Tényleg megölném? Tényleg ez az első gondolatom, ha ránézek? Az a baj, hogy nem.
-Akkor hagylak is titeket beszélgetni és ismerkedni... Remélem feloldódtok.- kacagott rám, majd Thomasra Daniel, aztán a két csatlósával együtt kifelé igyekezett.
Mi van velem? Miért nem gyűlölöm?
-Jah és még valami- tette hozzá- Légy vele kíméletes, elég sok dolog érte az elmúlt órákban.- intézte szavait Thomas felé, majd egy undorító vigyorral rám nézett és elment. Kattant a zár. Gondolhattam volna..
Annyira azért nem aggaztott a dolog, végülis ennél jobban már tényleg nem lehetek bezárva.

Thomas arcát fürkéztem. Engem nézett és nem szólt egy szót sem. Néha-néha az arcán megrándult egy-egy kis izom, ezen kívül nem csinált semmit. Gyönyörű barna szemeiben még ugyan azokat az érzéseket tudtam felfedezni.
Én azonban még nem tiztáztam, hogy pontosan miket is érzek. Düh, csalódottság és félelem száz százalék, hogy van bennem. De van még valami?..
Mintha ezt eltitkolhatnám magam elől..Igen, van.. És ez nem más, mint a Szerelem. Nem tudom, hogy ez most jó-e avagy sem, de egyenlőre nem érdekel. Szeretem az előttem álló fiút, akár tetszik akár nem. Ez ellen nem tudok semmit sem csinálni. Megtörtént és kész... De azért eléggé mérges vagyok rá, hogy ezt nem tudtuk tisztázni az elején..

Mozgást érzékeltem.
Thomas egyszer csak felém lépett. Szépen, óvatosan és bizonytalanul. A reakciómat figyelte. Én csak bámultam rá, semmit sem sejtő arccal. Újabb lépés. Élesen beszívtam a levegőt. Következő lépés. Kífújtam a levegőt.
Lassan átszelte a köztünk lévő (szerintem) hatalmas űrt.
Odaért a bal kezemhez. Sajnálkozóan ránézett a leláncolt végtagomra, majd rám. A zsebéből kivett egy kulccsomót. Kis idő után meg is találta, amit keresett. Újra rám pillantott, majd a csuklómon lévő lakatot babrálta. Egy kattanás. Felszisszentem. Nagyon fájt mindenem. Teljesen elgémberedtek a végtagjaim. Ez kicsit para.
Újabb kattanás, csak most a jobb kezemnél. újabb felszisszenés. Nem nagyon tudtam tartani magam, ezért körülbelül rá estem Thomasra, aki valószínűleg számított rá, mert egyből elkapott.
Óvatosan összezárta kezeit a hátam mögött. Nem tudtam, mit tegyek. Öleljem át?. Nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt most megtegyem. A nyaka és a válla hajlatába döntöttem a fejemet. Éreztem testének minden mozzanatát. Ahogy szaggatottan levegőt vesz, ahogy izmai meg-meg feszülnek, miközben folyamatosan csak ölel. Érzem bőrének illatát és melegét. Nagyon élvezem. Túlságosan is...
Aztán egy enyhe remegést érzek, ami egyre gyorsabban és durvábban érződik rajta. Végül meghallom zihálását. Felnézek rá. Könnyei egyre gyorsabban törnek a felszínre. Nem néz rám, csak gyengéden vissza hajtja fejem az előző helyére.
Most már én is sírok. Sírok, mert félek és nem tudom, hogy innen hogyan tovább. Sírok, mert a bátyjám, akiben a világon a legjobban bíztam, folyamatosan hazudott az életemről. Sírtam, mert itt van Thomas, aki annyira bánja ezt az egészet. Vajon bánja most már azt is, hogy megismert? Bánja, hogy valaha is szóba állt velem?

Nem tudom, hogy meddig maradtunk így. De nagyon jól esett. Az a sok dolog, ami eddig bántott, ami eddig a vállamat nyomta.. Valamennyivel most könnyebbnek érzem a terheket..
Jajj, mit csinál velem ez a srác? Miért könnyebb vele minden?

A következő pillanatban már egyetlen egy lánc sem tartott a falon. Thomas karba vett és egy sarokba vitt. Letett egy pillanatra, ameddig leült, aztán az ölébe vont. Kezeivel lesöpörte a még ott éktelenkedő könny cseppjeimet, ezek után pedig csak bámultuk egymást egy jó ideig.
Végül ő törte meg a csendet.
- Bella.. Én.. Annyira sajnálom. Annyira nem így terveztem ezt az egészet.. Ha tudtam volna.. Basszus, ha tudtam volna, hogy itt vagy akkor szóltam volna valakinek, hogy segítsen kimenteni téged.. Ha tudtam volna, hogy téged tartanak itt akkor nem várok négy órát a parton rád. Annyira hülye vagyok- fogta a fejét. Hiszen honnan tudhatta volna, hogy itt vagyok? Ez nem az ő hibája.
- Én voltam a béna. Egy bokorból támadtak rám. Azt hittem, te akarsz megint megijeszteni..- mondtam.
Abszolút nem nyugtattam meg ezzel őt.
- Akkor is gondolhattam volna arra, hogy elraboltak.. Vagy ilyesmi. E helyett csak ültem egy padon, tétlenül..- Hogy hiheti azt, hogy ez az ő hibája?
- Thomas.. A lényeg az, hogy élek és hogy te most itt vagy. Velem. Amit most átéltem ebben a pár órában.. Az nagyon fájt.. Annyi mindent tudtam meg az életemről.- És elkezdtem neki mondani. Mindent,ami csak az emlékezeteimben élt. Csak nézett, hallgatta a szomorú életem. Egy- két könnycsepp legördült az arcomon, miközben meséltem. Csodálkozom, hogy még mindig jön könny a szememből..  Ha lehet ilyet, akkor egy litert elsírtam ma..
A végére értem. Legajtottam a fejem. Túl nehéz volt. Kimondani mindent, azt az életet, ami sosem volt az enyém, csak én azt hittem..
Elmondtan neki Danielt. Meséltem a bátyjám sztoriáról, miszerint Daniel meg akarta ölni. Elmeséltem a szüleim halálát. Most már mindent tud. Tudja, hogy becsaptak, hogy elhagytak. És ő még mindig itt van. Tudja, hogy milyen könnyen át lehet verni. De ő még mindig az ölében tart. Nem enged el.

Gyengéden fölemeli a fejem és megcsókol. Kezeim a hajába túrnak én pedig testemmel lejjebb húzom fejét. Tenyere a hátamat simogatja.
Teljesen bele fetkezett a csókba. Akárcsak én.
Egyik kezemet az arcára rakom, ő pedig nyög egyet. Végül alsó ajkamat gyengéden megharapja és elválik tőlük.
-Ha tudnád, hogy mióta készülök erre- mosolyog.
Rá nevetek és újra magamhoz vonom. Lassan és gyengéden csókol. Pont erre van most szükségem. Most én szakítom meg a csókunk.
- Te vagy az, aki az életembe a viharos éj után meghozza a legszebb napfelkeltét.
- Tudod, ennél szebbet még senki sem mondott nekem... Ahhoz képest, hogy elmetileg ellenségeknek kellene lennünk.. Nagyon nem állunk jól.- nevetett.
-Ajjajj.. És most akkor.. Mi lesz?- kérdeztem.
-Azonnal kitalálom, hogyan vigyelek ki innen!