Egyhangúan teltek a hetek New Orleansban. Apám estére ígérte, hogy hazaér, és én engedelmesen vártam a vacsorával csaknem nyolcig, amikor valóban meg is jött. Rendszeresen előfordult, hogy nem aludt otthon, időnként több napra is elutazott. Rám bízta a személyzet irányítását, és rövid bizonytalankodás után magamat is meglepő természetességgel játszottam a háziasszony szerepét.

Apám nyolcra érkezett haza, bőrig ázva, de jókedvűen. Ahogy jólnevelt leányzóhoz illik, lesiettem az előtérbe.

– Jó estét az itthoniaknak!. – köszöntötte harsányan a tiszteletére egybegyűlteket, majd sarkával berúgta maga mögött a súlyos kaput. Sáros folt jelezte a lakkozott felületen sarka nyomát. Ha nem figyelt, keveredett benne a kétlaki élet és a kétféle viselkedésmód. Az úré és a félvad katonáé.

.– Látom, mindenki itthon van. – nyugtázta figyelmességünket, hogy nem csak én, de Miss Kemp, a társalkodónő, a komornyik és két szobalány is várja az előtérben.

Megállt előttünk, és szélesen vigyorgott. Könnyű, fekete vászonkabátját kigombolva viselte, a hosszú kabát két szára mint ázott fecskefarok verdeste csizmáját. Régen vágott haja csapzottan hullott a vállára.

– Miért néznek ilyen döbbenten rám? – Elindult a lépcső irányába – Egész nap áztam. Ez a vihar úgy tűnik, engem követett. Egy perc és jövök, maguk menjenek az ebédlőbe.

Már csak a hangját hallottuk, fel is ért a lépcsőn, mivel hármasával szedte a fokokat.

– Lord Rowling tüdőgyulladást fog kapni.– jegyezte meg Miss Kemp. – A nyári eső csalóka.

Én indultam elsőként az ebédlőbe, Miss Kemp követett. Ő is velünk étkezett.

Apám helye a bejárattal átellenben, az asztalfőn volt, Miss Kemp és én szemben egymással, jobb és baloldalán ültünk.

– Bocsássanak meg hölgyeim, hogy megvárakoztattam önöket! Tele a világ fafejűekkel. Van aki még a saját hasznát nézni is hülye. Úgy kell mindent a szájba rágni, és még így is elpuskázhatja – harsogta apám, alighogy beviharzott az ajtón, és három lépéssel megtette az ajtó és az ülőhelye közötti távolságot.

Elejtett szavait valójában nem nekünk szánta, csak hangosan gondolkodott. Azzal a mozdulattal, amellyel leült, hátrébb tolta a székét, hogy kényelmesebben elférjenek hosszú lábai. Az inas két fülű, porcelán levesestálban máris hozta a levest.

.– Mit eszünk? Remélem tisztességes vacsorát főzettél lányom, mert egész nap éhen vagyok. – A hajdanvolt lord bárdolatlanul a levegőbe szimatolt. – Zöldbab. Nem rossz.

Kimertük a levest, először apám, majd én következtem, végül Miss Kemp. Amikor végeztünk, az inas a tálat az asztal közepére helyezte, hátralépett, és merev arccal megállt a falnál.

– Elmehet Mr. West. – szólt apám az inasnak. – Elég lesz, ha a következő fogást behozza.

– Uram. – West sértődötten bólintott, és távozott.

Apám valami fontosat akar közölni. Olyankor küldte ki az inast, ha másról is kívánt velem beszélni, mint a helyi pletykák.

– Holnap elutazunk – mondta apám az első kanál leves után.

A kurta bejelentés váratlanul ért. Apám szeretett titokzatoskodni, és kedvelte a meglepetéseket. Az utazás jelenthetett kirándulást egy szomszédos bírtokra, és hazatérést Angliába egyaránt. Mielőtt számos kérdésem feltenném, vártam, hátha apám önként is elárul egyet, s mást.

– Washingtonba megyünk, a kormányzó báljára – tette hozzá. Mivel apám nem szólt többet, rövidesen faggatózni kezdtem.

– A mi kormányzónk rendezi a bált?

.– Igen. Személyes jóbarátom.

Ez meglepett. Nem csak pénzét gyarapítja tehát, hanem előkelő körökben is forgolódik. Bár gyakran vendégeskedtünk a new orleansi szalonokban, a kormányzóhoz hasonlóan magas rangú férfiúval eddig nem találkoztam apám oldalán. A kormányzó nem az elnök, de helyi viszonyok között jóval nagyobb hatalom annál. Vajon milyen meglepetéseket tartogat még? Mert tartogat, az biztos.

– Mondjon valamivel többet apám, kérem! Kik lesznek a meghívottak? Mikor utazunk? Milyen alkalomból rendezik a bált? – Egyre izgatottabb lettem. – Először veszek részt valódi bálon, talán már nem is tudok táncolni.

– Még csak az kellene! Egy vagyont fizettem hajdan annak a francia ficsúrnak – mondta somolyogva. – Mit is mondhatnék? A szépszámú meghívott közül te alig néhány embert ismersz. – Szedett még levest. – Azért lesz Washingtonban a bál, mert a kormányzó egy magas rangú ismerősének a tiszteletére adja, aki túl befolyásos ember ahhoz, hogy elutazzon ide. Ezért a díszes kompánia zarándokol oda. Egyébként nem kell elájulnod ettől. Pénzről van szó, nem egyébről – világosított fel közönyösen, és evett tovább.

Ellentétben vele, az én képzeletemet azonnal felgyújtotta a várható mulatság. Egy bál! Egy igazi bál! Ha apám nem veszíti el mindenünket, már régen bálokba járhatnék. Mindegy, ami történt, megtörtént, felejtsük el, bálba mehetek. Fiatalemberekkel fogok táncolni, fiatalemberek bókolnak majd nekem. Nem közönséges marhapásztorok zsíros nyakú ingben, hanem frakkos úriemberek, akik nem akarnak az elő tánc után a ház mögött megcsókolni, és a szoknyám alá nyúlni.

– Kit ismerek? A kormányzón kívül.

Apám hosszasan rágta a falatot, mielőtt felelt.

– Nos, a díszvendég orosz. Krilov herseg egyenesen Szentpétervárról. És az unokaöccse. Őt bizonyára ismered.

Levegőt venni is elfelejtettem, úgy bámultam rá. Ivan! Ott lesz Ivan! Szerettem volna kirohanni, hogy sírjak és nevessek örömömben. Természetesen maradtam a helyemen, csak a szalvétámat kaptam a szám elé, hogy elrejtsem a megindultságomat.

–Lady Rowlingnak nincs megfelelő ruhája – szólt közbe Miss Kemp tárgyilagosan. Hálásan pillantottam rá, majd megint lesütöttem a szemem.

– Délután elmennek, és vesznek egyet – mondta apám.

– Lehetetlen megfelelő öltözetet beszerezni holnapra – mondta Miss Kemp.

– Hogy? Komolyan mondja? – Apám felkapva a fejét.

– A leghatározottabban uram. New Orleansban hiába keresnénk megfelelő öltözetet.

Megrémített Miss Kemp gáncsoskodása. Még apám itthon hagy.

– Mit javasol? Szombat este Mariannak ott kell lennie. Ez fontos nekem.

– Mikorra tervezi az érkezést, uram? – érdeklődött Miss Kemp.

– Nem tudom pontosan. Legkésőbb szombat délutánra.

Miss Kemp bólintott.

– Ott fogunk ruhát venni, Washingtonban. Sokkal jobbak az esélyeink.

Ahogy befejezte mondanivalóját, hátradőlt a székén, és tekintetét az asztalra szögezte.

– Akkor ezt elintéztük. Hol marad a többi fogás? – érdeklődött Lord Rowling emelt hangon.

Miss Kemp felpattant.

– Utasítom a személyzetet, uram!

Legszívesebben szaladtam volna utána, hogy próbáljuk meg mégis itthon a ruhavásárlást. Mi lesz, ha nem találunk Washingtonban? El se mehetek a bálba? És, ha nem lesz elég csinos, legföljebb elegáns? Lehetetlen, hogy Ivan ne a legjobb formámban lásson! Látott ócska rongyokban, és persze minden nélkül, de úgy, hogy igazán szép vagyok, a hajam megfésülve és a ruhám nem csak melegít, de meg is mutatja az alakom, még soha. Nem csúszhat be semmi gond. Tökéletesnek kell lennem!

Szombat délután alig tudtam palástolni izgatottságom. Az első bál jelentősége eltörpült a boldog reménység mellet, hogy láthatom Ivant. Ma este beszélni fogok vele, és ő képtelen lesz ellenállni nekem. Mert mi más magyarázná szakítását remete életével, mint a viszont remény, hogy a társaságban ismét láthat engem? Azt reméli, amit én, hogy derékba tört kapcsolatunk újra feléleszthető. Igen, ebben egyre inkább bizonyos voltam. Ma este minden rendbe jön, álmodoztam.

Apám karján belépek a bálterembe, Ivan eltelve a csodálattól és a szerelemtől elém siet, és táncra kér. Egész este csak vele táncolok, az egybegyűltek már össszesúgnak a hátunk mögött, de mi nem törődünk csupán egymással, tekintetünk összekapcsolódik, és tudomást sem veszünk a világról. A bál végén, úgy hajnaltájban, Ivan megkéri a kezemet apámtól. Ha apám esetleg tiltakozna - tartottam tőle, hogy így lesz –, akkor megszöktet. Én akár Oroszországba is követem a kedvesem, de később majdcsak elnyerjük apám bocsánatát, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Ilyen egyszerűnek láttam a jövőt.

– Így, ennyi elég lesz – nyugtázta erőfeszítéseit Miss Kemp, miután szorosan befűzött, és szemügyre vett, és ezzel véget vetett a merengésnek. Megpróbáltam sóhajtani. Legfeljebb takarékosan, pihegve sikerült. Eddig Miss Kemp csak tessék-lássék szorította el a derekam, mert természet adta vékony volt, és elég gömbölyű a csípőm, és teltek a melleim ahhoz, hogy formásan keskenyedjék köztük a derék. De erre a bálra és ehhez a ruhához darázsderék illett.

– Hogy tetszik? – kérdezte, amikor felegyenesedett, és rám nézett. Földig érő tükör előtt álltunk, én a tükörhöz közelebb, ő mögöttem. – Elég mély a dekoltázsa, de meg elfogadható. Nem látszik ki semmije.

– Már megbocsásson Miss Kemp az egyenes beszédért, de épp hogy a mellbimbóimat takarja.

– De azokat eltakarja, nem? – Komoly képpel vizsgálgatta tükörképemet, majd felnevetett – Látom zavar van a fejében a bálokat illetően. Nem is javasolnám ezt az öltözetet délutáni teára például, de tökéletesen megfelel a kormányzó báljára, amit egy külhoni herceg tiszteletére ad. A bálokat egyébként is azért tartják, hogy a férfiak üzleteket és a fiatalok házasságokat kössenek. Itt a lányok megmutathatják mindazt, amit ők a hozományon kívül a házasságba visznek. A többit az apák beszélik meg a könyvtárszobában és az anyák a szalonokban. Egy bálon mindent közszemlére lehet tenni, sőt ezt el is várják. Ne aggódjon.

– Szerintem én leszek a legkihívóbban felöltözve.

– Ebben bízom. És az édesapja is. Miért fizetne egyébként egy vagyont ezért az öltözetért, amely ma lesz először és utoljára magán.

– Vajon miért, valóban? – kérdeztem vissza, de Miss Kemp az előbbieket folytatta.

– Mit gondol, a kormányzó lánya hogyan fog felöltözni?

– Fogalmam sincs. Első alkalommal találkozunk.

– Nos, én tudom. Majd jusson eszébe, mit mondtam, ha meglátja. Neki korántsem tökéletes alakú és telt a keble, mint magának, mondhatni lapos, akár egy gyúródeszka, úgyhogy nem is hangsúlyozza. Ellenben szép a háta. A fenekéig kivágatja a ruháját, majd figyelje meg. Emellett úgy véli, a vörös és telt ajkak, a hullámzó sörény démoni hatással bír a férfiszívekre. A száját bohócpirosra harapdálja otthon, és sütővassal bodorított tincsek röpködnek majd a nyaka körül. De mindezen praktikával nem tudja palástolni, hogy rövid ez a nyak és ostobaságokat fecseg a száj.

– Maga egy mérgezett nyelvű intrikus, Miss Kemp. Majd akkor is magára gondolok, amikor előrehajolva kiesek a ruhámból.

– Ez eszébe ne jusson! – vágta rá tettetett rémülettel. Láttam a tükörben, hogy sötét bőrű arcán elterül a mosoly. – Mármint lehajolni. Ha valamit leejt, egyébként mit ejthetne le, legfeljebb egy süteményt, hagyja ott. Ilyen mutatványokat, mint a lehajlás, de még az ülés is, a fűzője sem bírná ki.

– Képtelen lennék vacsorázni.

– Majd indulás előtt rágcsál cukrot, hogy el ne ájuljon az éhségtől. De most lássuk a haját! – utasította önmagát, és a fésülködőasztal elé kormányozott. Háromlábú, a rendesnél jóval magasabb széket tolt a szoknyám alá, így tulajdonképpen állva ültem.

– Elég lesz annyi hullám, amennyit a természettől kapott. Egyszerűen föltűzzük, és egy szál liliommal díszítjük.

– Liliommal? Miért azzal? A liliom a szüzesség, a tisztaság jelképe. – kötözködtem, hogy a társalgással tereljem el a figyelmem, mert majd kibújtam a bőrömből az idegességtől.

– Úgy véli? – Miss Kemp alig figyelt, elfoglalták a hajcsatok.

– Igen, úgy. Templomba visznek liliomot.

– Ez igaz. – Felnézett, és a tükörben vizsgálgatta művét. – De egészen más a vázába helyezett virág és más egy hölgy hajába tűzött. A vázában növény, semmi több, de ha magán viseli a hölgy, már részévé válik, őt jellemzi. Véleményem szerint a liliom ártatlanság mögött lappangó szenvedély, ha már ragaszkodunk az eredeti szimbólumhoz. Hogyan lehetne szűzies egy bódító illatú virág? De hagyjuk ezt, fontosabb megbeszélni valónk is van.

Lerakta a fésűket, és továbbra is tükörképemnek magyarázott. Csak az arcát láttam a hajam fölött, amit itt-ott még megigazított beszéd közben.

– Figyeljen rám, de nagyon, mert nem lesz időm még egyszer elmondani, és nem lehetek magával, hogy segítsek. Sajnos nőkíséret nélkül jelenik meg az estélyen, és ez különösen kényessé teszi a helyzetét. Édesapja pedig meg fog feledkezni kötelezettségeiről... Vegyük sorra.

Mellém lépett, és hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavainak, magyarázat közben időnként megérintette a kezem.

– A belépőn múlik minden, akár egy nagyoperában. Éljen a lehetőséggel. Hosszú, legalább húsz fokból álló lépcsőn kell majd levonulnia az édesapja karján. El fognak késni, erről Lord Rowling gondoskodik, ezért mindenki magukat bámulja majd, elsősorban magát, Mariann. Erre készüljön fel. Mi amerikaiak szeretjük a nagyhatású jeleneteket, Washington központi báltermét ennek megfelelően építették. Talán nincs is ekkora terem másutt az országban. A falait borító tükrök fokozzák a végtelenség érzését, és üvegkupolával fedett a teteje, mintha maga az égbolt borulna a táncolók fölé. A terem rövidebb oldalát foglalja el teljes szélességében a lépcső, amelyen leereszkednek. Lassan, nem sietnek, erre figyelmeztesse édesapját is előre.

Némán bólintottam, hogy értem. Folytatta:

– Egyetlen, hangsúlyozom, egyetlen férfival sem táncol több alkalommal. Legyen az tizenhat éves, vagy nyolcvan. Nem számít. Lehetőleg nem beszélget férfi személlyel kettesben, még ha százan állnak is maguk körül, de nincsenek nyilvánvalóan a társaságukban. És eszébe ne jusson távozni a teremből valakivel. Értette, Mariann? – Meggyőzően bólogattam, mivel várta igenlő válaszomat. – A bálterem mögött tágas francia kert húzódik, gondosan nyírott labirintussal, tujákkal, tiszafákkal, amelyek elrejtik a sétálókat. Éppen azért ültették, hogy rejtekül szolgáljanak az óvatlan első csóknak, melyet vallomásnak kell követnie. De maga messziről kerüli a kertet, Mariann! Nem akar az új világban férjet fogni, ha jól sejtem.

– Nem, nem akarok. – Mulatva komolyságán ráztam a fejem. – Maga úgy beszél Miss Kemp, mint aki számtalanszor járt ebben a teremben.

– Mert így is van. Többször kísértem bálba lányokat Washingtonban. A rendes báli szezon idején helyben szoktak öltözködni a kisasszonyok, a fölső szinten, de ez különleges alkalom. Kevesebb is a meghívott fiatal, mert inkább politikai jelentőségű az esemény, mint társasági.

– Különösen szívén viseli a mai estét, Miss Kemp – jegyeztem meg.

– Az édesapja óhajára – felelte egykedvűen. – Kitüntetett jelentőségű számára az esemény, mint többször hangsúlyozta, és a maga jelenléte is. Egyébként nem kockáztatja, hogy magát is hozza, Mariann.

– Milyen kockázatra gondol Miss Kemp? – kérdeztem hűvösen.

– Mr. Krilovra természetesen. – Hideg és kemény lett az arca. – Viselkedjen fegyelmezetten Lady Rowling. Kötelezettségei vannak az édesapjával szemben.

Döbbenten meredtem a tükörben rá. Honnan tudja? Nyilván apámtól. És apám ugyan honnan? Nem maradt időm megkérdezni, apám tökéletes szabású fekete frakkban nyitotta ki az ajtót, halványzöld selyem inge gazdagon fodrozódott a mellén. Szemében meghatottság csillogott.

– Ez igen! Anyád örülne, ha látna Mariann. – Karját nyújtotta, és felragyogott széles mosolya – Indulhatunk, hölgyem?

– Lord Rowling és Lady Rowling. – kiáltott az inas, és mi beléptünk a bálterembe.

Lélegzetelállítóan hatalmas terem szemközti fala .a végtelenbe veszett. A mennyezeti csillársor ezernyi gyertyájának lobogó fénye megsokszorozódva verődött vissza a tükrökről. A méhviasztól fénylő parkettát csaknem eltakarták a színpompás öltözékű vendég hölgyek és urak, ahogy csevegni kisebb csoportokba gyűltek, majd újabb csoportokat alkotva szétváltak. Halk zsivaj töltötte be a termet, mint a partot ostromló tenger moraja, mely a hullámzás ritmusában hol megerősödik, hol elcsendesedik.

Apám egy világfi mozdulatával nyújtotta a kezét, és én ráhelyeztem kesztyűs kacsóm. Megható jelenet. Zsenge szűz és erős, délceg apa, amint bevezeti lányát az előkelő társaságba. De akkor nem gondoltam erre, csak szívem zakatolását hallgattam, és lépteimre ügyeltem.

Mérséklődött a zsivaj, majd sustorgássá szelídült, végül fokozatosan elhalt. Minden arc felénk fordult. A beálló csönd hallani engedte a szomszéd termekben beszélgetőket, az evőeszközök visszafogott koccanásait. Leesett egy ezüsttálca, hosszan halt el csörömpölése a falak között.

Elindultunk lefelé a lépcsőn. Lassan, nem sietve, magasra emelt fejjel. Mozgásom ritmusát követve lágyan hullámzott szoknyám habkönnyű selyme, beborította mögöttem a lépcsőfokokat.

Végigszaladt tekintetem az egybegyűlteken, hogy a színes forgatag közepén megállapodjon két magas, fehér egyenruhába öltözött férfin, akik kiemelkedtek az őket körülvevők gyűrűjéből. Őket néztem.

Felületes szemlélőnek is azonnal föltűnt hasonlóságuk, bár egyikük fiatal volt, a másik középkorú. Közös vonásokkal rajzolták mindkettőjük arcélét, egyenes orrát, magas homlokát. Ivan és Szergej Nyikolajevics Krilov herceg. Én csak Ivant láttam, körülötte érdektelen, elmosódott szélű foltokká olvadtak a többiek. Fél éve nem találkoztunk, és hiába vágytam rá, rég nem sikerült aprólékos pontossággal felidéznem az arcát. Most, ahogy elfogódottságtól összeszorúló torokkal, izgatottan néztem, úgy tűnt, még sokkal inkább jóképű, mint ahogy emlékeimben él. Tökéletesen állt rajta az ismeretlen ország hadseregének egyenruhája, fehér színe kiemelte szemének feketeségét, puha anyaga vonásainak férfiasságát.

Ivan rám emelte a tekintetét, és arcán döbbent csodálat ömlött szét. Csak nézett, nézett tágra nyílt szemekkel, megigézve, és bennem szétáradt a szépség birtoklásának diadala.

A herceg is felfigyelt, megszakította társalgását egy jelentéktelen, őszülő emberrel, és hátrafordult. Önkéntelen, előre nem tervezett mozdulattal indult felénk. Elszakítottam tekintetem az unokaöccséről, és őt figyeltem, ahogy közeledik. A tömeg utat engedve délceg alakjának szétnyílt előtte. Amikor a lépcső aljához ért, a kezét nyújtotta, és én Krilov herceg segítségével lépdeltem le az utolsó pár lépcsőfokon.

– Üdvözlöm, Miss Rowling – szólt a herceg kiejtésében alig érezhető idegenséggel, messze zengő hangon. – Unokaöcsém említette, hogy ön gyönyörű, de földöntúli szépsége bevallom, készületlenül ért.

Hiába, más nép, más szokások. A londoni társaságban elképzelhetetlen ilyen nyílt, egyenes bók. Miközben a herceg beszélt, és nemes vonású arcát néztem, arra gondoltam, ilyen lesz majd Ivan is, túl az ötvenen. Így kezd őszülni halántéktájon, és szénfekete, sötét szempillájú szemei körül így mélyülnek el a ráncok. Azt hittem, arckarakterét meghatározó magas arccsontját indián őseitől örökölte. De nem. Krilov jellegzetesség ez is, akár a dús fekete haj.

– Üdvözlöm Lord Rowling – fordult a herceg apám felé. – Kívánom, érezzék jól magukat ezen a kellemes estén, melyet kedves barátom, Matthev Siegel kormányzó úr szívességéből élvezhetünk.

Siegel nevét kimondva hátrafordult, jobb kezét az eddig mögötte álldogáló férfi vállára helyezte, és közelebb tessékelte hozzánk. Kerekfejű, alacsony ember volt a kormányzó pufók arccal, gödröcskés állal, és alig kivehető gombszemekkel.

– Ne tévesszen meg a külseje – mondta róla később apám. – Egy róka ravaszsága, egy hiéna falánksága, és egy keselyű kíméletlensége rejlik a hordónyi háj alatt.

– Lord Rowling. – lelkendezett kenetteljes mosollyal Siegel. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetem kedves leányát is. Eddig rejtegette előlünk. Csúnya ember...! Azonnal velem kell jönnie, kisasszony. Laura lányom türelmetlenül várja, hogy egy művelt, társasági hölggyel találkozhasson, akit ismeretlenül is kebelbarátnőjének érez. – Meghajolt a díszvendég felé. – Megbocsát herceg? Elrabolom ön mellől a kisasszonyt.

– Természetesen. A hölgyek egymás iránti kötelezettségei előbbre valók egy vénember öröménél. – válaszolta udvariasan a herceg, és barátságos pillantással búcsúztatott. Vajon mit mondott rólam Ivan? Kellettek-e ugyan szavak? Elég volt rápillantani, amikor találkozott a tekintetünk. És vajon mit árult el az én arcom? Tükörképe lehetett az övének.

Siegel vezetésével, komótos tempóban araszolgattunk a meghívottak között egy oldalterem irányába. Jobbra-balra köszöngetve fogadtuk a pergő üdvözleteket, melyek elsősorban a kormányzónak szóltak, és csak másodsorban apámnak és nekem, akik ismeretlenek voltunk itt.

Az oldaltermet kitárt szárnyú ajtó kötötte össze a nagyteremmel. Ugyanaz a világos faborítás fedte a falakat, csak a kisebb helyiségekben a tükröket levélmintás zöld selyem tapétával helyettesítették. A gazdagon terített asztalokon emeletes porcelántálalókra halmozták az ínycsiklandozó, különleges gyümölcsöket, a különböző hal és vadételeket.

A bejárathoz közel fiatalok beszélgettek. Két férfi és egy hölgy. Kapásból tudtam, a hölgy csakis Miss Siegel, a kormányzó leánya lehet. Megjelenése maradéktalanul igazolta Miss Kemp jóslatát. Rózsaszínű ruhája derékig szabadon hagyta a hátát, és amikor a hölgy, hogy szavainak nyomatékot adjon, megrázta a fejét, loknikba rendezett hajzuhatag kezdett kígyózó mozgásba az elegáns vonalú testen.

– Gyermekem Laura – szólt a kormányzó, és megérintette a hölgy vállát. – Nézd, kit hozok! Miss Rowling szeretne megismerkedni veled.

Laura. Siegel tekintetét széptevőiről, és ránk nézett. Lefagyott arcáról a mosoly, szája szorosan összezárult, megkeményedtek sápadt vonásai. Máskor bántott, talán meg is rémisztett volna gyilkos féltékenysége, de ma este élveztem. Íme elégtételt vehetek az utóbbi évek mellőzöttségért. Származásom és szépségem jogán jár nekem a báltermek fénye, a férfiak csodálata és a hölgyek irigysége.

– Nicsak. Marianne Rowling. Módfelett örülök a találkozásnak. – mosolygott kényszeredetten Laura. Vörös sebként nyílt szája a fehérre meszelt arcban, és a kívánatosnál valóban magasabban álltak a vállai. – Apám említette, hogy itt leszel. Sajnálom, hogy nem találkoztunk eddig. Hol bujkáltál?

Azt, hogy évekig nővérként, majd tanítónőként robotoltam, nem kívántam elárulni. Bár az államokban a kétkezi munka becsülete szívósabban tartotta magát, mint a londoni szalonokban, már elmúltak azok az idők, amikor elismerést aratott, ha valaki aranymosó teknővel szerezte a vagyonát.

– Intézetben nevelkedtem. Édesapám a szigorú, erkölcsös nevelés híve, és fiatalnak tartott a társasághoz – válaszoltam, és szerényen rebegtettem a pilláimat.

Két frakkos úr termett mellettünk. Őket hagyta az imént Laura magukra.

– Mutass be, Laura, kérlek! – Hajolt meg előttem a magasabb, miközben szinte égetett alakomon végig sikló tekintete. Bár fiatal volt, a szokásoknak megfelelően dús pofaszakállt növesztett.

– Mariann, ő az unokatestvérem, Richard Siegel. – mondta Laura unottan. – Légy résen! Hiába kifogástalan a modora, veszélyes gazember, különösen a gyöngébb nemre nézve. – A másik, háttérbe húzódó fiú felé intett – Ő pedig az iskolatársa. Edward Nugent. Ő legalább ártalmatlan, csak egy kicsit bolond.

Az említett csenevész, sötét hajú fiatalember az iménti kíméletlen megjegyzéstől feszélyezetten kapta le szemüvegét, és tisztogatni kezdte selyemkendőjével. Rövidlátóan pislogott hol rám, hol Laurára.

– Nagyon örülök, uraim. – Hangsúlyozandó saját nagylelkűségemet Laura kegyetlensége mellett, az indokoltnál melegebb mosolyt küldtem a nyilvánvalóan sikertelen fiú felé. – Milyen karon iskolatársak?

– A jogi karon hallgatjuk az első félévet, de azt hiszem, még jó darabig tesszük ezt. – válaszolt Richard nevetve, és nagyot húzott barátja vállára. – Tudja Miss Rowling, csak a megbocsáthatatlanul szegények, vagy a pechesek végzik el két évnél rövidebb idő alatt az első szemesztert. Mint kedves barátom Nugent.

– Kár ugratnod Richard. – védte magát Nugent. – Szerintem ostobaságokkal tölteni az időt épp olyan bűn, mint a semmittevés.

– Milyen ostobaságokról beszélsz? – kérdezte Laura elnyújtott, a szavak végén magasba szökő hangsúllyal, ahogy akkortájt a művelt, különösen a bölcsész szakokat látogató fiatalok között beszélni szokás volt. Nem figyeltem a válaszra, sőt a választ követő vitára sem. Ivant kerestem a tekintetemmel, de hiába.

Laura is elunta a barátait, mert elbúcsúzott tőlük és karját az enyémbe fűzve, visszanavigált minket a nagyterembe.

Közvetlenül az ajtónál, egy talpas virágváza mellett megálltunk, és Laura bosszankodva körbenézett a nagyteremben.

– Szörnyen unalmas ez a bál. Nem is bál. Nincs zene, még legalább fél óra, mire játszani kezdenek.

– Hol a zenekar? – kérdeztem.

– Ott fönn, a karzaton.

.Valóban. A bejárattal átellenben hosszú erkély vonult végig a magasban. Kovácsoltvas korlátja látni engedte, hogy mögötte már gyülekeznek a zenekar tagjai. Hasonló vörös frakkban, térdnadrágban, fehér harisnyában, mint a pincérek. Öltözéküket fekete csíkos mellény egészítette ki, és rizsporos paróka.

– Szeretsz táncolni? – kérdeztem Laurától.

– Imádok – lelkesedett. – De ma túl kevés a fiatal, és túl sok a vén bakkecske. Még a herceg is... – Nyitva hagyta a gondolatot, találjam ki magam, mi kifogása lehet a herceggel szemben, aztán mégis folytatta. – Fess férfi, de nevetséges a modora. Ilyeneket mond, hogy galambocskám, meg kedveském, meg kisleányka. Legfeljebb a néger dadák beszélnek így.

– Jól ismered a herceget? – érdeklődtem gyorsan, mielőtt újabb beszédtémára ugrik csapongó figyelme. Maga a herceg nem különösebben érdekelt, de rokona annál inkább. Nem tényeket akartam megtudni Ivanról, csak beszélni róla.

– Alig. Pár alkalommal járt nálunk vizitben. A meghívottak listáját egyeztették apámmal. Figyelmes, de csak úgy általában. Mindenkihez. Éppen annyit bókolt anyámnak és nagyanyámnak, mint nekem. Az unokaöccse meg elkeserítően kuka, ráadásul bárdolatlan.

– Ő is tiszteletét tette nálatok? – kérdeztem mintegy mellékesen, és tépkedni kezdtem a vázában pompázó, hófehér dália fodros szirmait.

– Igen. – Elhúzta a száját. – Igyekeztem kedves lenni hozzá, ahogy vendéghez illik, de alig figyelt rám. Többnyire hallgatott.

– Udvariatlannak találtad? – kérdeztem, bár előttem nem kellett lefesteni Ivant, milyen, amikor elutasító akar lenni. És mi más lehetne Laura ragacsos kedvességével szemben.

Laura csak jelentős késéssel válaszolt, mert velem ellentétben alig foglalkoztatta a Krilov família. Nyakát nyújtogatva körbe tekingetett, mint aki keres valakit, de hiába.

– Nem, udvariatlannak nem tartom – mondta végre, majd nevetve hozzátette. – Nézd azt a vén tyúkot! – Egy éltesebb asszonyra mutatott, akinek vörösesbarna öltözékében, és hosszú, csőrként előre meredő állában valóban volt valami kotlósszerű. – Először látom. Biztosan a legsötétebb délről való. Azok ott kétségbeejtően lemaradva követik a divatot, és szörnyen előkelőnek hiszik magukat, pedig csupán régimódiak.

Ismét belém karolt, és lassan, látszólag céltalanul sodródva a tömegben megindultunk a terem túlsó vége felé. Nem vágtunk keresztül a vendégseregen, hanem a fal mellett haladtunk, ahol valamivel kevesebben álldogáltak. Elsétáltunk két oldalterem bejárata előtt. Laura lassított, és belesett, vajon itt van-e, akit keres. Mivel ez az eljárás nekem is megfelelt, az én tekintetem Ivant kutatta, nem kérdeztem, hová megyünk, és mi célból, hanem ellenvetés nélkül vele tartottam.

– Miss Rowling! Boldoggá tesz, hogy újra látom.

Apám egyik üzleti partnere látott meg, és sietett oda hozzánk. Lehajolt, hogy kezet csókoljon, és ma este másodszor megláttam Ivant. Egyedül állt a kertbe vezető ajtóban. Hanyagul a hófehér ajtókeretnek dőlt, alakját bársonyos feketeséggel ölelte körül a júliusi éjszaka sötétje. Elaléltama látványtól, és büszke is voltam rá. Senki nem merné kétségbe vonni, hogy ősi, nemesi család sarja, olyan tökéletesen állt rajta az egyenruha, és olyan előkelően unott volt az arca, mint akármely főrendd. Mégis, érezhető volt benne valami idegenszerű. Haja nem csillogott a brillantitól, és simára borotvált arca is kirítt a pofaszakállak és bajuszok bozontjaiból. Rám nézett. Arckifejezése továbbra is nyugodt maradt, de én láttam rajta az elfojtott feszültséget.

– Ön fölöttébb elragadó ma, kisasszony. Szépsége elhomályosítja a lelkünkben élő álomképeket is – bókolt Mr. Braun, és kiegyenesedett. Ivan szívszorítóan karcsú alakja helyett az ő megereszkedett, barázdált arcát nézhettem.

– Bocsásson meg, uram – vágta félbe el sem kezdődött beszélgetésünket Laura. – Ideje szót váltanom édesapámmal.

Faképnél hagytuk szegény urat, akire azonnal lecsapott egy társtalanul csellengő, lókupecnek tűnő pocakos úr elszabott öltönyben. Csupán kérdése elejét hallottam.

– Mi a véleménye...?

Apáink a sokadik oldalterembe vezető ajtóban álldogáltak, és belemerülvén a csevegésbe, elkerülte figyelmüket, hogy az ezüsttálcákon pezsgős kelyheket egyensúlyozó inasokat akadályozzák a közlekedésben. Az ajtó mellé lakkozott fahordóban terebélyes pálmát állítottak. Mivel Apám jóval magasabbra nőtt a kormányzónál, feje felért a virág levelei közé. Miközben figyelmesen hallgatta beszélgetőtársát, rendszeresen odébb igazított egy levelet, amely homlokát csiklandozta. A levél csökönyösen vissza-vissza ugrott a helyére. Csatlakoztunk hozzájuk.

– Minő emberbaráti tett, Lord Rowling – mondta Siegel, – Lelencházat alapítani az árván maradt elesettek számára, mégpedig egy félreeső helyen. Nemes lélekre vall.

– Ön túloz, uram, bár bevallom, kellemesen érint dicsérete. – szólt apám. – Úgy vélem, majdan megtérülő befektetés ez amellett, hogy valóban segítség a rászorulóknak.

Laura szentnek kijáró csodálattal bámúlta apámat, eltátott száján keresztül zihálva szedte a levegőt, úgy elfeledkezett magáról. Én fenntartásokkal fogadtam a kijelentést. Sose említett alapítandó lelencházat, valószínűleg kitalálta, hogy jobb színben tüntesse fel magát.

Az urak a beszerzések nehézségeiről értekeztek, hogy mit hol lehet legolcsóbban kapni, mentem volna tovább, de a belém kapaszkodó Laura visszatartott.

Jó órája tartott a bál, és ami délelőtt olyan egyszerűnek tűnt, az egyre kivihetetlenebbnek látszott. Hogy fogok beszélni Ivannal? Én nem kereshetem meg. Botrányos lenne, ha utána vetném magam, és Laurától se szabadulok egykönnyen. Eddig biztosra vettem, Ivan keresi majd a társaságom. Felidézve ellenséges tekintetét, melyet az imént rám vetett, nem mertem bízni ebben. Hogyan is felejthettem el, mi szakított szét minket. Hogy felejthettem el Ivan kérlelhetetlenségét. Csak egy percünk lenne kettesben! Csak egyetlen percünk. Ha kettesben maradhatnék vele...! Átölelném, és ő átölelne... Lehettetlen, hogy ne vágyakozzon utánam úgy, ahogy én utána, és elképzelhetetlen, hogy ellenálljon az én szerelmemnek.

– De hagyjuk ezeket a szomorú dolgokat – mondta apám váratlan eréllyel –, hisz csodaszép hölgyek szórakoztatása a feladatunk. Ön Miss Laura bizonyára unatkozik.

– Igen, fölöttébb. – Laura kacér pillantás vetett legyezője fölött apámra.

– Persze, persze. Ó én botor. – A kormányzó hangsúlyozott ijedtséggel a fejéhez kapott. – Legelemibb kötelezettségeimről feledkeztem meg. Ideje a fiatalokra gondolnunk. Megbocsátanak?

Kilépett a pálma árnyékából, és hangosan összeütötte a tenyerét. Több ízben meg kellett ezt ismételnie, mire valaki felfigyelt rá. Eleinte csak a közvetlen közelében tartózkodók szakították meg csevegésüket, és érdeklődéssel arcukon a köpcös emberke felé fordultak. A kormányzó azonban még várt, nem kezdett mondókájába. Ismét tapsolt, közben jelentőségteljesen mosolygott, majd kezét örömtelin összedörzsölgette. Körötte egyre tágasabbra nyílt a gyűrű, és lassan halkulni kezdett a teremben a zaj, majd fokozatosan csönd lett. Hogy mindenki jól láthasson, terjedelmes üres helyet hagyva a terem közepén a vendégek a fal mellé rendeződtek.

– Menjünk odébb! – súgta apám, akit bosszantott, hogy a hátráló emberek eltakarják előle a kilátást, és a lábára taposnak. Mint katona, egy pillantással föltérképezte, hol a legközelebbi magaslat. A karzatra vezető lépcső felé irányított, ahová fellépve, valóban jól beláthattam a termett anélkül, hogy a neveletlenül elém tolakodók vállai fölött lennék kénytelen kukucskálni.

Laura apja mellett maradt, vagyis mögötte álldogált, és izgatottságából valahogy megsejtettem, végre kezdetét veszi a tánc, melyre eddig hiába sóvárgott.

– Remélem, a nyitó táncot nem ő akarja ellejteni – mondta fojtott hangon apám, hogy csak én halljam. – Ő és a lánya. Egy leguán és egy teknősbéka. Fölöttébb bájos pár.

– Melyikük a leguán? – kérdeztem kuncogva.

– Hát az öreg. Nem látod, hogy még a szemeit is képes külön mozgatni.

Valóban. Siegel enyhén dülledt szemei kifelé bandzsítottak. Ettől úgy tetszett, mintha képes lenne egyidőben két irányba nézni.

Aztán elfeledkeztem Siegelről, mert megláttam, hogy épp velünk szemben, a terem másik oldalán áll Ivan és a herceg. A vendégek tiszteletből némi űrt hagytak köröttük. Mindketten magasak, csak a herceg dereka köré már zsírpárnákat rakott a kor.

– Nagybecsű hölgyeim és uraim – kezdte emelt hangon Siegel. – Engedjék meg, hogy felkérjem szeretett díszvendégünket, nyissa meg estélyünk második részét egy tánccal. – A herceg felé fordult, és mélyen bókolt. – Kérem Szergej Nyikolajevics, tiszteljen meg minket, és táncolja el a nyitó keringőt az arra legérdemesebb hölggyel.

Udvarias taps kísérte szavait, majd izgatott susmorgás. Laura lesütött szemmel pironkodott atyja oldalán, és várta, hogy táncra kérjék. Hisz ki lehetne érdemesebb a nyitótáncra, mint a házigazda leánya?

Amint Siegel befejezte mondókáját, a herceg önkéntelen mozdulattal feszesre igazította magán az egyenruha kabátját, és a kör közepe felé indult. Ott megállt, zavartalan nyugalommal körbenézett, majd megtalálta, akit keresett. Lassan, katonás léptekkel vágott át a termen. Mellén megzörrentek az érdemrendek.

Nem Laurához ment. Meghajolt, és nekem nyújtotta a karját. Erre még apám sem számított, láttam feje meglepett rándulásából, noha ő az este minden percét előre megtervezte. Halk morajlás futott végig az egybegyűlteken, botrány készülődött. Mellőzni, és valljuk be, ezzel szégyenbe hozni Laurát, aki apja révén joggal számíthatott a kitüntetésre, meglehetős modortalanság, még egy külfölditől is. De én nem sajnáltam Laurát. Lábaimmal alig érintve a földet haladtam a herceg karján a táncparkett felé.

– Engedjék meg kedveseim – szólt a herceg tisztán érthetően, és egy csöppet sem bűntudatosan –, hogy ezt a táncot az este legbájosabb hölgyével átengedjem valaki másnak. – Várt, hogy elüljön az ismét feltámadt zsivaj. – Annak, aki szívemhez oly közel áll. Unokafivéremnek, Ivan Fjodorovicsnak.

Ha légy merészel átrepülni a termen, bizonyára halljuk zümmögését, de ehelyett csak némi torokköszörülés, ruhasuhogás oldotta a dermedt csöndet. Tovább indultunk a terem másik végébe, ahol Ivan várt.

– Tudja – mondta a herceg halkan, egyedül nekem. – Ivan ma huszonkilenc éves. Születésnapi ajándéknak szánom ezt a táncot önnel. Arany kézelőgombot biztosan kapott már.

Könnyes szemmel, csak tekintettemmel köszöntem meg kedvességét.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy Ivanról lesírt az ajándék kiváltotta öröm. Inkább kelletlen bosszúságot mutatott az arca, amit igyekezett szigorú komolyságba csomagolni. Visszafogtam hát én is az örömöm, és közömbös előkelőséggel nyújtottam a kezem. Közben úgy éreztem, az izgalomtól reszket minden porcikám. Még mindig csönd volt. Ivan átölelte a derekam, és magasba emelve finoman megfogta a kezem. Én nem láttam mást csak a szemét.

Magához húzott, az első taktusra várt. Megszólaltak a hegedűk, a lágyan lüktető hármas ritmus. Mással összetéveszthetetlen, és gyönyörű.

Sikerűlt hát, együtt lehetünk, ujjongtam, és próbáltam az ő zárkózott vonásain is felfedezni az enyémhez hasonló boldogságot. Kifűrkészhetetlennek találtam az arcát.

Ivan vezetett, és én közelségétől bódultan követtem. Percekig táncoltunk szó nélkül, egymás szemébe nézve, lassan, hullámzón, nagy köröket bejárva, mint aki nem siet, hisz ez a tánc az örökkévalóság, utána nincs semmi.

– Milyen keringő ez? – kérdeztem, és ezzel megtört a varázs.

– Bécsi – felelte Ivan. Édes volt hallani a hangját. – Itt úgy tartják, az már Oroszország.

– Miért? Nem? – kérdeztem, mert reméltem, nyíltan vállalt tudatlanságom előcsalja majd oly kedves mosolyát. Így történt.

– Nem egészen. De ily csekélység ne feszélyezze kegyed, Lady Rowling – mondta gúnyosan, mintha megbánná pillanatnyi ellágyulását. A nevem sem azzal az évődő hangsúllyal ejtette, ahogy hajdan, hanem bántó éllel. Mások is bekapcsolódtak a táncba, nem egyedül keringtünk a csillogó parkettán. Ivan konokul hallgatott, és bennem egyre nőtt, terebélyesedett az ijedtség. Mindjárt vége a táncnak, és én eltékozlom az utolsó lehetőséget.

– Hogy vannak a gyerekek? – kérdeztem, de azt szerettem volna sikítani, hogy ugye szeretsz még? Kérlek, mondd, hogy szeretsz? Mert szerettél, tudom. És nem ütöttem rajtad akkora sebet a szökésemmel, hogy meghalt benned a szerelem?

– Megvannak

– És Jessica?

– Ő is jól van, csak rohamosan öregszik.

– Nem hittem, hogy Washington legelegánsabb báltermében látlak viszont – mondtam negédesen, az őszinte kedvességhez gyáván. – Mégpedig csodás öltözetben. Azt hittem, elvből kerülöd a fegyveres harcot. S íme. Remekül áll az egyenruha.

– Én tudtam, hogy itt leszel. – A szemembe nézett, hangja ellenségessé vált, ajka gúnyos mosolyra húzódott. – És a te ruhád is mesés. Lesz ma forgalom a kuplerájban. Minden felhergelt, kielégületlen férfi ott tolong majd hajnalban.

Ha az volt a célja, hogy megbánt, akkor egy csapással célt ért. Megalázott és megszégyenített, mert tudtam, igaza van. Úgy festek, akár egy ringyó. Egyben azonban téved. Nem érdekel mások tetszése, csupán rá akartam hatni. Bár ezt magam előtt is restelltem, azért vettem fel ezt a botrányosan kihívó ruhát, mert arra akartam emlékeztetni Ivant, amit hitem szerint a leginkább kedvelt bennem. A testemre. Ha sejtem, ő a hamvas szűzekért rajong csábító sziréneket helyett, bizonyára darócba öltözöm. Összeszorított szájjal nagyokat pislogtam, hogy arcomon ne gördüljenek le a feltorlódott könnycseppek. Nem néztem rá, válla fölött a táncolók eltorzult, színes alakját bámultam könnyeimen keresztül. Aztán a fájdalmat sértettség és dac váltotta föl.

– Mi mást vársz egy kurtizántól? – kérdeztem hűvös, könnyed hangon. – Hisz az vagyok, nem? Elvégre lefeküdtem veled. Ráadásul még csak nem is kérettem magam.

Egymást néztük. Dühösen, gyűlölettel, a másikat bántani akarók eltökéltségével. Lehunyta a szemét, és összetört önuralma. Arcán nem maradt más, csak elkeseredéssel kevert szomorúság.

– Ugyan. Ostobaságot beszélsz, Mariann!

– Ostobaságot? Nagyon is rátapintottam az igazságra. Megvetsz engem. Tudom – mondtam, és engedtem, hogy meghallja suttogásomban az őszinte kétségbeesést és könyörgést. – Egyébként miért beszélnél így velem?

– Mert tisztára megőrjít, ahogy mindenki a testedet bámulja.

Diadalmas örömmel töltöttek el a szavai. Szeret tehát...! Még mindig szeret, és lám, féltékeny!

– Ehhez képest hamar elfelejtettél – mondtam durcásan, és szempilláim függönyén keresztül perzselő pillantást vetettem rá. – Meg sem próbáltál fölkeresni, pedig bizonyára örömmel fogadom a közeledésed.

A szemembe nézett, és az ijedtségtől bennem rekedt a lélegzet.

– Miért tettem volna? – kérdezte dermesztő közönnyel. – Otthagytál, és én elfogadtam a döntésed.

Idegen volt már, és elérhetetlen. Elengedte a kezem, az erőtlenül lehanyatlott. Hátralépett. Köröttünk senki nem táncolt, a zene is elhallgatott.

– Köszönöm a feledhetetlen táncot, Lady Rowling.

Késő, értettem meg kétségbeesetten. Elveszítettem örökre.

Visszakísért apámhoz, aki a kormányzó, és egy ismeretlen úr társaságában várt rám.

– Üdvözlöm, Lord Rowling – mondta Ivan. Rezzenéstelen arccal állta apám hosszú, fürkésző tekintetét. Valami történt közöttük, amiből engem kirekesztettek.

– Uram! – Apám barátságtalanul biccentett.

– Mr. Krilov. – szólt a kormányzó negédesen, és megragadta Ivan karját, aki épp indulni készűlt. – Ne menjen még! Képtelenség önnel szót váltani ma este. – A harmadik férfihoz fordult. – Mr. Mader, engedje meg, hogy bemutassam fiatal barátomat, James Krilovot, aki rokona kedves vendégünknek a hercegnek. Hogyan is?

– A herceg a nagybátyám – válaszolta Ivan kelletlenül. Bőszített képmutató szerénysége. Miért nem büszke a rokonaira, amikor megtehetné? Miért viszi túlzásba az elzárkózást? Nem olyan dölyf-e ez is, mint kérkedni születési kiváltságainkkal?

– Távoli rokonság, de rokonság – kedélyeskedett a kormányzó. – Mr. Krilov orvos, és úgy hallottam, jó eredményeket ért el azon a vidéken, ahol szolgálatot végez. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert a közelben terül el a bírtok, melyen Lord Rowling az árvaház alapítását tervezi. Bizonyos lehet benne uram, ha két ilyen kiváló férfiú bábáskodik egy eszme fölött, nem pazarolja méltatlan ügyre a jóindulatát.

– Hol is dolgozik pontosan, fiam? – kérdezte Mader.

Most néztem meg alaposabban bibircsókokkal borított, éles vonású arcát.

– Oklahoma államban, Nortworn mellett. – válaszolta Ivan a rá jellemző bőbeszédűséggel.

– A kormányzó említette, hogy Rowling gróffal régebben ismerik egymást. Helyesen tájékoztattak? – folytatta faggatózását Mader kimért hangon, Siegel szóáradatát meg sem hallva. – Ön is segédkezett a tervezett lelencház létrehozásában?

– Vajmi keveset, igen.

Az előbb, amikor apám a kormányzóval a fantomintézet építéséről beszélt, azt hittem, ez is szokásos színjátékainak egyike, és alig hallgattam oda. De most, hogy Ivan ismerősként említette a tervet, mint aki részt vállal a munkában, felfigyeltem. Meglepett, hogy apám emberbaráti tettre készül, az pedig, hogy Ivant is bevonta az eszme megvalósításába, egyenesen elképesztett. Úgy hittem, nem ismerik egymást. Siegel és Ivan megjegyzéséből nyilvánvalóvá vált, ismeretségük mélyebb az általam feltételezettnél.

– Milyen árvaházról beszélnek? – szóltam közbe hangosan és ostobán.

Döbbent csend támadt, a társalgók megmerevedtek. Közbevetésem úgy hatott, mint a zebrapintyek törzsfejlődéséről rendezett konferencia második felében a kérdés, hogy ugyan ki is az a Charles Darwin?

– A kislányomnak még nem volt módom beszámolni terveimről. – vigyorgott apám kényszeredetten. – Nemrég hagyta el a bentlakásos intézetet, és számos egyéb megbeszélni valónk is akadt.

– Apám árvaházat akar alapítani? Árvaházat? Méghozzá a saját pénzéből? Hihetetlen– mondtam apám zavarát figyelmen kívül hagyva, csökönyösen, mert rosszkedvem kíméletlenné tett.

Siegel zavartan toporgott, Mader a mennyezetre emelte tekintetét, és várta, hogy elhaljon a zavaró hang, Ivan nézett csak engem. Láttam, szórakoztatja a jelenet. Szája sarkában gúnyos mosollyal figyelte neveletlenségemet. Megértettem, milyennek lát most. Elkényeztetett, csalódott gyereknek, aki mérgében tör-zúz. Ahogy találkozott a tekintetünk, iménti harciasságom odalett.

.– Igen kisasszony. – Sietett apám segítségére a kormányzó, mint elkötelezett szövetséges. – Édesapja önzetlen és nagylelkű. Árvaház alapítását fontolgatja, mégpedig saját tőkéből, és jótékony adományokból. Mr. Krilov nagyszerű szervezőkészségével és tapasztalataival segíti a terv megvalósítását.

– Ön fogja igazgatni az intézetet? – fordult Mader Ivanhoz. Az ötlet kézenfekvő, Ivan a közelben dolgozik, és hivatása predesztinálja az emberbaráti feladatra.

– Nem. – mondta Ivan. – Az én közreműködésem elhanyagolható. Lord Rowlinggé az érdem.

Apám elhárította a dicséretet, kurtán bókolt Ivannak, ő valami hasonlóval felelt, de hangjukból hiányzott a melegség. Mader tovább kérdezősködött, szavaiból megértettem, valamilyen hivatalos szervezet magasrangú képviselője, akinek engedélyt kell adnia a nagy terv megvalósításához.

Újabb tánc kezdődött, mégpedig francia négyes. Hogy ne zavarjuk a táncolókat, hátrébb húzódtunk. A férfiak megfeledkeztek rólam, ismét belemelegedtek a politikai irányvonalak bírálatába, legalábbis a három idősebb, Ivan csak az alkalomra várt, hogy távozhasson.

Félig elfordulva tőlük álldogáltam közöttük, és a táncolókat néztem, hogy ha lehet, ne váljon Ivan előtt még nyilvánvalóbbá, milyen letaglózó csalódásként ért ma esti viselkedése.

Később ismét keringő következett. Láttam Laurát unokafivére, Richard karján ellejteni mellettünk. Feledve az őt ért sérelmet, boldogan mosolygott, ajka fölött megcsillantak az izzadtságcseppek. Ivan hamarosan elköszönt. Egyetlen pillantás nélkül hagyott ott, mintha futó ismeretség lenne köztünk, semmi több. Fehér ruhás alakját érzéketlen közönnyel nyelte el a színes emberforgatag.

Örömmel engedelmeskedtem, amikor apám migrénemre hivatkozva javasolta, hogy térjünk vissza a szállodába.

Miss Kemp még virrasztott, pedig a nagytemplom akkor kongatta el az éjfélt, amikor a szálló lépcsőjén fölfelé igyekeztünk a lakosztályunkba. Tulajdonképen két lakosztályt béreltünk tágas nappalival közöttük.

Apám rendkívül jókedvűnek látszott. Minden ügyét sikerült egyenesbe hoznia, amit szándékában állt, ráadásul én sem kevertem bajt, még idejében eltávolított. Alig tudta visszafogni izgalmát, hogy hármasával szedve a lépcsőfokokat ne rohanjon előre. Azon melegében el kívánta újságolni Miss Kempnek szédítő diadalát.

Valósággal berobbant a szalon ajtaján. Miss Kemp a kereveten ült és olvasott, az ajtó dörrenésére kapta fel a fejét, és már mosolygott is. Nem lehetett komor arccal ránézni apámra. Mint egy gyerek, aki karácsonyra megkapta első, rég óhajtott póniját.

– Sikerült Miss Kemp! Fényes győzelmet mondhatok magaménak. A sok vén marha! Kocsányon lógó szemekkel bámulták Mariannt, és közben észrevétlenül benyelték a közéjük vetett horgokat.

– Örülök, hogy megelégedésére szolgált az estély, Lord Rowling – nyugtázta Miss Kemp –, de vajon a lánya is osztja örömét?

Én a fésülködő tükör előtt álltam, a kesztyűmet húztam le éppen, és viszolyogva hallgattam apám ömlengését. Csalódottságomat látta meg figyelmes tekintetével Miss Kemp, és kérdésével apámat kívánta figyelmeztetni. Ez is dühített. Csak apámat félti a várható családi perpatvartól, nem velem érez együtt.

– Hogy? Mariann? – Apám értetlenül nézett rám. – Mi oka lenne panaszra? Szép volt, akár egy álom. A herceg vele táncolta a nyitó táncot. Vagyis nem ő, de az édesmindegy. – Megrántotta a vállát. A mozdulat kifejezte érzéketlenség, hogy neki elhanyagolható részlet, ami nekem kimondhatatlanul fontos, végképp elkeserített. Apám még folytatta volna, de belőlem kitört sértettségem.

.– Még hogy mindegy...! – Lassan fordultam tükörképemtől apám felé. Nem emeltem fel a hangom. Elégnek éreztem a dühöt, amely kitöltötte minden szavam. – Hogy lenne mindegy? Apámat persze nem érdekli más, csak saját nemtelen, aprócska célja. Csak az fontos, az én érzéseimről tudomást sem vesz. Milyen fondorlatokba rángat bele vajon úgy, hogy még a terveit sem ismerem.

– Nem értem. Miért pörölsz? – kérdezte óvatosan. – Minden tökéletesen sikerült. Mi bajod, mondd?

– Valóban hallani akarja? – kérdeztem villogó szemmel.

– Ha nem túl hosszú. – Elvigyorodott, hátha tréfával megelőzhető még az összecsapás.

– Például az, hogy elmulasztotta közölni, hogy ismeri Ivant.

.– Ki a fene az az Ivan? Már tudom, ne is mond! – Tréfás, megadó mozdulattal emelte magasra mindkét kezét. – James Krilov. Minek mondtam volna Egyébként is, soha nem említetted, hogy Mr. Krilov különös jelentőséggel bír a számodra. – Kétszínűre sikeredett a mosolya. Nem tudtam, mit felelhetnék, inkább támadtam.

– És a mai bál is úgy, ahogy volt, nem tetszett nekem.

– Miket beszélsz? – kérdezte elképedten, és levetette magát egy karosszékbe. Nagyot nyekkent súlya alatt. A szék mellett álló asztalon arannyal befutatott szivaros szelence állt. Apám szivart vett elő, és a szintén ott várakozó gyufásdobozból előhúzott gyufával rágyújtott. Apám csak akkor szivarozott, ha fáradt volt, vagy ideges. Most mindkettőt el lehetett mondani róla. Megvártam, amíg befejezi a műveletet, és szapora szippantásokkal felszítja a szivar végét.

– Még arra sem méltatott, hogy elárulja a céljait – folytattam panaszosan. – Üresfejű, buta libának éreztem magam, akit kihagytak a játékból, mert úgy sem értené a férfiak magasztos céljait.

– Hát ez szép – Illatos füstfelhőt fújt maga elé. – Ilyen marhaságokról biztosan egy betiltott újságban olvastál, amelyik a nők szavazati jogáról papol. Kár lebecsülnöd az erőfeszítéseimet és becsmérelned a módszereimet, amikor köszönettel tartozol nekem – mondta egyszuszra. Mivel nem szóltam közbe, sértődötten folytatta. – Én azért harcolok, hogy újra Rowling grófnő lehess. Neked semmi tennivalód, legföljebb keringőznöd kell, és a legyeződet suhogtatnod, a ruhád árából pedig kisebb lakást vehetnénk London belvárosában. De te csak vádaskodsz, húzogatod az előkelő orrocskádat, és játszod a szenvedőt, közben a te vágyaid sem magasztosabbak az enyémeknél. – Mérgesen rágcsálta a szivarvéget. Ha mást nem is sikerült elérnem, legalább jókedvét elűztem.

– Nem hiszem, hogy különösebben hálásnak kellene lennem, mert apám segít visszakapni azt, ami megillett, és aminek elvesztésében apámnak igencsak jelentős szerep jutott. – ellenkeztem felindultan. – Én, aki Rowling grófnőjének születtem, apám hibájából három éven keresztül nyomorogtam, és egymagam birkóztam meg olyan nehézségekkel, amelyek jóval meghaladták az erőmet.

– Egymagad? – kérdezett vissza apám dühösen – Azt veted a szememre, hogy támasz nélkül maradtál, mikor szinte felnőtt voltál. Nők milliói a te korodban népes családot etetnek. Elfelejted, hogy addig gondoskodtam rólad, a kisujjadat sem kellet mozdítanod. – mondta gúnyosan. – Valóban, mivel nem volt más választásom, én is majdnem elpatkoltam, magadra hagytalak pár évre. De egy ideje már megint én ruházlak, fizetem a számláidat, a kocsist, a szobalányt, mindent. És mit kapok viszonzásul? Rút hálátlanság és tiszteletlenség a jutalmam. Még Krilovban, akinek neveltetése, hogy finom legyek, hagy némi kívánnivalót maga után, még benne is pislákolt annyi becsület, és tisztelet irántam, hogy tekintetbe vette a kérésemet. Nem zaklatott tovább. Elvégre az apád vagyok, akivel szemben kötelezettségeid vannak.

Nagyot sóhajtott, és kifulladva elhallgatott. Szemben álltam vele, még mindig a fésülködő tükör előtt, és döbbentem bámúltam rá. Ő ugyan nem vette észre, de elszólta magát. Miss Kemp idegesen megmozdult a kereveten.

– Mire kérte apám Mr. Krilovot? – kérdeztem csöndesen. Úgy fordította vissza rám a tekintetét, mint akinek fogalma sincs róla, ki áll előtte, és mit akar. Messze jártak a gondoltai. Aztán a mélázó kifejezés eltűnt az arcáról, és bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.

– Arra kértem, legalább egy évig tartsa magát távol tőled. – felelte kelletlenül.

Döbbenten hallgattam a szavait. A hátam mögött, engem meg sem kérdezve megállapodást kötött Ivannal. Ők ketten találkoztak, feltehetően nem is egyszer, és határoztak a sorsomról. És Ivan képes ilyen vérlázító tettre. Ő, aki az én kedvemért jottányit sem engedett az elképzeléseiből, meghajlott apám akarata előtt, és lemondott rólam. Harc nélkül. Vagy nem is kérlelte őt Lord Rowling, hanem megvásárolta? Talán nem is pénzzel, ezt nem tudtam elhinni róla, hanem valami mással. Mit ajánlott vajon neki?

– Maga alkudozott Ivannal rólam? – kérdeztem csaknem kiáltva. – Alkudozott, mint egy lóra a hetivásáron? Mit fizetett azért, hogy békén hagyjon. Milyen alávaló szerződést kötöttek, és mikor?

– Halkabban! – dörrent rám apám. – Fellármázod a szállodát. Ülj le, és ne visítozz velem, mert egyetlen szót sem hallasz többet.

Nem kívántam leülni.

– Ha állni akarsz, hát álldogálj... – Legyintett – Ha tudni akarod, nem volt más választásom akkor – kezdte némiképp lehiggadva.– A new orleansi szállodában találkoztunk, ahol lakott. Mégis mit gondolsz, mennyi időre volt szüksége Krilovnak, hogy megtaláljon? – kérdezte gúnyosan. – Huszonnégy órára. Érkezésünk másnapján már NewOrleansban volt. Még szerencse, hogy résen voltam, és én találkoztam vele előbb, nem te.

A haragom és a dühöm elszállt, a meghatottságtól elgyengültem. Ivan utánam jött, mégpedig tétovázás nélkül. Utánam jött, hogy visszavigyen. És én azt hittem, azért kimért velem a bálon, mert sértődött, hogy elhagytam. Tévedtem. Apám ármánykodása szakított el minket egymástól.

– Megtudhatnám pontosan, mit mondott, vagy ajánlott apám neki? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Nos, pénzt sajnálatos módon nem kínálhattam, pedig az lenne a legegyszerűbb, ezért beszélgettünk – mondta apám. – Képtelen vagyok minden szót felidézni, remélem elnézed nekem. Ha jól emlékszem, nem rajongtunk egymásért különösebben, ezért mindketten mellőztük a fölösleges udvariaskodást. Megkértem Krilovot, pár hónapig ne mutatkozzon előtted, hogy megnyugodj és képes legyél ésszerűen gondolkozni. Mérlegelni, és persze választani. Aközött, amit ő tud kínálni, ez valljuk be, meglehetősen kevéske, és a kényelem és jómód között, ami, ha elhagyod, rád vár. Tudtam, ha nem találkoztok, és te ismét megtapasztalod a selyem mennyivel kellemesebb viselet a vászonnál, majd máshogy döntesz, mint első felindulásodban – mondta gúnyosan, majd megkeményedett az arca. – Te Lady Mariann Jaqueline Rowling vagy, az én lányom. Rövid időre ugyan elfelejtetted, de remélem, a megingás csupán átmeneti. Elvárom, hogy fegyelmezd magad, és ne keresztezd botrányos viselkedéseddel a terveimet.

Valamiért nagyon fájtak apám szavai. Fájt a kegyetlensége, és a lekicsinylés is, ami hangjából áradt. Ahogy múló rosszullétnek állította be a szerelmemet, mely mint a hölgyek ájulása, csupán repülősót kíván, és máris tovatűnik.

– Miért nem puffantotta le Krilovot? – kérdeztem elpityeredve. – Ha halott, nincs vele több gondja, veszélytelen magára is és rám is.

.– Ne hidd, hogy nem jutott eszembe – Rám villant szúrós pillantása,ahogy színpadias mozdulattal felpattant a karosszékből. Elege lett a vitából.Lakosztálya ajtajában megállt, és ott fejezte be – A gyilkosság fél megoldás. Egyébkéntsem teszem meg a szívességet neked. Magadnak kell döntened. Akkor nem okolhatszéleted végéig másokat