- Jól van fiúk! Szuperek voltatok! - mosolygok elégedetten az edzzés végén. - Te pedig Nathaniel! - lépek elé. - Nem gondoltam hogy ennyire jól játszol... bent vagy a csapatban!

- Köszi Noah! - néz rám elszántan. - Meglátod holnap nem fogsz csalódni bennem!

- Remélem! - bolíntok, majd a többiekre nézek.- Srácok, megkérlek titketet hogy gondosan pihenjétek ki magatokat a holnapi napra! Fontos meccsünk lesz, szóval mindent bele kell adnunk!

- Ahelyett hogy mi értünk aggódsz, inkább te pihend ki magad! - fogja meg vállam Peter.

- Igen, igen! - helyesel Isaac. - Te vagy a csapat kapitányunk... nem fer hogy csak te aggódsz mindig miattunk! - Nem kell aggódnod, tudjuk a feladatunk! - vigyorog rám. - Menj és pihend ki magad!

- Köszi hogy így aggódtok, de...

- Nincs semmiféle de! - tuszkolnak ki az öltözöből. - Mi majd elintézzük a többit, menj pihenni!

- Jól van, jól van! - teszem fel kezeim megadóan, majd rájuk pillantok. - Köszi srácok!

- Ne köszönj semmit! - néz rám Peter, majd elindulok a szobám felé.

Azt hiszem náluk jobb barátokat soha nem kaphatnék, és persze jobb csapatot sem. Peter, és Isaac is nagyon jól tudják min megyek most keresztül, és jól esik hogy ennyire támogatóak. Valójában... tényleg szükségem van egy kis pihenésre. Fizikailag úgy érzem hogy az egész egyetemet körbe tudnám futni, de lelkileg teljes elfáradtam. Ez az egész válás dolog... és Alice eléggé kikészít. Nem mutatom a srácoknak, sőt Sophie-nak sem, mert ez nem tartozik rájuk. És amúgy sem keverhetem össze a sulis dolgokat az otthoni problémáimmal.

Ezek a dolgok kavarognak a fejemben miközben zuhanyzom. Jól esik a langyos zuhany, ebben a forróságban edzés után. Megtörölközöm, majd felveszek egy boxert, és lefekszem. Próbáltam Sophie-t rávenni hogy aludjon ma velem, de tanulnia kell. Úgy látom, nagyon fontos neki a tanulás... mintha minden erejével azon lenne hogy megfeleljen. Talán az apja ennyire szigorú lenne vele?

🌞🌞🌞Másnap reggel🌞🌞🌞

- Oké Noah ma mindent bele kell adnod! - győzködöm magam a tükör előtt. Minden meccsem előtt izgulok, de amikor a srácok elé állok, valahogy ez az érzés mintha csak a felhők fölé szállna. Amikor ki állok a pályára... és érzem a labdát a talpam alatt... ahogy eszeveszetten szaladok vele, a sok adrenalintól telve úgy érzem nincs előttem akadály... és most még is... az öltözőben állva a tükörbe nézve azon gondolkodom hogy ő ott fog e lenni? Ott fog ülni a sorok között?

- Noah minden rendben? - zökkent ki gondolataimból Peter.

- Igen, persze!

- Ma szégyentelenül megverjük ezeket a gyíkokat, és azután az egész világot megrengetjük! - fogja meg vállam biztatóan.

- Az tuti! - válaszolom mosolyogva. - Induljunk! A meccs nem nyeri meg önmagát!

- Igen! - bólogat hevesen majd ki sétálunk az udvarra. A lelátók sorai zúdultig van a diákokkal. A nap hét ágra süt, az ellenfél csapata pedig össze ült gondolom még egyszer átbeszélni a stratégiát. Anya, és Alice mint mindig az első sorban ülnek.

- Bátyus bátyus! - rohan felém pici lábaival, majd az ölembe veszem. - Remélem sok gólt fogsz rúgni!

- Ohh ebben teljesen biztos lehetsz! De most menj vissza anyához rendben? Csak figyelj, és számold össze a góljaim! - mosolygok rá. - Rendben? - kérdezem mire ő hevesen bólogat, és vissza szalad helyére.

- Szét rúgom a mai meccsen ezeknek a lúzereknek a seggét! - ugrál fel, le előttem Isaac.

- Nyugalom! - nevetek fel. - A seggük helyett a kapuba próbálj lőni!

‐ Ne aggódj, oda is fogok gólt lőni! - vigyorog.

- Nézd csak Noah! - int Peter a nézőtér felé, én pedig elrejtve a bennem lévő örömöt, végig nézem ahogy Sophie felsétál a nézőtérre. Az az egyberészes virágmintás kis overál ki emeli alakját, és azok a kék szemek... idáig víritanak. Kósza szőke tincseit a csendes szél ide oda dobálja, majd helyet foglalva azonnal keresni kezd tekintetével. Ha tehetném azonnal oda rohannék hozzá és megcsókolnám, de csak egy perc van vissza kezdésig.

- Most meg... mitcsinál? - nézek kérdően felé.

- Az egy fehér póló a te neveddel? - néz rám Isaac majd vissza meglepődve Sophie-ra.

- Úgy tűnik! - vigyorgok, majd ebben a pillantban végre találkozik tekintetünk. Mosolyogva integet felém, majd gúnyosan vigyorogva a pólójára mutat amit a ruhájára húzott. Csak csóválni tudom a fejem, és magamban azért hálálkodni hogy itt van. Most érzem teljesen tökéletesen magam. Ő fog erőt adni a mai meccsemhez...

Sophie

Nem sportolok egyáltalán. Nem igazán foglalkoztat az sem hogy megnézzek bármilyen versenyt, esetleg gimis vagy egyetemi sportot legyen szó bármiről. És az igazság az, hogy most sem akartam jönni, de akkor az jutott eszembe hogy most Noah-ról van szó. Igaz, hogy kicsit húztam az agyát azzal hogy nem jövök el, de amikor elmondta hogy meccsük lesz azonnal tudtam hogy ott leszek.

Nagyon kellemesen csalódom már a meccs elején. Ahogy Noah szinte kergeti a labdát a kapuig, majd sorra lövi be a hatalmas gólokat, az valamiféle adrenalint hoz fel bennem. Csendben figyelem ahogy passzolgatnak egymásnak, ahogyan Noah terlegeti a csapattársait, és amikor félig felhúzza magán kék mezét, hogy letörölje homlokát, a lányok háromnegyede hangos síkitozásba kezd, de ahelyett hogy viszonozná a lányoknak ezt a kedves, számomra irritáló gesztust, csak rám néz, ujjával rám mutat, majd kacsint egyet. Úgy érzem mentem elájulok a zavartól amit okoz. Mindenki felém pillant, és a lányok többsége mind szúrós tekinettel néznek rám, ami egyáltalán nem zavar. Mintha minden megszűnne körülöttünk. Csak, én és Noah vagyunk... egy pillantra elképzelem ahogy felém sétál, majd arcom kezei közé fogja, és lágyan megcsókol.

- Hé Sophie! - áll elém hirtelen Abby.

- I-igen? - nézek fel rá zavartan.

- Gondoltam szólók... de biztosan tudsz róla, hogy Noah, ma bulit tart!

- Igen, hiszen nyertek! - mosolygok a pályára bámulva miközben Noah, és a többiek őrülten örvendeznek.

- Ugye jössz?

- Igen persze hogy ott leszek... de - nézek egy pillantra magam elé. - Vennem kellene valami ajándékot neki!

- Elkísérhetlek, ha gondolod.

- Igen, az jó lenne! - állok fel. - Induljunk azonnal!

- Jól van! - válaszolja Abby. Remélem sikerül találnom valami olyat aminek örülni fog.

***

- Jól van, ugye így rendben leszek? - nézek idegesen Abby-re.

- Igen! Nagyon csini vagy!

- De ugye nem túl kihívó? - símitok végig a fekete combközépig érő ruhán.

- Nem.

- És nem is túl visszafogott?

- Sophie gyönyörű vagy! ‐ nevet rám. - Ne izgulj már! - feleli biztatóan.

- Oké! ‐ sóhajtok nagyot a tükör előtt, majd elindulok az ajtó felé.

- Sophie nem felejtettél el valamit? - szólal meg mire vissza fordulok, és meglátom kezében az apró kis dobozt amiben Noah ajándéka van.

- Ohh basszus, annyira izgulok hogy majd nem itt felejtem a legfontosabbat! - vigyorgok, mire kezembe dobja én pedig végre elindulhatok a buliba. El se hiszem hogy eljött ez a nap is. Teljesen egyedül döntöttem úgy hogy bulizni megyek. Vagy is fogalmam nincs mi fog ma történni, de azt tudom hogy nagyon várom már hogy beszélhessek Noah-val.

Az udvarra kiérve, azonnal keresni kezdem őt, és hamar meg is találom. Mint mindig most is rendezett, de kócos a haja. Egy fehér laza inget visel, ami gyürötten fel van türve könyökéig, és egy farmert. Az ízlése fantasztikus. Laza, de merész, ami teljesen tükrözi a személyiségét. A csapat társai körében nevetgél, és beszélget. Elég messze állok tőle, ezért észre sem vesz... addig a pillanatig míg a melette lévő srác nem mondja el neki hogy őket bámulom. A szívem vadul kezd kalapálni ahogy mosolyogva felém sétál. Csak bámulni tudom őt. Az ingjén lévő felső két gomb teljesen elém tárja izmos vállait, és kulcscsontját. Alkarján az erek duzzadnak, és ahogy végíg mérem őt tetőtől talpig, egy újfajta érzés önt el...

- Picur! - áll meg előttem vigyorgva.

- Szia Noah! ‐ mosolygok elpirulva.

- Gyönyörű vagy! ‐ néz rajtam végíg kétszer is egymás után.

- Köszönöm... te sem... panaszkodhatsz!

- Örülök... ‐ néz le kezemre majd megfogja. - Hogy eljöttél! Talán fogalmad sincs róla de nagyon sokat jelent nekem hogy ott ültél... abban a pólóban! ‐ nevet maga elé. Olyan édes...

- Ezt nem kell megköszönnöd! Mindenképpen ott lettem volna. Gratulálok! ‐ húzom elő a szürke kis dobozt.

- Ez meg mi? - kérdezi csillogó tekinettel.

- Gondoltam, örülnél neki! Én... életemben soha nem vettem még srácnak ajándékot.. szóval kérlek ne cikizz emiatt! - nézek a földre a körmöm piszkálgatva, mire ő kibontja a kis dobozt.

- Ez egy... karkötő?

- Igen... öhmm én csináltattam!

- Segítenél fel rakni? - nyútja kezét, én pedig boldogságtól duzzadva rakom fel csúklójára.

- Nézd csak... - fogom meg csúklóját majd az idézet elejére fordítom.

- A világ számára csak egy ember vagy, de egy ember számára a világ vagy - olvassa fel, majd rám néz.

- Én csak azt gravíroztattam bele... - folytatnám de hirtelen csókjával belém folytja a szót. Erős karjaival magához húz, és olyan lágyan, de szenvedélyesen csókol hogy abba minden porcikám beleremeg. - Amit belül éreztem... - lihegem, ahogy szétválnak ajkaink.

- Még soha senkitől sem kaptam ilyen gyönyörű ajándékot! - fogja arcom kezei közé, és boldogan mosolyog rám, amitől elönt a melegség. - De talán... az egyik legszebben ajándék amit valaha is kaptam... - néz szemeimbe. - Az te vagy!

Meg sem tudok szólalni. Én egyszerűen nem tudok szóhoz jutni. Ebben a pillatban úgy néz rám mintha én lennék az egyetlen fontos dolog neki.

- Köszönöm Picur! - ölel magához, majd az illattától újabb érzés kerít hatalmába. Legszívesebben megcsókolnám a nyakán. - Gyere velem... - kulcsolja össze ujjait az enyéimmel, majd maga után húz. - Szeretnélek téged bemutatni az én tökkelütött barátaimnak! Amúgy is állandó azzal zaklatnak mikor mutatlak már be nekiek, szóval úgy érzem itt az ideje.

- Ohh hát ennek örülök! - sétálok utána vidáman.

- Meg fogod bánni hogy így vélekedsz!

- Ugyan már... ennyire rosszak nem lehetnek! - Vagy... még is? ‐ nézek rá kicsit kételkedve amikor megállunk a két srác előtt.

- Sophie, bemutatom neked az én két legidegesítőbb, de legjobb barátom. Ő Peter! ‐ int fejével Noah a vele egy magasságban lévő kék szemű srácra. Ő pedig Isaac! ‐ mutat a fél feljebb alacsonyabb, barna szemű fiúra.

- Szia szépség! - nyújta kezét Isaac vigyorogva.

- Helló! - köszönök vissza zavartan.

- Örülök hogy megismerhetlek Sophie! - mosolyog rám Peter, aki egy kicsivel visszafogottabban köszön.

- Én is nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek titeket!

- Tudod... - kezdi Isaac. - Noah állandó rólad áradozik!

- Ne! - temeti arcát tenyereibe Noah. - Ne kezdjétek!

- Sophie így... - néz Peter gúnyosan.

- Sophie úgy... - kontrázik rá Isaac.

- Sophie olyan aranyos! - kezdi újra Peter.

- Sophie olyan csinos! - fejezi be Isaac, és ekkor már nem bírom visszatartani molyosom, ami egy kis nevetéssel fűszerezve halkan kitör belőlem.

- Ez komoly? Te is Picur? - néz rám Noah bosszankodva.

- De hát én semmit sem csináltam!

- De még nem láttál semmit! Mindjárt megmutatjuk hogyan smárol veled álmában! - vigyorog Isaac, majd próbál Peter-re mászni.

- Oké, mi most lépünk le! ‐ fogja meg csuklóm Noah majd maga után húz.

‐ Ne már Noah! - kiált Peter. - Mi csak szeretünk téged!

- Igen, igen! Imádunk Noah! - kiáltja Isaac is, Noah pedig válaszul bemutat nekik.

- Kedvelem őket!

- Ne... mondj... egy szót sem! - sóhajt nagyot.

- Ugyan már Noah! - vigyorgok rá.

- Éreztem hogy megszivatnak! De a holnapi edzéssen ők fognak szívni ezért!

- Ne merd őket bántani! - bokszolok lágyan mellkasába. - Ők tényleg imádnak téged! Látszik rajtuk mennyire törődnek veled! - fordulok feléjük mire Isaac színészkedve, megpróbálná Peter-t megcsókolni aki tenyerével elnyomja magától a részeg sráct. Alig tudom nevetésem visszatartani. Ajkaim össze préselem, de Noah halál komoly tekinettel néz rám, és ekkor már kitör belőlem a nevetés.

- Ellenem fordultál? ‐ kérdezi.

- Miről beszélsz? ‐ húzom fel vállaim.

- Picur? ‐ morogja majd erősen megragadja derekam. ‐ Ne játsz a tűzzel!

- De ha egyszer szeretek megégni! - vigyorgok mire megcsókol. Nyelvével utat tör számban, én pedig ujjaimal hajába turva viszonzom. Olyan... finom. És puha, és az illattától mindjárt elájulok. Lábujjhegyre állok, hogy jobban nyakába kapaszkodjam, de arra nem számítok hogy ő erősebben magához húz. Érzem minden porcijákát. Még oda lent is! És teljesen meg vagyok bizonyosodva arról hogy a nadrágjaban lévő kis barátja egyre csak dudorodik. A gyomromba hasít, egy hideg te kellemes érzés, és még közelebb préselem magam hozzá. Én... most kivánom őt?

- Picur! ‐ engedi el ajkaim, majd meglepődve néz rám, mert teljesen tisztán látható rajtam hogy kivánom őt. De ahelyett hogy belemélyülnék a dologba teljesen más irányba vezet. - Van kedved táncolni?

- Hogy... - köszörülöm meg torkom. - Táncolni? Igen, táncoljunk ‐ válaszolom, majd még belljeb vezet a tömegben. - Noah kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Szóval... jövőhéten lesz a fesztivál, tudod ahol a Dylen fellép a bandával... és arra gondoltam elmehetnénk együtt! De, ha nem szeretnél jönni azt is megértem! Ha esetleg nem állsz készen rá, vagy apa miatt...

- Picur! ‐ néz rám biztatóan. - Szívesen elmegyek veled!

- Tényleg? - kérdezem csillogó tekinettel.

- Ez természetes! Jajj olyan butus vagy! - húzza fejem mellkasához. - Miért vagy mindig ennyien bizonytalan?

- Én csak azt hittem, nem akarsz majd jönni! Hogy korainak tartod majd, azt hogy találkozz, majd az apámmal, vagy...

- Legyen bármi ami veled kapcsolatos, azt akarom! Minden áron! - szól közbe, majd ő is, én is megszeppenünk kicsit ezek szó hallatán. - Én mostantól kezdve... mindent veled akarok megélni! Legyen szó bármiről, azt akarom hogy melettem légy!

- Én is... így érzek! - mosolygok megkönnyebülve.

Ezek az érzések... amiket iránta érzek minden ilyen pillantban egyre csak erősödik bennem...

***

Noah szemszöge

- Noah... vegyél fel! ‐ tárja szét karjait Sophie. - Álmos vagyok! ‐ mondja csukott szemekkel, majd ölembe veszem. Azonnal átkucsolja lábait derakam körül, kezeit pedig nyakam köré fonja.

- Te kis pók majom! - emelek rá, hogy szorosabban tudjam megfogni, ne hogy le essen.

- De egy dögös pók majom! - dörmögi nyakamba.

- Nagyon kezdesz belejönni a tombolásba. Miden alkalommal többet iszol, és jobban berúgsz! - vigyorgok mire, nyakon vág.

- Ugye tudod hogy ezt egyáltalán nem éreztem?

- Uhumm...

- Elfáradtál? ‐ kérdezem lágy hangon, miközben sétálok vele.

- Uhumm... - dünnyögi.

- Hol szeretnél aludni?

- Ezt most... tényleg megkérdezted? ‐ emeli fel hirtelen fejét.

- Oké, Oké kisasszony! Azonnal felviszem a szombámba! ‐ mosolygok.

- Nah azért! ‐ feleli, majd arcát újra nyakamba fúrja, és ahogy érzem minden egyes kis szuszogását, az melegséggel önti el a szívem.
Mire felérek a szobám ajtajához, ő már egyenletesen lélegez, és a teste is teljesen elernyed. Óvatosan teszem le az ágyra, de akkor is felébred.

- Vedd le rólam... légyszi! Nagyon melegem van! Most mire gondol?

- A.. ruhát? - nyelek nagyot.

- Igen... segíts légyszí! - húzza egyre feljebb a ruhát magán.

- Jól van várj! - felelem majd lehúzom róla a fekete ruhát egy könnyű mozdulattal, ezzel elém tárva törékeny, de gyönyörű testét. Megszeppenve nézek végíg az alvó lányon, aki azonnal combjai közé gyürit takarómat, majd egy ásítás után arcát belefúrja párnámba. Mosolyogva öltözöm le én is, majd mellé bújok, és át hajolva rajta le oltom a kis éjjeli lámpámat.

- Ne! A lámpát ne! - néz fel kétségbeesetten, én pedig azonnal feloltom.
Fél a sötétben? Bár ha jobban belegondolok eddig mindig úgy aludtunk hogy égett. Egy pillanat alatt arcára nyugodtság ül majd a lámpa felőli oldalra fordul, így háttal helyezkedik el. Végig nézek bőrén, majd tekinetetem megakad újra gerincén ahol az a heg van. Óvatosan végíg húzom ujjaim rajta ahol bőrének tapintása már nem olyan puha.
Vajon hogy került az oda? Legszívesebben már most megkérdezném tőle, de teljesen biztos vagyok abban, hogy még nem áll készen arra hogy elmesélje. Az apjától meg nem kérdezhetem meg csak úgy, és Dylen-től sem. Fogalmam nincs mi volt olyan tragikus a múltjában ami miatt tízen nyolc évesen is fél a sötétben, és így visszagondolva, teljesen kiborult amikor megvédtem őt Daniel-től. Nehéz lesz ilyen gondolatok közepette elaludni...