mi van ha nem is vele van a baj? Jól mondta egyszer Noah. Ennyirre elcseszett már nem lehetek. Tudom hogy próbál megvédeni mindentől, de még is... a múltam annyira nagy hatással van még mindig rám, hogy nem tudok azokon a dolgokon csak egyszerűen túl nézni amiket tesz. Talán én vagyok a legnagyobb hibás, mert semmit sem mondtam még el neki. Talán ha tennék érte... még működhetne a dolog köztünk. Hiányzik...

- Jól vagy Bogyó? - lép mellém apa miután megérkezünk.

- Igen, persze hogy jól vagyok! - mosolygok.

- Csak mert egész úton meg sem szólaltál. Bánt valami? Esetleg az a srác, az a Noah...

- Nem apa! - rázom fejem. - Ő nem csinált semmit.

- Akor miért érzem azt hogy szomorú vagy? - néz rám még mindig. Olyan nehéz neki hazudni. Mindig rájön ha rosszul érzem magam.

- Teljesen jól vagyok! Örülök hogy itt vagyok veletek. Hogy Dylen álma végre valóra válik, és... - lököm meg vállamal. - Hogy újra boldognak látnak!

- Én is örülök... lassan minden jóra fordul! ‐ fogja meg vállam. - Figyelj, elmegyek köszönni a srácoknak, azután pedig azt csinálunk amit szeretnél! ‐ simít végig hajamon. Még mindig annyira kislányként kezel... de valahogy nem bánom. Sőt örülök neki. Bólogat majd sétálni kezdek a tömeg között.

Nézelődöm miközben minden felé finom illatok lopják, be magukat az orrom alá. A kis gyerekek nevetése pedig melegséggel tölt el miközben a hintalovakon körbe körbe forognak. Ahogy meglátom az ismerős arcokat, az öreg néniket az útcánkból... eszembe juttatnak minden szépet, és jót. Bárcsak ő is itt lenne most... akkor lenne igazán tökéletes.

- Sophie tényleg te vagy az? - szólít meg egy mély hangú srác. Azonnal felé kapom a tekintetem.

- Ethan? - nézek meglepődve... az óvodás... első szerelmemre. Igen, igen még csak óvodások voltunk, de már akkor elterveztük hogy összeházasodunk, csak hogy ők elköltöztek így ez a terv füstbe ment. Most pedig itt áll előttem egy magas jóképű barna szemű srác. - Azta! Ezt nem hiszem el! - nézek rajta végíg.

- Azt hiszem egy ölelés azért jár! - tárja szét karjait játékosan majd megöleljük egymást. - Úr isten! El sem hiszem hogy ennyi év után láthatlak! Nagyon... megnőttél! - néz rajtam végig.

- Ez inkább rád vall! Én már oviban is alacsony voltam, ez most sem változott.

- Akkor is te voltál a lányok között a legszebb. Ez sem változott! - feleli zavarba ejtően.

- Ne beszélj butaságokat! A nyuszi fogaim hiányoztak, és a hajam is mindig úgy állt mint valami széna kazal... - nevetek.

- Szerintem gyönyörű, és érett nővé váltál.

- K-köszi!

- Van kedved inni valamit? - int a velünk szemben lévő bódéhoz.

- Persze - vászolom, majd mellé szegődöm.

Noah

Remélem hogy jó helyen járok. Életemben nem jártam még ebben a városban de azt hiszem az óriás kerék mindenkinek feltünő lehet, szóval mégsem tévedtem el.
Nagyon kis hangulatos város. Leparkolok majd elindulok a fesztivál felé. Itt az emberek valahogy nagyon kedvesnek tűnnek. Igaz senkihez sem szóltam még, de egyszerűen mindenkiből pozitív energia árad. Én csak remélem hogy minden jól fog alakulni. Muszáj beszélnem vele.

***

Ahogy belépek a hatalmas kapun, szemem szám nyitva marad. Már eléggé sötét van, még is ez a hely valami gyönyörű. Beljebb sétálok majd körbe nézek kicsit, és leülök az egyik bódéhoz majd kérek egy üdítőt. Próbálom hívni Sophie-t de nem csörög ki, majd ebben a pillanatban egy ismerős nevetése tör fel. Megfordulok a forgó széken, majd a nekem háttal ülő lányt kezdem bámulni. A lágy szélnek köszönhetően az illatta azonnal belopja magát az orromba. Vele szemben ülő srác pedig olyan tekintettel néz rá... mint amilyennel én szoktam. Sophie pedig... olyan jóízűen nevet a társaságában hogy az már fáj. Ökölbe szorítom a kezem majd mély levegőt veszek majd az utolsó korty kolát is megiszom.

- Lenne kedved holnap elmenni moziba? - mosolyog a srác.

- Nem tudom... tudod eléggé sokat kell tanulnom.

- Szerintem egy kis lazítás nem árthat. Elmehetnék a régi játszótérre megemlékezni a múltra. És...- fogja meg Sophie kezét. - Egy kis időt együtt tölteni.

Úgy érzem szétrobbanok az dühtől, és a bennem kavargó érzelmektől, de ha most felállok, és szét verem az ő pofáját is azzal csak ronatni fogok a helyzeten ezért nagyot nyelek, és még várok egy kicsit....de azért nem hagyom elfajulni a dolgokat.

- Ugyan már! Annyirra rég beszéltünk!

- Én... sajnos nem érek rá!

- Akkor menjünk el együtt most valahová!

- Sajnálom, de...

- Azt mondta nem ér rá! - szólalok meg, miközben előre nézek.

- Hogy mondod? - néz felém a srác, majd Sophie is.

- Noah? - néz rám megdöbbenve. - Te meg mit keresel itt? - áll fel azonnal.

- Ismered őt? - néz Sophie-ra a fiú.

- Naná hogy ismer! - fonom össze karjaim. - A pasija vagyok!

- A pasija? - néz rám megdöbbenve.

- Noah! Fejezd be! - néz rám Spohie.

- Miért fejezném be? Amúgy meg beszélni akarok veled!

- Majd beszélünk az egyetemen!

- Addigb sehová nem megyek míg nem beszélek veled!

- MI lenne ha hagynád Sophie-t, és haza mennél? - áll elém a srác.

- Mi lenne ha beverném azt a csinos kis pofád, azután te huznál el innen? - állok közelebb hozzá.

- Vigyázz a szádra! - feleli laza mosollyal. Nah most már tényleg elegem van belőle...

Sophie

Lefagyva bámulom ahogy Noah, és Ethan lassan egymásnak esnek. Ethan teljesen olyan mint Noah viselkedésre. Nem hagyja magát! Erőszakos és makacs, még is Noah.. ő még makacsabb, és már annyirra elfajulnak a dolgok hogy muszáj közéjük állnom. azt sem értem egyáltalán Noah-nak hogy sikerült ide találni, és ami még fontosabb miről akar beszélni?