A térdemre hajtottam a fejem, és elindítottam valami random zenét. A zene többnyire segít gondolkodni, most azonban egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Innen meg hogy a francba haladjak tovább?

- Szia, Zöldfül. - ült le mellém Ricky, és a kezembe nyomott egy kávét. 

- Kösz. - ittam bele. 

- Mire jutottál? 

- Semmire, azon kívül, hogy unom már az Avenged Sevenfoldot. - húztam ki a fülest a fülemből. 

- Értem. 

Csend állt be közénk, ami addig tartott, ameddig meg nem szólalt a telefonom. 

- Ki az? - kérdeztem Rickytől, aki készségesen érte nyúlt. 

- Will Turner. - olvasta le a nevet. 

- Add ide. - sóhajtottam, bár a legkevésbé se vágytam arra, hogy a bátyámmal társalogjak. 

- Szia, Will. Most annyira nem alkalmas. Visszahívhatlak később? 

- Csak egy rövid kérdés. 

- Mondd. 

- Azután, amit hajnalban mondtál, rám küldted a barátnőid? 

- Mi? - ráncoltam össze a szemöldököm. - Nem küldtem rád senkit. 

- Bejelölt egy Grace Parker nevű lány, akivel ismerősök vagytok. 

- Mi? Én nem mondtam neki semmit, esküszöm. 

- Nem tudom, hogy ki ez, de...

- Dehogynem tudod! - vágtam közbe. - Grace, tudod. Egy csomószor volt már nálunk. Rövid, barna haj... Ő Amy ikertestvére! 

- Nemár, ez tényleg az a csaj? A profilképén egész máshogy néz ki, mint farmerben és pólóban. 

- Ó, ne. - vigyorodtam el. 

- Mi van? 

- Neked tetszik. - vigyorogtam. 

- Mi? Nem! 

- Ne tagadd. Viszont. - emeltem fel az ujjam, bár ő ezt nem látta. - Nem játszhatsz vele. Ő nem Jenny, Hannah, vagy honnan tudjam ki. Ő a barátom, úgyhogy leszel szíves vigyázni a szívére, és nem bántod meg. 

- Em...

- Tegyünk úgy, hogy megköszönted a lehetőséget, én pedig megyek, mert el kell kapnom pár csúnya bácsit. - vigyorogtam megállás nélkül. - Szia! 

Ricky összeráncolt homlokkal nézett rám, amit nem is csodáltam, tekintve a beszélgetésfoszlányokra, amiket hallhatott. 

- Ne kérdezz semmit. - kértem, mire ő bólintott. - Inkább koncentráljunk az ügyre. 

- Srácok, kapás van. - sétált be a szobába Joan, miközben a figyelme jó részét továbbra is a laptopnak szentelte. - Köztudott, hogy egészen hét évvel ezelőttig minden valaha beépült CIA ügynök bőrében volt egy nyomkövető chip. Ezt azért tiltották be, mert kiderült, hogy cseppet sem egészséges, ráadásul könnyen meghackelhető eszköz, ezért beszüntették. Eszembe jutott, hogy Sarah volt beépülve abban az időben is, amikor ez a chip még divat volt, és mivel ezt csak nagyon komoly orvosi tudással lehet kiszedni, egyébként pedig nem sok vizet zavar, arra gondoltam, hogy Sarah lehet, hogy nem szedte ki, így nyilván még mindig a bőre alatt van. Azoknak, akik akkor beszüntették, igazuk volt: tényleg könnyű meghackelni. Nekem pedig jó volt a feltételezésem, Sarah chipje azóta is küldi a koordinátákat, így könnyen lenyomoztam, hogy honnan küldött legutoljára jelet. 

- Joan, nyögd ki, nem érünk rá egész nap. - sóhajtott Ricky. 

- Bostonból. 

- Mondd, hogy van valami konkrétabb nyom is, és nem kell egy egész várost átkutatni...

- Hova gondoltok? Persze, hogy van. A cím pedig már a mobilotokon is van. - tárta szét a karját a lány. 

- Joan, te egy zseni vagy! - pattantam fel. - Többieknek mondtad már...?

- Igen, és már mindenki rátok vár, szóval gyertek! 

********

- Ez komoly? - fordultam Ricky felé. - Szerinted csak odamegyünk, szépen mosolygunk, elengedik Saraht, bevallják a bűneiket, mi pedig szó nélkül elsétálhatunk? 

- Nos, nem egészen így fog történni. - szólt Grace, akire nézve eszembe jutott a Willel folytatott beszélgetés. - Végig kell gondolnunk mindent, és megfontoltan kell döntenünk. 

- Ameddig "megfontoljuk", Sarah meghal! - heveskedett Ricky. 

- Én azt mondom, hogy mielőtt bármibe is belekezdünk, foglaljuk össze, amit a Zernent ügy résztvevőiről és tagjairól tudunk, Emily például nem tud semmit erről az egészről. - javasolta Joan, amivel mindannyian egyetértettünk.  

- Szóval, kezdjük is a legelején. - kezdett bele az ismertetőbe Amy. - A Zernent egy több tucat gyilkossággal, drogcsempészéssel és terrorizmussal vádolt szervezet, akik köztudottan bármeddig képesek elmenni.

- Kegyetlen gyilkosok. - tette hozzá Grace, majd Amy "ne szólj közbe" tekintetét látva elhalkult.

-  A Zernent tagjainak jórésze arctalan és névtelen, akik sose mutatkoznak. Néhányat azonban már azonosítottunk. Joan! - intett a technikusnak, aki készségesen mutatta azok aktáit, akik bizonyítottan a Zernent tagjai.

- Ez itt Joshua Barnes.

A képen egy kócos, rozsdabarna hajú srác jelent meg, aki alig járhatott a húszas éveiben. Mélybarna szemével unottan meredt előre, arca kissé borostás volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak.

- Helyes srác. - szaladt ki a számon akaratlanul.

- Zöldfül, te foglalt vagy. - jegyezte meg Ricky.

Joan összevont szemöldökkel nézett ránk, majd folytatta.

- Huszonnégy éves, Bristolban született. Brit állampolgár, az egyetlen elő rokona a húga, Jessica. Az utolsó adatunk róla négy évvel ezelőtti, amikor tizennégy éves volt. Mindenkit megkímélek a fejszámolástól, most tizennyolc lehet. Annak az oka, hogy eltűnt, több oka is lehet: talán meghalt, bár a legvalószínűbb az, hogy összeállt a bátyjával. Tovább, újra Josh Barnes. Főleg drogügyekkel foglalkozik, de néha elvállal gyilkosságokat is. Gyorsan és jól dolgozik.

- A következő személy neve David Addison.

Nos, erre az alakra már közel sem volt olyan kellemes ránézni, mint Joshra: a pasi a negyvenes évei végén járt, arcát sűrűn szőtte a borosta, amit mostanra inkább szakállnak volt nevezhető. Haja mosatlan és csimbókos volt, eredetileg a szőkésbarna színt viselhette, a képen inkább szürkének tűnt. Arca és ruhája piszkos volt, acélszürke szeme pedig pesszimizmust árasztott.

- Tudom, hogy nem szép látvány. - közölte Joan. - Ami nem is meglepő. Addisont nyolc év börtönre ítélték, ami után két hónapja szabadult. Egyébként negyvennyolc éves, elvált, és van egy lánya, akit Christine-nek hívnak és tizenhat éves. A volt feleség, Nicole, egy éve halt meg. A lányt eddig a nagyszülei nevelték, de most, hogy az apja ismét szabadlábon van, újra vele fog lakni. De mindez nem lényeges, haladjunk tovább.

- A következő illető egy nő. A neve Serena, az igazi neve ismeretlen. Harminchárom éves, és mindössze egyetlen képünk van róla.

A kép egy szőke parókát viselő nőt ábrázolt, aki éppen rendkívül sietett valahova. A táskájából kilátszódott egy pisztoly, a bakancsába pedig kés volt rejtve.

- Rendkívül képzett. Okos, és semmit sem bíz a véletlenre. A fő vezetők között van, az a hír járja, hogy a nagyfőnök barátnője. Ti is látjátok a jegy gyűrűt a kezén? Megvizsgáltam: nem az éppen a kép pillanatában használt álcája része.

- És nem tudjuk, hogy ki a nagyfőnök? - kérdeztem.

Joan megcsóválta a fejét.

- Sosem mutatkozik. Minden üzletre mást küld. Igazi profi: igyekszik mindig a háttérben maradni.

- Azt tudjuk, hogy körülbelül hány emberrel állunk szemben?

- A Zernent aktív tagjainak száma az ötvent közelítheti, de rengeteg külsős van, aki csak egy-egy ügyre ugrik be. Ha megtudták, hogy nyomoz utánuk a CIA, nyilván megerősítették a védelmüket.

- De mi többen vagyunk, ugye? - kérdeztem kissé aggódva.

- Bevontuk annak idején az FBI-t, a rendőrséget, sőt, a drogok miatt még a DEA-t is. A legutóbbi akció rengeteg ember, barát életébe került. Köztük Lisáéba is.

Kissé kényelmetlenül éreztem magam, de ezzel nem voltam egyedül, ugyanis Ricky is szintén fészkelődött.

- Srácok, fejezzétek be! - pirított ránk Joan. - Akármin is balhéztatok össze, jó lesz, ha félreteszitek, mert pillanatnyilag nagyobb gondjaink is vannak.

- Nincs semmi baj. Folytasd! - szóltam, és oldalra fésültem a hajam, hogy ne keljen Ricky szemébe néznem.

- Világos, hogy a Harrison Fultrode-os szálon kell elindulnunk. Valamire rájött, ez biztos, de ki kellene találnunk, mire... - kezd gondolkodni.

- Jason Hayes megölte, mielőtt bárkinek is szólhatott volt. - emlékeztettem.

- De mi van, ha valakinek mégis szólt? Azt tudjuk, hogy nem a társának, Zoe Morgannek, nem valamely másik CIA ügynöknek...-folytatom a gondolatmenetet.

- A telefonján nem volt semmi. - mondta Joan.

- Persze, hogy nem, mert Hayes vagy a társa letörölte a memóriakártyát. Az egész telefon üres volt, emlékeztek? Megvan még az a telefon...?

- Igen, a többi bizonyítek között van. - ráncolta a szemöldökét Joan. - Na ne. Csak nem akarod, hogy...?

- Most nem igazán tudunk mit csinálni, mert nem tudjuk mivel állunk szemben, és odarohanni minden felkészülés és erősítés nélkül nem fog menni. Egy próbát megér.

- Rendben. - sóhajtott Joan. - Akkor ti viszont nyugodtan hazamehettek, mert ezzel órákig el fogok szöszmötölni. Hívlak titeket, ha találok valamit! Aludjátok ki magatokat, ha Emilynek igaza van, a holnap kemény nap lesz.

*******

- Joannek igaza van. - dőlt az ajtó félfának Ricky. - Fejezzük be, hogy kerülgetjük egymást, és beszéljük meg, hogy mi a probléma.

- Nincs probléma. - jelentettem ki, és leültem a kanapéra.

- Em, ezt te sem hiszed el. - sóhajtott.

- Nem tudom, Ricky, nem tudom, hogy mi a probléma! - fakadtam ki. - Úgy érzem, hogy még zárkózottabb vagy, mint máskor, nem beszélsz velem, és megint ugyanazt érzem, mint fél éve, amikor még beépülve voltam! Igazad van. Beszélnünk kell. Rólunk.

- Szerinted mi van köztünk? - tette fel a kérdést Ricky halkan.

- Nem is tudom! Szerelem? Párkapcsolat? Én most már igazán nem tudom! - nevettem fel idegesen, a torkomat pedig a sírás fojtogatta.

- Én ugyanúgy érzek, mint öt hónapja. - jelentette ki Ricky. - Az érzéseim semmit sem változtak, ezt remélem tudod.

- Az enyémek se, leszámítva azt, hogy mégjobban beléd estem! Igazán idegesítő vagy, tudod? - temettem az arcomat a tenyerembe.

- Akkor azt már azt tisztáztuk, hogy az érzéseinkkel nincs gond. Akkor mivel van? - tárta szét a karját.

- Lehetnél őszintébb. - szipogtam. - És nyitottabb.

- Tudod, hogy egyik se az erősségem. - villantott egy kissé fanyar mosolyt.

- Elmondod? Hogy mi volt közted és Lisa között? Nem akarom feltépni a régi sebeket, csak szeretném, ha őszinte lennél.

Ricky sóhajtva ült le.

- Igazad van, nem mondtam el. Több volt köztünk, mint barátság, de szerelemnek nem neveztük. A párizsi bevetésünkön történt először. - Ricky mély levegőt. - Esküszöm, hogy akkor csak egy csók volt. Azután azonban... Nem hagytuk annyiban. Folytatódott köztünk a... Hogy is nevezzem? Viszony. De itt sem hagytuk abba, mert a kalandokból valódi érzelmek lettek. Lisa akkor már... Teljesen belém volt zúgva. Hónapokig csináltuk ezt, hogy nem beszéltünk az érzéseinkről, csak minden reggel felkeltünk, és éltünk, akár az árnyak. Én azonban... Nem akartam ezt csinálni. Ha már kapcsolat, legyen rendes kapcsolat, de úgy gondoltam, a munkánk miatt soha nem lenne rá esélyünk. Ezért úgy döntöttem, mindkettőnk érdekében véget vetek ennek. Szakítottam vele, aznap reggel... Ő pedig estére halott volt. A karjaimban halt meg, és előtte azt mondta, hogy szeret, és hogy sajnálja. - Ricky behunyta a szemét. - Bűntudatom volt, hogy nem tudtam megadni neki azt, amit szeretett volna.

- Sajnálom, Ricky. - suttogtam. - Nem tudtam.

- Jogod volt tudni. És most már tudod. - tárta szét a karját.

- Szerinted... A munkánk mellett nekünk sincs esélyünk normális kapcsolatra? - csuklott el a hangom.

- Zöldfül, én akkor tévedtem. Mindig van esély kapcsolatra, ha elhisszük, hogy van. Én nem hittem benne, és az első perctől fogva tudtam, hogy Lisának és nekem azt jósolták, hogy a mi kapcsolatunk halálra van ítélve az első perctől fogva.

- Ki tudott még arról, ami köztetek volt?

- Grace, természetesen - nevetett fel kissé erőltetetten. - És Amy és Matt is, akik akkoriban még csak kerülgették egymást.

- Szóval... Szerinted nekünk van esélyünk van normális kapcsolatra?

- Persze, hogy van, Zöldfül. - mosolyodott el. - Hiszen ez a páron múlik. Ha mi normális kapcsolatot teremtünk magunknak, normális kapcsolatunk lesz.

- Szeretlek. - szipogtam, és ismét kitört belőlem a zokogás.

- Most miért sírsz? Nem azt mondtam el, hogy halálos beteg vagyok. - ráncolta a szemöldökét.

- Ugye nem vagy az? - nevettem el magam könnyezve.

- Nem, nem vagyok, mert az élet nem a Csillagainkban a hiba. Ezt jegyezd meg. - mondta komolyan, majd ő is elvigyorodott.

- Úristen, nem tudom mit kezdenék nélküled. - nevettem el magam bőgve.

- Gyere ide. - nyújtotta a kezét, és felhúzott a kanapéról, majd szoros ölelésbe vont.

- Sajnálom. - suttogta.

- Mit?

- Ha holnap valamelyünk meghalna, szeretném ha tudnád, hogy szeretlek. - fogta két keze közé az arcomat. - Ha néha nem is érzékeltetem, attól még szeretlek, Emily.

- Én is szeretlek, Ricky. - suttogtam, és a homlokának döntöttem a homlokomat.

- Azért ne haljunk meg. - húzta mosolyra a száját.

- Szerintem se. - viszonoztam a mosolyt, és közelebb hajoltam, hogy ajkaink találkozhassanak.

*******

Csipogás.

- Mi a...? - kapott a fejéhez Ricky, és felém fordult.

- Ez Joan lesz. - ültem fel kissé nehézkesen. - Felveszed?

- Aha. - sóhajtott, és a telefonért nyúlt. - Mi van? Joan, lassabban, kérlek. Oké, megyünk.

- Talált valamit? - kérdeztem, és fáradtan megdörzsöltem a szememet.

- Igen. Induljunk!

*******

- Mit találtál? - kérdeztem Joant, és a válaszra mindannyian kíváncsiak voltunk.

- Emilynek hála nyolc órán keresztül vacakoltam Harrison Fultrode telefonjával, és csak azért nem fojtalak meg most rögtön, mert találtam valamit. - nyitotta meg a képernyőn. - Ezt az üzenetet közvetlenül a halála előtt küldte el, és mivel nagyon sietett, el is tévesztette.

- Kinek ment az üzenet? - érdeklődött Grace.

- Egy kártyás mobilra, amit maga Harrison Fultrode vásárolt egy nappal a halála előtt.

- Tehát saját magának küldte el?

- Igen.

- És mi az üzenet?

A képernyőn egy kódnak tűnő, betűkből és számokból álló sor jelent meg.

- Mit jelent?

- Egy sakklépés-sorozat tábla kódjai. Azt jelenti, hogy beáldoz egy gyalogot, és ezzel közelebb juthat a királyhoz.

- Ez esetben Fultrode volt a gyalog? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Igen. - A válasz azonban nem Joantól érkezett, sem pedig bárkitől, akiről tudtam volna, hogy a szobában tartózkodik.

- Morgan ügynök? - fordultam szembe Fultrode volt társával.

- Jöttem segíteni. Együtt összerakhatjuk a kirakós hiányzó darabjait. - jelentette ki.

- Na mi van, most már segíteni akar? - kérdezte gúnyosan Ricky.

A nő széttárta a karját.

- Nincs más választásom.

*******

- Mióta nyomoznak újra a Zernent után? - tette fel a kérdést Amy, és összefonta a karját.

- Már lassan egy éve. Az egyik esetünkkel függött össze, és újrakezdtük a nyomozást.

- Milyen eset volt?

- A hallott Nicole Addison, David Addison volt férje.

- Azt nem említetted, hogy a halál oka nem természetes volt. - fordultam Joan felé.

- Az akta szerint agydaganata volt. Én ezt természetesnek nevezném. - védekezett.

- Igen, az is volt neki, de nem attól halt meg. - legyintett. - Túladagolták.

- Az exférj?

- Gondolkozz, Em, David akkor éppen hetedik éve koptatta a börtönpadlót. - beszélt le az ötletről Joan.

- A bizonyítékok és a feltételezések szerint a drog a Zernent-től származott, a futár pedig Josh Barnes.

- Ez bizonyított?

- Igen. Egy térfigyelő kamera felvette, ahogy bemegy a házba, majd húsz perccel később kijön. Nicole akkor már halott volt.

- És az aktájában miért áll a rák okozta halál? - vonta fel a szemöldökét Amy.

- Persze, mert majd beleírják egy rendőrségi aktába, hogy bedrogozta egy körözött bűnöző egy olyan szervezet megbízására, akiket a CIA, az FBI, az MI6, meg az összes létező ügynökség tizenöt éve üldöz, és még mindig nem sikerült David Addison-on kívül senkit lecsukatni közülük. Imádnának minket, hogy a "legprofibb" ügynökök nem képesek elkapni egy drogkartellt.

- Úristen, úgy érzem magam mintha megint tizenöt éves lennék, és a Bourne-rejtélyt olvasnám... - motyogtam.

- Miért akarta volna a Zernent megölni Nicolet? - hagyta figyelmen kívül a megjegyzésemet Ricky, és az ügyre koncentrált.

- A halála előtt megkínozták, eltörték az összes ujját.

- És a törött ujj mióta mellékhatása a ráknak? - vonta fel a szemöldökét Amy.

- A rendőrség mélyen hallgat mindenről.

- Talán tudott valamit, és azért ölték meg. - tűnődött Grace.

- De miért kellett volna nekik bármi is Nicole-tól? David börtönben ül, és az ő emberük.

- Talán David áruló. - vetettem fel. - Azt hallottam, a börtön megváltoztatja az embert. Lehet, hogy elárulta volna őket.

- Hoppá, a kislány tud valamit. - biccentett Morgan. - Igaza lehet. Joan, ugye? Hol van most Addison?

- Elvileg a lányával csücsül otthon, ugyanis háziőrizetben van.

- Akkor keressük meg! - álltam fel.

- Lassan a testtel! - állított le Morgan ügynök. - Ha a feltételezésünk mégsem helyes, és Addison nem is árult el senkit, és az egész Zernent tárt karokkal vár minket az ajtóban. Talán Nicole megölése is csapda volt, igazából él és virul és a Zernent-nek dolgozik. Talán ő maga Serena.

- Nem hinném. - rázta a fejét Joan. - Beszéltem Nicole orvosával. A rák utolsó fázisában, már nem lehetett megmenteni, és néhány héten belül amúgy is meghalt volna. Ő nem lehet Serena.

- Akkor ez az út bukta. - sóhajtott Morgan. - Attól függetlenül viszont lehet, hogy Nicolet csak elterelésként ölték meg, hogy gyanakodni kezdjünk Addisonra.

- Egy pillanat. - ütött szöget valami a fejemben. - Mi volt az ügy, ami miatt lecsukatták Addisont?

- Pillanat és mondom. - pötyögött a gépen Joan. - Megszöktette a börtönből... A rohadt életbe. - akadt el a hangja, és a kijelzőt bámulta.

- Mi az? - ráncolta össze a szemöldökét Amy.

Joan nem válaszolt, csak kivetítette a képet. Nem kellett semmilyen adat ahhoz, hogy felismerjük. 

Jonathan Parker volt az. 

- Basszus. - szisszent fel Grace. - Már csak ez kellett. 

- Bocs, de kiről van szó, és miért ilyen kínos az ügy? - szólt közbe Morgan ügynök. 

- Most én is lemaradtam. - mondtam. - Miért volt Jonathan börtönben nyolc éve? 

- Hahó! Ki az a Jonathan és miért ilyen problémás? 

- Ez egy hosszú történet. - sóhajtott Joan.

- Amit most nem fogunk elmesélni, mert van jobb dolgunk is. - szólt Amy. - Elég a fontos dolgokat. 

- Jonathan Parkert ekkor ítélték először börtönbüntetésre. - kezdett bele Joan. 

- Mert fegyvert lopott. - szúrta közbe Grace. 

- Hat hónap büntetést kapott volna, a második hónapban azonban David Addison megszöktette, helyette azonban őt csukták le. 

- Milyen közös pont van Addison és Jonathan között? - tűnődtem. 

- Pillanat és nézem. - szentelte a figyelmét a laptopjának. - Meg is van. Másod unokatestvérek. 

- Mik? - ráncolta a szemöldökét Grace. - Akkor a neve nem lehet David Addison. Nincs Addison nevű a családunkban. 

- Ha ő az, akire Grace gondol, akkor a neve Crawford. Vagy Jason, vagy Michael. - szólt közbe Amy. 

- Az akta szerint ikertestvérek, és mindketten hallottak. 

- Nyolc éve, felteszem. - mondtam. 

- Igen. Autósgázolás. Jason ütötte el a testvérét, és mindketten meghaltak a helyszínen. 

- Vesd össze a DNS-t David Addisonéval. - szólt Amy, és visszafojtott lélegzettel figyelte Joant. 

- Megvan. David Addison igazi neve Michael Crawford. - mondta ki Joan. 

- Michael és Jason hogy a fenébe hogy került bele ebbe az ügybe? - temette az arcát a kezébe Grace. 

- Szerintetek miért rendezték volna meg a halálukat? - érdeklődött Ricky. 

- Fogalmam sincs. - szólt őszintén Amy. 

- Helló, kapás van! - ért oda hozzánk Gina, egy másik technikus, akit elég rég láttam. 

- Mi történt? 

- Két perce beszéltem az FBI-al. - kezdte. - Őrizetbe vették David Addisont a volt felesége gyilkosságának vádjával. 

- Mi? - tágult kerekre a szemem. - Ezek idióták!? Addison, vagyis Crawford akkor börtönben ült! 

- Ezt ők is tudják. - legyintett Gina. - Úgy gondolták, hogy ő bízta meg Josh Barnest, hiogy végezze el helyette a piszkos munkát, mert ő nem ér rá. 

- Azért van még itt némi logikai bukfenc. - ráncoltam össze a homlokom. - Például, hogy Addison avagy Crawford miért akarta volna megölni a volt feleségét. 

- Nyilván biztosra akarta tudni, hogy hallgasson valamiről. - szólt Amy. - De miről kellett Nicole-nak hallgatnia? 

- Dolgozom rajta. - csikorgatta a fogát Joan, aki időközben leült a gépéhez. 

- Talán arról, hogy Addison mégiscsak elárulta a Zernent-et, és az ex-felesége tudott róla. - folytattam a gondolatmenetet. 

- Vagy talán a lánya. Melyik suliba jár, Joan? 

- Ezzel vagyok elfoglalva húsz másodperce. Megvan. Egy manhattani középiskola, átküldöm a címet. 

- Zöldfül és én odamegyünk. - állt fel Ricky. - Ti addig dolgozzatok az ügy többi részén! 

********

- Szia, te vagy Christine Addison? - kérdeztem a képhez hasonlító lánytól. 

- Igen. - felelte, és megigazította szőke haját. - Miben segíthetek? 

- Szövetségi ügynökök vagyunk. Feltehetnénk néhány kérdést? 

- Persze. - bólogatott a lány, de kissé gyanakvóan figyelt minket. 

- Apukád beszélt valaha neked a munkájáról? 

- Ne már. - sóhajtott. - Nem tudok semmit elmondani róla, oké? 

- Mit tudsz anyukád haláláról? - kérdezte Ricky, én pedig legszívesebben sípcsonton rúgtam volna. Sosem tanulja meg, mit jelent tapintatosnak lenni... 

- Rákos volt, nem tudták már megmenteni, kész, meghalt! Ennek már majdnem két éve. 

- Elmondtál neki valamit a halála előtt, amit apukádtól hallottál? Egy titkot? 

Christine sóhajtott. 

- Én nem vagyok az apám. Az apám egy bűnöző. 

- Tudjuk, hogy te nem vagy az apád. - igyekezett megnyugtatni Ricky. - Az apád megbízik benned, igaz? 

- Igen, megbízik. Azt hiszi a kis naiv agyával, hogy mindig ő irányít. - fintorgott. 

- És ez nem igaz? 

- Persze, hogy nem! Az apám egy seggfej idióta. - jegyezte meg minden érzelem nélkül. 

- Elmondod nekünk, mit mondtál el anyukádnak a halála előtt? - próbálkoztam. 

- Jól van, oké! - adta be a derekát. - De csak azért, mert ha még sokáig feltartanak, lekésem a kémiadolgozatomat. Ezen múlik a négyesem. 

- Tehát mit mondtál neki? 

A lány sóhajtott, és kicsit közelebb hajolt. 

- Az apám azt mondta, hogy ki fogja nyírni ezt az egész pornépet. Megöli őket egytől egyig, és utána ő fog uralkodni a bűnözők fölött. Bár már lassan nyolc éve, hogy ezt mondta, minden egyes szóra emlékszem. - suttogta. 

- És ezt elmondtad anyukádnak? 

- Anya a betegágyán arról érdeklődött, hogy apám mit fog kezdeni magával, ha kiszabadul a börtönből. Én pedig teljesítettem a halott utolsó kívánságát, és felvilágosítottam apám terveiről, miszerint porig rombolja a Zernent-et. 

- Elmondtad apukádnak, hogy elmondtad anyukádnak a titkát? 

- Igen. Anya temetése után bementem hozzá a börtönbe, és a képébe vágtam, hogy elmondtam anyának. 

- Dühösnek tűnt? 

- Persze. Ez volt a célom. - rántotta meg hanyagul a vállát. - Most ha megbocsátanak, kémia órám lesz. 

********

- Christine bevallotta, hogy Addison tényleg el akarta árulni a Zernent-et. - közöltem futva a többiekkel. 

- Igen, idáig mi is eljutottunk. - sóhajtott Joan. - Beszéltünk az FBi-al, akik megtaláltak egy levelet Nicole kézírásával, amiben bevallja, hogy tudott a dologról. Innentől kezdve alap volt, hogy Addison bízta meg Barnest, hogy ölje meg a feleségét. 

- A jó hír pedig az, hogy hajlandóak megkísérelni egy újabb támadást a Zernent ellen, és segítene nekünk. 

- Ó, de jó. - fújtam ki a levegőt, majd végiggondoltam. - Ezt azt jelenti, hogy megyünk leszámolni velük? 

- Igen. Minél tovább halogatjuk, annál rosszabb. Lehet, hogy már most tudnak Addisonról. 

- Megvan még az a bostoni cím? - fordultam Joan felé, aki bólintott. 

- Harci öltözetbe, és nyomás! 

*******

- Ricky? - vettem szaggatottan a levegőt, és ijedt tekintettel néztem rá. - Ugye nem halunk meg? 

- Nem halunk meg. - sóhajtott. - Minden tökéletesen fog menni. 

- De mi lesz, ha valamelyikünk mégis meghal? - kérdeztem. - Ez nektek különösen rossz, hiszen legutóbb...

- Senki sem fog meghalni, Zöldfül. Ha mégis - tárja szét a karját. - Akkor örüljünk annak, hogy ennyit éltünk.

- De... Nekem még voltak terveim az életben. - suttogtam.

- Van, aki egy napot sem kap az életből. Te több, mint húsz évet kaptál. Örülj ennek, és fejezd be a pesszimizmust.

- Ricky...

- Jól van, gyere ide. - karolta a vállam, és szoros ölelésbe húzott.

- Oké, vége a nyavalyásnak, indulunk! - jött be Grace. - Vigyázzatok magatokra, jó?

- Alap. - vigyorgott Ricky.

- Megteszek minden tőlem telhetőt. - mondtam először komoly arccal, majd én is elmosolyogtam a mondat végére. 

- Jól van srácok, gyerünk! Megcsináljuk! - biztatott Grace, és elindultunk remélhetőleg nem életünk utolsó küldetésére. 

*******

- Szétszóródunk, nem kezdünk el kiabálni, nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, és csak akkor lövünk, amikor muszáj. - ismertette a tervet az FBI-os pasas. - Érthető voltam? 

- Igen. - feleltük egyszerre. 

- Az adóvevőn keresztül kapcsolatban leszünk egymással. Csak a nagyon fontos dolgokat közöljük. Ha azt mondom, akció lefújva, akkor akció lefújva, nincs vita, se lázadás. Aki itt marad utána, az itt marad, nem segítünk rajta. 

- Mi? - ráncoltam a szemöldököm. - Ha valakit elfognak, itt hagyjuk meghalni? 

- Igen, pontosan így értettem, kedves kisasszony. Mi is a neve? 

- Turner. - sziszegtem. 

- Egy emberért nem hagyhatjuk, hogy veszélybe sodródjon a küldetés, akár még több ügynök élete. 

- Most meg mi van a csapatmunkával? - heveskedtem. 

- A csapatmunka nem egyenlő azzal, hogy tudjuk, hogy vannak áldozatok. Nem figyelt a kiképzésén, Turner? - vonta fel a szemöldökét. 

Lesütöttem a szemem. 

- De, figyeltem. 

- Akkor ne beszéljünk erről- - bólintott, és tekintetét ismét végighordozta mindannyiunkon. - Küldetésre fel! 

*******

Az épület, a Zernent hadiszállása egy négyemeletes ház volt, ami jócskán harminc-negyven éves is elmúlhatott, legalábbis romos kinézetéből ítélve. Ha sötét lett volna, és esetleg vihar is van, simán beleillett volna egy horrorfilmbe. 

Nekem lett kijelölve a második emelet két folyosója a lifttel egyetemben, úgyhogy arra vettem az irányt. Halkan haladtam, ujjamat folyamatosan a pisztolyon tartva. Az első szobához érve az ajtófélfához tapadtam, majd óvatosan lenyomtam a kilincset és benyitottam.

Egy fiókos szekrényen, egy  íróasztalon és egy karosszéken kívül nem volt semmi a szobában. Az asztalon vastag porréteg látszott, a széken egy régi párna volt, amin friss vércseppek csillogtak. 

Felemeltem a pisztolyom, és bele akartam szólni az adóvevőbe, hogy erősítést kérjek, amikor elsötétült előttem a világ és éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot, és összecsuklanak alattam. 

Alig néhány percig lehettem eszméletlen, mert amikor kinyitottam a szemem, még mindig éreztem az erős ütés hatását a fejemen. 

Akkor azonban már nem voltam egyedül: velem szemben ugyanis egy rövid, vörösesbarna hajú lány állt velem szemben, összefont karokkal, fegyverrel a kezében. 

- Jó reggelt. - biccentett, majd elkezdett körülöttem járkálni. Felmértem a helyzetemet: a kezem kötéllel volt a székhez kötve, a pisztolyom a földön hevert, amikor meglátta, hogy azt nézem, odébb rúgta. - Ne is álmodj róla. 

Óvatosan forgatni kezdtem a csuklómat, a durva kötél azonban kimarta a bőrömet. 

- Jessica, ugye? - néztem a szemébe a lánynak, akit mostanára beazonosítottam, mint Josh Barnes húgát. 

Sóhajtott. 

- Ki köpött be? Josh? 

- Nem, csak hasonlítasz rá. - mondtam, és igyekeztem minél többet beszélni, egyrészt, mert így elvontam a figyelmét, másrészt a saját figyelmemet is a véres csuklómról. 

- Na persze. - vonta fel a szemöldökét. - Ki  vagy? 

- Senki fontos. - haraptam bele a számba, hogy elfojtsam a fájdalmamat. - Te viszont sokat mesélhetsz. Miért álltál be a bátyádhoz? 

- Neked semmi közöd sem a bátyámhoz, se hozzám. Ne hidd azt, hogy meg fogok nyílni, és bevallok mindent, 

- Nem is számítottam rá. - vontam fel a szemöldököm. 

- Akkor meg mégis mire számítasz? Feltartasz, ameddig a társaid elkapják a többieket? Vagy azért a fekete hajú nőért jöttél? Igazán nem értem, mi olyan értékes rajta, amikor ilyen fajta ribancot bárhol össze lehet szedni az utcán. 

- Milyen nő? - keltette fel az érdeklődésemet a Sarahra illő személyleírás. 

- Honnan tudjam? - vonta meg a vállát. - Biztos valami zsaru, vagy valami fejes. Nekem soha nem mondanak semmit. 

- Gyakran figyeled azt a nőt? Hogy ki lehet? - kérdeztem óvatosan, és nagyon reméltem hogy bejön a csel. 

- Persze. - rántotta meg a vállát. - A harmadik emelet unalmas hely, ez a fogoly legalább feldobja kissé. 

Hoppá, mégsem volt hiába az a sok kihallgatás-óra, amit Matt-től kaptam még a CIA-hez kerülésem idején. 

Éreztem, hogy a kötél lefoszlik a csuklómról, és az egyik kezem szabaddá vált. 

- Nem kellene ezt csinálnod, Jessica. - Előbbi sikeremen felbuzdulva kezdtem bele egy olyan szövegbe, amit biztos, hogy minden bűnöző gyűlöl. - Én meg tudlak védeni. Védőőrizetbe helyezlek, és soha többé nem kell a bátyád árnyékában élned, soha többé nem kell bujkálnod. Miért nem hagyod, hogy segítsek? 

A tippem bejött, a lány ettől csak még idegesebb lett, és a kezét kezdte tördelni, aminek következtében az övébe dugta a pisztolyát. 

- A tifélétek miért hiszik azt, hogy mi arra várunk, hogy megmentsenek? Tökéletesen jó ez nekünk, ha nem lenne jó, nem élnénk így. Miért kell mindenbe beleszólni? 

A kötél elszakadt, és a csuklómról lecsúszott a földre. Megdörzsöltem kisebesedett bőrömet, de gyorsan kellett cselekednem, mert a kötél puffanó hangjára már Jessica is felfigyelt. 

Megragadtam a széket, és azzal néhány másodperce megbénítottam a lányt. Ezalatt elcsúsztam a fegyveremig, és visszakézből Jessica vállába lőttem. 

- Ricky? - szóltam az adóvevőbe. - Sarah a harmadik emeleten van. Itt történt egy kis baleset Jessica Barnesszal, de megoldom. 

Nem válaszolt, és csak remélni tudtam, hogy nem azért, mert nem hall, hanem csak azért, mert pillanatnyilag nincs egyedül, és nem tud beszélni.

*******

Lassan haladtam előre, és eljutottam a következő folyosóig. ahol ismét társaságot kaptam. 

Ezúttal magát Josh Barnest. 

Hátulról ugrott nekem, én pedig azzal a lendülettel átdobtam magamon, így viszont a revolverem ismét kiesett a kezemből. Utána másztam a földön, Josh viszont közben összeszedte magát és ismét nekem rontott. A falnak lökött, én pedig kirúgtam a lábát, onnan viszont ő is az enyémet, így már a földön fekve folytattuk a harcot. A vállamra térdelt, és a talajhoz szorított. A lábammal arcon rúgtam, aminek következtében eleredt az orra vére. A piros csíkot látva feldühödött, és én is kaptam egy erős ütést az arcomra, és éreztem, hogy felreped a szemöldököm. A látásom kissé elhomályosult, a vértől, ami a szemembe folyt, így szinte vakon védekeztem. Néhány rúgásom betalált, ő viszont sokkal nagyobb darab és erősebb volt, mint én, és a sok verekedési technika mellett is éreztem, hogy felül emelkedik rajtam. Lerogytam, és  átengedtem magamat a fájdalomnak, a vérnek, és felkészültem a végre, amikor...

- VIDD ONNAN A MOCSKOS KEZED! 

Éreztem, hogy eltűnik a teher, ellenfelem most már nem térdelt a mellkasomon. Kezemmel letöröltem a vért az arcomról, látásom újra kitisztult. Rettentően szédültem, és zúgott a fejem. Képtelen voltam megmozdulni. 

- Hé, jól vagy? 

Ricky hajolt fölém. Ahogy belenéztem sötét szemébe, jobban éreztem magam. 

- Köszönöm. - suttogtam. 

A szemét forgatta. 

- Ne köszönd. Ez természetes, hiszen társak vagyunk. - érvelt, majd a kezét nyújtotta. - Tudsz járni? 

- Fogalmam sincs. - nyögtem. 

- Jól helyben hagyott ez a csicska. - méregette a sebeimet. 

- Hol van? - kérdeztem rekedten. 

- Ájultan fekszik innen öt méterre. De ő ne érdekeljen. - mondta, majd óvatosan felhúzott a földről. 

- Kösz. - támaszkodtam a vállára. - Azt hiszem, megvagyok. 

- Tudod, hol van Sarah? - kérdezte hirtelen. 

- Basszus! - csaptam a homlokomra, de közbe rájöttem, hogy ez nem jó ötlet, mert csak szétkentem a vért. - A harmadik emeleten van. Jessica Barnes azt mondta, hogy a harmadik emeleten van. 

- Feltéve, hogy igazat mondott. - vélekedett Ricky. 

- Biztos, hogy igazat mondott. Az a csaj túl sötét ahhoz, hogy szándékosan hazudjon. Sarah a harmadik emeleten van. Szólnunk kell a többieknek! 

- Csak a mi csapatunk. Az FBI-t, meg Morganéket egyáltalán nem érdekli, hogy mi van Sarahval. Nekik nem kell szólnunk. 

- Rendben. Akkor csak a mi csapatunk. - bólintottam. 

*******

- Jézusom, Emily, hogy nézel ki! - szörnyülködött Grace, amikor meglátott. 

- Volt egy kis összetűzésem Josh Barnesszal. - rövidítettem le a sztorit. - Azután Ricky megmentett, szóval jól vagyok. 

- Nem szólunk senkinek, érthető? - kezdte Ricky. - Amint meghallanák, hogy mit akarunk, egyből lefújnák az akciót, Sarah-t pedig megölnék. 

- Indulás!- intett Amy. 

Felfegyverkezve készültünk a végjátékra. 

******

Matt berúgta az ajtót, és berontottunk.

Hatalmas szoba volt. A plafonról díszes csillár lógott, a padló sima parkettáján hosszú szálas szőnyeg, a fal fakósárgán virított. A szobában egy ágy volt, egy szék és egy dohányzóasztal. A falon fegyverek és kések gyűjteménye lógott, a szürke szőnyegen pedig vér piroslott.

- Tiszta. - eresztette le a pisztolyát Grace.

- Nem lehet, hogy tiszta! - hordoztam körbe a tekintetemet az üres szobán. - Ez volt az utolsó ezen az emeleten, Sarah-nak mégpedig itt kell lennie!

- Nincs itt, Zöldfül. - szólt szomorúan Ricky. - Te is látod, hogy nincs itt.

- Az nem lehetséges! - dobbantottam, majd végül lerogytam a földre. - Elkéstünk.

- Egy pillanat... - Amy a téglákat tapogatta.

- Most titkosajtót keresel? - sóhajtott Grace. - Ennyi volt, Amy, fogadd el! Nem találtuk meg Sarah-t, későn értünk ide.

- Itt van valami. - Amy lelökött egy téglát, onnan pedig egy számkódos zár tárult elénk.

- Esélyünk sincs kitalálni a kódot. - csóváltam a fejem. - Bármi lehet.

- Szerintem nincs is arra szükségünk. - szólt Grace a téglát figyelve, amit Amy megmozgatott.

Az ajtó kinyílt.

- Gyertek csak be nyugodtan. Számítottunk rátok.

A mély férfihang, aki a szavakat mondta, valahonnan ismerősnek tűnt.

Egymásra néztünk a többiekkel, majd gyanakodva léptünk be az elrejtett szobába.

- Sarah! - sikított fel Anne, és a főnökünkre nézett. Nem volt jó állapotban, és ez enyhe kifejezés. Csont sovány volt, piszkos és arcára száradt vér tapadt. Hátra volt kötve a keze, a szája pedig leragasztva.

A férfi, aki az előbb szólt hozzánk, megfordult a karosszékében. Ötvenes pasas, hollófekete, hosszúra hagyott hajjal és szürkéskék szemmel. Valahol biztos láttam már ezt az arcot...

Grace szeme tágra nyílt, és ilyen megrendültséget még soha nem láttam rajta. Leeresztette a fegyverét, majd megszólította a férfit.

- Apa?

Most már nem csak Grace szeme volt kikerekedve, hanem mindannyianban megállt az ütő.

- Grace. - biccentett a lány felé, majd a mellettem megkövülten állóhoz fordult. - Amy.

- Te... Meghaltál. - nyögte ki Grace.

- Nem, nem haltam meg. De ezek szerint elég jól megrendeztem a dolgot.

- Teee... - hörögte Grace. - Hogy tehetted? Fogalmad sincs, Amy és én mennyit szenvedtünk! Mennyit kutattunk a gyilkosod után! Hogy tehetted ezt velünk!?

- Anyával mi történt? - kérdezte rekedten Amy.

- Hoppá, el is feledkeztem arról, hogy róla sem tudtok. - tárta szét a karját Parker, majd hátrakiabált. - Sophia!

Egy szintén az ötvenes éveiben járó hölgy lépett elő, akinek szőke haja és acélszürke szeme volt. Szaténruhát viselt, és semmi meglepettség nem látszott rajta, amikor a lányai döbbent tekintetével találta magát szembe.

- Amy, Grace. Örülök, hogy látlak titeket. - köszönt minden érzelem nélkül, és a férje felé fordult. - Már mindent elmondtál?

- Ja, örülnénk neki, ha elmondanátok, mi a fészkes fene folyik itt. - fonta össze a karját Amy. - Kezdhetnétek azzal, hogy miért hagytátok, hogy a lányaitok tíz teljes évig abban a hitben éljenek, hogy a szüleik meghaltak.

- Muszáj volt. - sóhajtott Robert Parker. - Különben nem tudtuk volna fenntartani a Zernent-et.

- Ez komoly? Feláldoztátok a mi életünket a bűnözésért? - nézett az apjára csalódottan Grace. 

- Nem volt más választásunk. - közölte érzelemmentesen Sophia. 

- Persze, nyilván! - fortyant fel Grace. - Csak a sablon duma megy, mi? Inkább kinyöghetnétek, hogy mi folyik itt igazából. Ki van még benne? Crawfordék? Jonathan? 

- Jason és Michael azonnal csatlakoztak a vállalkozásunkhoz. Jonathan...

- Ó, szóval vállalkozásnak nevezed? - vágott közbe Grace. - Azt hiszem, nem ártana neked egy értelmező kéziszótár. 

- Jonathan eleinte nem akart beállni. - folytatta Parker figyelmen kívül hagyva a lánya közbeszólását. - Nem tartotta igazságosnak... 

- Most nem azért, de elég gáz, ha kettőtök közül Jonathannek van nagyobb szíve. - szólt közbe Grace ismét. - Azután miért gondolta meg magát? Rájött, hogy nem lehet egy épeszű ember ebben a családban? 

- Grace! - szólt rá a lányára Sophia Parker. 

- Te csak ne szólalj meg, anyám. - mondta megvetően, majd visszafordult az apja felé. - Folytasd. 

- Végül ő is beállt. Elvállalt egy bérgyilkos-szerepet, és gyűjtötte az érdeklődőket. Így végül megalakult a Zernent. - tárta szét a karját Parker. 

- Tehát Jonathan végig tudta, hogy éltek? - szólt bele most már Amy is. 

- Persze hogy tudta. Rajtatok kívül mindenki tudta. A Zernent egy családi vállalkozás. - mondta. 

- Ó, igazán? Mégis hogy lehetett az, hogy Amy és én egész az egész eddigi életünket azzal töltöttük, hogy kevesebb bűnözés legyen a világban, miközben a legnagyobb bűn a saját családunkban zajlott? 

- Nem szólhattunk nektek. Akkor minden elbukott volna. 

- Hogy tehettétek ezt? - nézett a szüleire könnyes szemmel Amy. 

- Hogy jött a képbe Sarah? - szakította félbe a családi drámát Matt. 

- Ki ez a nyikhaj gyerek? - nézett a fiú kócos szőke hajára Sophia. 

- Ő itt Matt. - bökte ki Amy. - De nem válaszoltatok. 

- Sarah rájött, hogy életben vagyunk és hogy mi állunk a Zernent mögött. Muszáj volt leállítanunk, mert elmondta volna nektek.

- Csak azt ne mondd, hogy minket védelmeztél! - hördült fel Grace.

- Nem egészen. De nem akartuk, hogy tudjátok.

- Azt hittem, ismerem a szüleimet. - fonta karba a kezét Grace. - Tévedtem.

- Azt szeretnénk, ha ti vinnétek tovább a vállalkozást. - szólt Sophia Parker.

- Mi? - kapta fel a fejét Amy.

- Halljátok, amiket mondotok? - csóválta a fejét Grace, és gúnyosan elmosolyodott. - Szanalmasak vagytok. Komolyan elhiszitek, hogy ezek után meg úgy általában képesek lennénk egy bűnszerveztbe tartozni és vezetni? Mi nem ti vagyunk.

- Soha. - tette hozzá a nyomaték kedvéért Amy.

- Értem. - sóhajtott Parker, majd a témához nem kapcsolódó kérdést tett fel. - Miért vagytok most itt?

- Meg akarjuk szabadítani a világot néhány elfuserált bűnözőtől, akikről közben kiderült, hogy a szüleink. - közölte Grace.

- Főcélként pedig a barátunkat jöttünk megmenteni. - bökött Amy Sarah felé.

- Ő nem megy innen sehova. - rázta a fejét idegesen Parker. - Ti ketten elmehettek, de a többiek maradnak.

- Azt már nem! - lépett előre Grace. - Egy csapat vagyunk.

- Hagyjátok a drámai szövegeket, és lépjetek le! A kis barátaitok nem érnek annyit.

- Látod, ez a gond veled. - nézett merészen a férfi szemébe. - Nem tudod értékelni a valódi kincseket.

- Hát jó. - vont vállát Parker. - Ti döntésetek. Így viszont sajnálatos módon nektek is itt kell maradnotok. Nem hagyhatunk hátra szemtanúkat.

- Még valamit kérdezhetek? - Ezúttal Amy szólalt meg, és csodáltam, hogy csatakos haja alól egyáltalán kilát.

- Parancsolj, Amy.

- Mivel nem haltatok meg... Miért volt mégis az, hogy Jonathan azt vallotta nekünk, hogy David Glasberg ölte meg a szüleinket?

Robert Parker sóhajtott.

- Glasberg a mi emberünk. Jonathan lényegében nem is hazudott akkorát: ugyanis Glasberg rendezte meg a halálunkat.

- Egyébként meg kellett egy bűnbak, akit üldözhettek, így eltereltük a figyelmeteket, és addig se velünk foglalkoztatok. - egészítette ki Mrs. Parker.

- Azt hiszem, Grace-nek igaza van. - felelt nyugodtan Amy. - Tényleg nincs szívetek.

A következő pillanatok történéseinek sorozata engem is meglepett.

Sarah hirtelen felpattant, kilökte a kezéből az egyik testőr fegyverét. A revolver elgurult a földön, Grace felvette, a sajátját pedig Sarah-nak dobta. A pisztolyukat a szobában lévőkre szegezték, és én még mindig lefagyva álltam, amikor...

- Em, vigyázz!

Ösztönből oldalra hajoltam, a lövedék pedig körülbelül fél centire repült el a fülemtől.

Visszafordultam, immár kissé összeszedve magam és én is felemeltem a fegyverem.

Mint kiderült, a lövés az egyik maszkos testőrtől származott, aki a símaszk alól még mindig dühösen bámult.

Ismét lőtt, én elhajoltam, majd tüzeltem. Ez ezúttal talált, méghozzá a lábába, aminek következtében elgyengülten rogyott térdre.

A köztem és az egyes számú testőr között kialakult konfliktus miatt a többi testőr és mieink is észbekaptak, és tűzharc alakult ki, amibe Robert és Sophia Parker egészen addig kimaradtak, ameddig a férfi kapott egy vállövést.

Megpördültem a tengelyem körül, rosszat sejtve, a balsejtelmem pedig be is be is igazolódott, a lövés ugyanis Grace fegyveréből származott.

- Ezt azért, mert hagytál engem és a testvéremet tíz éven keresztül hitetlenségben hagyva szenvedni. - Az apjához lépett, és erősen belerúgott, úgy, hogy az öreg a földre rogyott. - Ezt meg azért, mert elraboltad a barátunkat.

Nem tudtam, mi történhetett volna a következő percekben, ugyanis nem sokkal azután, hogy Grace hangja elhalkult, feltépték az ajtót.

Először azt hittem, még több bűnöző, de a mi embereink voltak.

- FBI! CIA! Kezeket fel és ne mozduljon senki!

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és leeresztettem a kezem.

- Szólni persze luxus volt, mi? - biccentett nekem az az FBI-os pasi, aki beszólt nekem az épület előtt. Milyen réginek is tűnik!

Bólintottam, és ő is értette. Ha szabályellenes is voltam, végül mi oldottuk meg az ügyet.

- Jogában áll hallgatni és ügyvédet hívni. Bármi, amit mond felhasználható ön ellen a bíróságon. - vezették el a Zernent a szobában lévő tagjait.

Ügy lezárva.

*******

A Hudson folyó vizén a holdfény tükröződött, a hűvös éjszakai szél a hajamba kapott. Manhattan partján sétálgatva sokkal könnyebb volt gondolkodni, mint bezárkózva a szobába.

Felnéztem a csillagokra, amik szokásos helyükön ragyogtak az égbolton. Csillagképeket kezdtem el keresni, és egyszerűen csak belemerültem a saját gondolataimba.

Vége ennek az ügynek. Lezárult, kész ennyi volt. Az elmúlt hetvenkét óra izgalmas eseményei után egyszerűen... csöndesnek éreztem a világot.

Kezemet a pulóverem zsebébe süllyesztettem és megtapogattam az összegyűrt fényképet. Előhúztam, kisimítottam és elmosolyodtam a kép látványán. A fotó a Parker ikreket és engem ábrázolta, maga a kép pedig nagyjából két éve készült. Én magam nem sokat változtam, maximum annyit, hogy a hajam kicsit hosszabb lett. Az emlék sokkal inkább úgy hatott rám, hogy akkor még mennyi mindent nem tudtam, mennyi mindenen még nem mentem keresztül. Mennyi embert még nem ismertem, mennyi tapasztalattal még nem rendelkeztem. Hogy mennyit változtam ez idő alatt belsőleg? Azt hiszem, fejlődtem. Jobban megismertem a világot, jobban megismertem önmagamat.

Körbenéztem a folyóparton, a távolba hunyorogva egy ismerős alakot fedeztem fel. Ennyit a nyugott gondolkozásról...

- Honnan tudtad, hogy itt találsz? - néztem mélyen sötét szemébe.

- Neked is szia. Egyébként pedig nem tudtam. - mosolygott szemtelenül, majd egy padra mutatott. - Nem ülünk le?

Sóhajtva helyezkedtem el a beszélgetésre kijelölt padon.

- Amúgy mondtad, hogy szeretsz ide kijárni, gondolkodni, meg ilyesmik. - szólt a távolba meredve.

- Elfelejtettem, hogy mennyi mindent mondtam el neked. - bámultam a cipőmet.

- Talán megbántad? - Kezével megemelte az államat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Kész, elvesztem, mint mindig.

- Veled kapcsolatban semmit se tudok megbánni. - suttogtam.

Elmosolyodott.

- Akkor elmondod, hogy mégis mit csinálsz, ma éjjel itt a Hudson partján?

- Gondolkodtam.

- Az nálad jót jelent? - húzta fel a szemöldökét.

- Nem kell mindig mindenből viccet csinálni. - figyelmeztettem.

- Csak a vicces dolgokkal teszem. - vigyorgott pimaszul, én pedig megforgattam a szemem.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett, én mozdulatlanul, ő pedig az ujjaimmal játszott.

- Szerinted mi lesz ezután? - törtem meg a csendet.

- Mi lenne? - érdeklődött, bár úgy tűnt, cseppet sem lepte meg a kérdésem.

- Szerinted fog változni bármi is?

- Nem tudom, Zöldfül. - sóhajtott, amit nem vettem egyértelműen jó jelnek. - Számunkra nem igazán, Amy és Grace számára azonban minden más lesz. Ez normális. A változást nem tudjuk megakadályozni. Ez az élet rendje.

- Tudom, tudom. - fújtam ki a levegőt, és összefűztem az ujjainkat. - Akkor is... furcsa.

- Amy és Grace nem egy sehova, Zöldfül. A változás a lelkükben történik, nem a környezetünkben. Némileg meg is könnyebbülhettek... Hiszen megoldottak egy tíz éves ügyet.

- Egyáltalán nem így képzelték el. A szüleik most örökre rács mögött lehetnek.

- Nem lehet mindig minden tökéletes, mindig minden jó. Kellenek a rossz dolgok, a csalódások ahhoz, hogy lábra tudjunk állni, és emelt fővel folytatni az utat.

- Honnan vetted ezt a sok bölcs dumát? - ráncoltam a homlokom, és a vállába bokszoltam. - Biztos hogy nem vagy beteg?

- És még én vagyok az, aki mindenből viccet csinál. - sóhajtott, majd elvigyorodott. - A lényeg azért lejött, ugye?

- Igen. - bólintottam komoly arccal. - Köszönöm.

- Ne köszönd. A bölcsességért cserébe viszont tartozol nekem egy romantikus sétával az éjszakában. - vigyorodott el ismét.

Eltűnődtem.

- Szerinted ez egy fair alku?

- Nincs vita. - állt fel, és a kezét nyújtotta. - Hercegnőm, megtisztelne egy sétával?

Elnevettem magam, és hagytam, hogy felhúzzon a padról.

Ricky. Egy fogalom, amit sosem fogok megérteni.

Sziasztok! :)
Jó, jó, tudom hogy rengeteget késtem, de kárpótollak titeket egy több, mint 6500 szavas fejezettel (ez azt jelenti, hogy hosszabb, mint három átlag fejezet együttvéve!).Remélem, sikerült minden szálat elvarrnom. Igen, utolsó fejezet és rettentően fog hiányozni ez a történet, erről bővebben pedig a még ma felkerülő "írói utószó" - ban lesz szó, amiben egy kis meglepetést is tartogatok nektek :)

Eszti