A farsangi bált megelőző szombaton, amikor mindenki jól megérdemelt délutáni pihenőjét töltötte, Katherine-nak segítettem a takarításban. Magas, kétágú létra tetején álltam a nagyteremben, és a falra függesztett dísztányérokról törölgettem a port. Karimájukat csipkeszerűvé faragták, közepüket pedig aprólékos munkával megfestett tájkép díszítette. Zordon bércek, harsogóan zöld erdők, virágos rétek háttere előtt hetyke bajuszú legények és rövid szoknyás, főkötős leányok sétálgattak kézenfogva.

Két hónapja a fogadóban laktam, mert a fagyok elűztek otthonomból. Szokatlanul keménynek bizonyult a tél, legalábbis nekem, aki a langyos, cuppogós, angliai decemberekhez szoktam. A csikorgóan hideg hajnalok után még a déli nap sem űzte el a fagyot. Amíg bírtam, fűtöttem magányos lakomat, reggelenként mégis fogvacogtató hideg ébresztett, és vékony hártya dermedt az ivóvizemre. Karácsony után feladtam robinsoni életmódomat, és a szilveszteri dáridót követően, amikor az ivóban is csendesebbé szelídült az élet, beköltöztem Katherine-ék egyik szobájába. Reuterék a szállásért nem fogadtak el tőlem pénzt, ezért kötelességemnek tartottam segédkezni a házimunkában.

Épp egy három arasz átmérőjű, hat font súlyú fatányért akasztottam vissza a helyére, amikor szokatlan, csilingelő hangra lettem figyelmes. Mintha több száz karácsonyi csengettyű szólna egyszerre, magasan, szárnyalón. Eleinte halkan, majd egyre erősebben muzsikáltak a harangok.

Mi lehet ez? A gyerekek ötlöttek ki meglepetést a farsangi mulatságra? Nem valószínű. Ahhoz ez a zaj túlságosan hangos.

Már egészen közelről hallatszott a mesebeli zene, majd váratlanul csend lett. A bejárat felé fordultam, és megpróbáltam kilesni az ablakon, de az üveget vastagon borította a jégvirág, nem láthattam az utcára.

Kinyílt az ajtó, és jeges fuvallat lebbentette meg a szoknyámat.

Ivan állt az ajtónyílásban, mögötte fehéren kavargott a hó.

Szokatlanul meleg öltözetet viselt, combközépig érő báránybundát és bélelt csizmát. Sapkát soha nem hordott, fekete hajában csillogtak az olvadó hópelyhek. Kezében nagy batyut tartott.

Huszonnégy napja nem láttam, és hírt sem hallottam felőle. És most, ilyen hosszú idő után, amikor már belém költözött a félsz, talán nem jön többé, és a rettegés, hogy baja esett, újra itt van.

Első éjszakánk óta lopva bár, de rendszeresen találkoztunk. Bódult, kettős lelkülettel éltem át ezeket a hónapokat. A boldogság mellett szégyelltem, hogy a szeretője vagyok, és féltem, kiderül a viszonyunk. Néha felmerült bennem, véget vetek ennek az állapotnak, szakítok Ivannal, de kevésnek bizonyult az erőm. Szerettem őt.

Ivan belépett a nagyterem ajtaján, és komoly képpel bólintott felém.

– Jó napot, Miss Rowling! – mondta, majd üdvözölte Katherine–t is, aki a terem másik végében, a bárpult mögött a polcokat takarította. Látványa feledtette velem neheztelésemet, és azt, hogy szentül elhatároztam, a fejére olvasom mindazt a keserűséget, mely az aggodalommal töltött hetek alatt felgyülemlett bennem.

Katherine megkerülte a pultot, és a vendég elé sietett. Arcán kíváncsiság ült, és gunyoros huncutság. Sejt valamit rólunk netán?

– Mi űzte ki magát kényelmes otthonából doktor, ebben a farkasordító hidegben? – kérdezte.

– A Grace ranchon leszakadt a tető a tegnapi havazás után – felelte komoran Ivan – Arrafelé még több esett, mint nálunk. Beomlott a tűzhely, kisebb tűzvész támadt. Vacsorázott a család, a nagypapát maga alá temette a mennyezet. Szerencsére mindenki túlélte a katasztrófát, de többen megsérültek. Miss Rowlingot magammal viszem. Tartok tőle, lesz dolgunk nyílt végtagtörésekkel, fejsérülésekkel, égési sebekkel. Tüstént indulunk.

Miért beszél ennyit? Nem szokott idegenek előtt ennyit fecsegni, főleg a munkájáról nem. Ráadásul arckifejezése éles ellentétben állt a tragédiával, amelyről beszélt. Összevont szemöldöke, és szigorú hanghordozása ellenére szeme jókedvűen csillogott, pedig egy család balsorsát ecsetelte. – Ne mondja! Borzalmas eset! – kiálltot fel Katherine kezét összecsapva, ahogy tragikus hír hallatán illik. Majd lélegzetvételnyi csönd után hozzátette. – Most bezzeg jó a mi orvosunk is, pedig de fenn hordták az orrukat eddig.

– Lavina torlaszolta el Fort Smis felé az utat. Embernyi magas a hó és a jég, lehetetlen akárcsak gyalogosan is átkelni a hágón. Véletlenül értesültem az esetről, de kötelességem segíteni.

Én is leszálltam a létráról, és közelebb mentem a beszélgetőkhöz. Egyre gyanúsabbá vált nekem a történet. Ivan, képén az alig palástolt jókedv, miközben vénasszonyként sápítozik, és az előadott mese maga. Hazudik, döbbentem rá. Egy szava sem igaz. Nem volt sem baleset, sem tűz.

– És hogy van a férje, Mrs. Reuter? – kérdezte Ivan, elkanyarodva a tragédiától.

– Köszönöm doktor, mostanában elég jól. Sokkal kevésbé fullad éjjel, és a lépcsőt is bírja.

– Ennek örülök – bólogatott Ivan. Lehajolt a batyujához, és a kezembe nyomta.

– Tessék Miss Rowling. – Értetlen arckifejezésemet látva hozzátette: – Fogcsikorgató a hideg, és magának nincs rendes ruhája. Menjen a szobájába és vegye fel ezeket.

Bár továbbra sem tudtam pontosan, hogy mi veszek el Ivantól és, hogy mit is tegyek vele, megfogtam a csomagot és elindultam a szobámba.

– De igyekezzen! – szólt utánam. – Ne várakoztassuk fölöslegesen a szenvedőket.

A szobám az emeleti folyosón utolsóként nyílt, ablaka a hátsó udvarra nézett. Én választottam, mert így a hegyeket láthattam a bank helyett, mely a másik oldalon állt, szemben az ivóval.

Az ágyra tettem a csomagot, és izgatottan bontogattam a gyapjútakaró összecsomózott sarkait. Vajon mit rejt? Ivan az öltözékemről beszélt az előbb, pontosabban azt mondta; nincs rendes ruhám. Ráhibázott. Az utazókosztüm, amelyben érkeztem, már elkopott a mosástól és barna gyapjúruhám ugyancsak.

Steppelt szövetnadrágot, kötött pulóvert, hófehér báránybundát, valamint fehérre cserzett szarvasbőr csizmát rejtett a csomag. Kétujjas kesztyű és hódprémkucsma egészítette ki az öltözéket.

Sietve rángattam le magamról szoknyámat, és bújtam bele a nadrágba. Tökéletesen illett rám. A pulóver, a hosszú, prémes csizma, a térdig érő, bő bunda, mind-mind az én méretem. Fejemre húztam a kucsmát, a tükör előtt kapkodva pereme alá igazítottam a hajam, és már viharzottam is lefelé a lépcsőn. Hangosan dobogott a deszka lépteim alatt. A nagyterembe érve lassítottam valamelyest. Mit gondol Katherine, ha tánclépésben sietek égett végtagokat kötözni?

– Ó! – szakadt ki Katherine–ből a kiáltás, amikor meglátott. – Ebben nem fogsz fázni – mondta, és arcát elfacsarította az irigység. De én ügyet se vetettem rá. Azt gondoltam, a bundára vetett szemet a hálátlan, pedig ő ezüstrókában parádézik vasárnaponként. Most már tudom, a szerető férfi figyelmességét irigyelte el tőlem.

Az igazi meglepetés az ivó ajtaja előtt várt. Kecses, kétszemélyes szán állt az ajtó előtt három hollófekete lóval. A lovak lehelete fehéren gomolygott a fagyos levegőben. Türelmetlen mozgolódásuktól játékosan hajladozott fejükön a piros tollbokréta, és meg-megcsendült az ezernyi apró csengettyű, mely a lószerszámokat és a szán hajlított, pirosra festett farészeit díszítette.

– Ez a jégkirálynő szánja és csak rád vár – súgta Ivan mosolyogva. – Remélem, tetszik?

Olvadó pillantást vettem rá.

– De az én szívem nem dermedt jéggé – mondtam, és rajongva viszonoztam a mosolyát.

– Ne nézz így rám! – Megfogta a könyököm, és segített lelépni a síkos lépcsőn – Mert itt foglak leteperni a lépcsőn, a barátnőd és az egész város szeme láttára.

Felszabadultan nevettem az illetlen kifejezésen, és az elképzelt jeleneten, miközben Ivan felsegített a szánra. Ő is elhelyezkedett mellettem, búcsút intett Katherine–nak, aki az ivó ajtajában borzongva húzta össze magán kendőjét, majd elindította a lovakat. Inkább az utat figyeltem, semhogy felnézzek a házak ablakaira, vajon hányan figyelik regényes kivonulásunkat a városból. Bizonyára mindenki, aki csak él, és mozdulni bír. Ennél feltűnőbben, minthogy csengőszóval zavarja fel a délután álmosító csöndjét, Ivan nem is vihetett volna magával. Egyre gyorsabb futásra ösztökélte a lovakat, és úgy éreztem, elszakadunk a földtől, és egyenesen az örök hó és jég birodalmába röpülünk a keményre fagyott, síkos út fölött,.

– Hová megyünk? – kérdeztem. – Mert felteszem, sehol nem várnak minket égett és kifacsarodott tagú sérültek, ahogy az előbb oly érzékletesen lefestetted.

– Ugyan, dehogy. Szánkózni megyünk. Te biztosan először csinálsz ilyet.

– Most is szánkózunk, nem?

– Nem. Ezt a járművet egyébként is trojkának hívják. – Mögöttünk feküdt valami letakarva, arra mutatott. – Itt a szánkó hátul. Az északi fennsíkon találunk alkalmas dombokat.

Nem faggatóztam tovább. Jókedvre hangolt az ő vidámsága. Szorosan hozzábújtam, arcom a vállához szorítottam. Már látótávolságon kívül volt a város, amikor megkérdeztem:

– Honnan szerezted ezt a ruhát?

– Egy indián öregasszony varrta neked.

Válasza megdöbbentett, és egyszersmind meg is ijesztett. Bár időnként mesélt a nagyanyjáról és a családjáról, de csak elvétve. Oroszországban töltött ifjúsága élt benne elevenen inkább. Azt hittem, rég nem tart kapcsolatot bennszülöttekkel, hogy kétes származása homályos rege, melytől még izgalmasabb egyébként is titokzatos lénye. Rokonsága egycsapásra valóságossá vált, és fenyegetővé.

– Ezt nem értem. Azt hittem errefelé nem találkozhatunk bennszülöttekkel. – mondtam közömbös hangon, mert szerettem volna, ha többet is mond.

– Néhányan maradtak azért. A telepesek minden igyekezete dacára. Biztosan hallottál már az északi rezervátumról – mondta. – Kevesen élnek ott, vagy kétszázan. Gyakran ellátogatok hozzájuk. Pipázgatunk és beszélgetünk. Az asszonyok vacsorát főznek, a férfiak pedig bölcselkednek. Ott készült ez a ruha. Hervadó Virágnak, így hívják az asszonyt, aki varrta, veled egykorú az unokája. Rá próbálta fel, ahogy készült.

Sokáig nem szóltam és előre bámultam.

Vajon mit akar megtalálni Ivan azoknak a letűnt időkből itt ragadt, furcsa férfiaknak a társaságában, tűnődtem kedvetlenül, akik érthetetlen nyelven beszélnek, és még érthetetlenebbül gondolkoznak? Medvezsírt kennek a hajukra hideg ellen, nyers bőrből varrják a ruháikat és erőszakkal szerzik asszonyaikat. Ezekkel érez rokonságot? Jó legyen. De mit akarok akkor Ivantól én?

Hírtelen valószerűtlennek éreztem a jelenlétem e mellett a férfi mellett, és belém hasított a kétség, jól tettem-e, hogy feltételek nélkül adta magam neki? Mi köt bennünket össze? Talán semmi.

A sűrű havazást okozó sötét kis felhő elvonult, vakítóan sütött a nap. Fénye sokszorosan verődött vissza az összefüggő hótakaróról. Csak hunyorogva tudtam az előttünk tekergőző csapáson tartani a tekintetem.

– Szeretsz oda járni? – kérdeztem valamivel később, és tudtam, nyomorultul fogom magam érezni, ha igent mond.

– Egyébként miért mennék? Jól esik egyszerű emberek között tölteni az időt, távol a fehérek világától. – Gyorsan kezdte a választ, mintha magától értetődő dolgot magyarázna egy kíváncsiskodónak, majd itt megakadt. Elgondolkozva rám nézett. Én érdeklődő képet vágtam, és úgy tettem, mintha közömbös lenne számomra a válasza. Átlátott rajtam. Elmosolyodott.

– Igazad van – mondta megadóan – Nem szeretek oda járni. Untatnak a férfiházban töltött órák, a büdös dohánytól megfájdul a fejem, és a földön üldögéléstől a lábam. A férfiak a fehérekre panaszkodnak, hogy lopnak, hogy hazudnak, hogy kegyetlenek, ráadásul bárdolatlanok, nyomába sem érnek a harcosoknak. Ugyanaz a nóta, mint a másik oldalon. Csak az öregasszony kedvéért megyek, mert nagyanyámra emlékeztet. De nem üldögélhetek az asszonyok között, mert illetlenség, kénytelen vagyok a férfiakkal cseverészni. Ehhez pedig semmi kedvem. Egyre ritkábban megyek, az az igazság.

Hálás voltam az őszinteségéért – meg is könnyebbültem persze –, és éreztem, amit elmondott, jobban fáj neki, mint mutatja. Ez viszont bosszantott. Miért bántja, hogy túlnőtt a világon, amelybe beleszületett? Fölösleges önostorozás ez, nem több. Sietve más irányba tereltem a beszélgetést, hogy visszatérjen jókedve.

– És ezt a szánkót, vagy hogy hívják, ezt hol csináltattad? – kérdeztem.

– Nortwornban. Télen szántalpakon tudok a leggyorsabban közlekedni a farmok között. De a csengőket a te kedvedért raktam fel reggel. Gondoltam. örülni fogsz. Mert örülsz, ugye?

Oldalra fordulva nézett rám. Egészen közelről láttam az arcát, szempilláin a megakadt hópelyheket, gomolygó leheletét. Lassított, és megálltunk. Egymásra éhesen csókolóztunk sokáig a szán kemény ülésén a dermesztő fagyban. Kezét becsúsztatta a bunda alá, és a vastag pulóveren keresztül simogatta a mellem.

– Most legalább felállt a farkam – szólt nevetve, amikor befejeztük a végtelen csókot, majd felemelkedve helyére igazította ama testrészét.

Kacagva néztem fel rá. Nem láttam az arcát, mert a nap mögötte ragyogott, és elvakított.

– Végtelenül közönséges tudsz lenni, kedvesem.

– Úgy találod? – kérdezte, és visszahuppant mellém.

– Nem. Természetes inkább, azt hiszem. És én nagyon szeretlek.

Viszont vallomást, tudtam, hiába remélnék tőle. Távolt áll Ivantól, hogy bizonygassa, hasonlóan érez. De betöltött, és elégnek bizonyult nekem az, amit én éreztem.

Már jó órája tartott az utunk, amikor a messzeségben alacsony, hóval borított buckákra lettem figyelmes, melyek alig emelkedtek ki a síkságból. Jobbra erdő feketéllett, fölötte varjúcsapat körözött zajosan.

– Lehet ott egy elhullott nagyvad a fák között. – mondta Ivan, mert látta, hogy a madarakat figyelem. – Hamarosan észreveszik a ragadozók is.

– Járnak erre farkasok? – kérdeztem ijedten, mert olvasmányélményeimben szerepeltek kiéhezett, villogó szemű farkasok, ahogy népes csordákba verődve zaklatják a végtelen hómezők utasait.

– Előfordul néhány, de az utóbbi években egyre kevesebb – válaszolt Ivan közömbösen. – Már csak a magas hegyekben élhetnek háborítatlanul. Nem szeretik a vonatfüttyöt, meg az embert sem.

– Csak megenni – szóltam baljóslatúan.

– Tévedsz. Szívesebben esznek nyulat, vagy kivénhedt szarvast.

– Én azt olvastam, megtámadják és széttépik az utazókat.

– Ha nagyon éhesek, akkor előfordul, igen. A sztyeppén még népes falkákkal találkozhatnál, ott veszélyes télen egyedül utazgatni. A nagybátyám mindig rendelt mellém kísérőket. Már ha előre bejelentettem, hogy elmegyek.

– Harcoltál farkasokkal? – kérdeztem kigyúlt arccal. Láttam magam előtt Ivant fekete paripán, magasan és karcsún, ahogy kezében fegyverrel vágtat a havon, fehér bundája királyi palástként lebeg utána. Vele szemben bősz farkashorda. Ő visszarántja lovát, az felágaskodik, Ivan egyik kezével a lovat tartja féken, másikkal a puskát emeli vállához, és tüzel. Minden lövedék célba talál, a fenevadak mint lekaszált fű borulnak oldalukra.

– Látom, szeretnél hőst faragni belőlem, de el kell csüggesszelek – mondta, mert látta arcomon az elragadtatást. – Egyszer találkoztam farkasokkal, az is jó régen, még gyerekkoromban történt.

– És milyen volt? Rémes, biztosan. Meséld el, kérlek!

– Hát rémesnek, elég rémes – hagyta rám, majd mesélni kezdett. – Tíz éves lehettem, és rokonlátogatásból tartottunk haza Pétervárra, amikor megtámadott minket egy nagyobb falka. Korán kezdődött, és szokatlan hideggel köszöntött be a tél. Ráadásul meleg és száraz nyarat követett, kisült a legelő, fiatalon elpusztultak a növényevő csordák. Ilyenkor összeverődnek és lejönnek a hegyekből a farkasok. Rémes vérfürdőt kellett végignéznem.

– Hányan haltak meg – kérdeztem elborzadva.

– Ember egy sem. – Vállat vont – Legalább húsz fegyveres kísért minket lovon, mindnél duplacsövű puska. Több tucat farkastetem maradt ott véresen, szétszaggatva, a többiek pedig morogva verekedtek rajtuk. Én megrettenve lapultam a prémes takarók között, és emlékszem, összehánytam magam.

– Te ritkán vadászol, ha jól sejtem – állapítottam meg.

– Soha – mondta Ivan, és nevetve átölelt. – De ne keseredj el. Azért szánkózni megtanítalak.

Megálltunk, és akkor vettem észre, megérkeztünk úticélunkhoz. Szabályos háromszögbe rendezett kúp alakú földhányások emelkedtek ki a tökéletesen sima tájból.

– Természetes képződmények ezek? – kérdeztem.

– Nem. Évszázadokkal ezelőtt építették az őslakók, de hogy mi célból, azt máig is vitatják a hozzáértők. Talán lakóhelyül szolgált, vagy valamilyen vallási célra – magyarázta készségesen Ivan. – Az a legvalószínűbb, hogy erődítmény részei voltak, amelybe támadás esetén visszavonultak építőik. Európában is találsz hasonló dombokat, de azokba temettek. Mondhatni egy rakás csontváz az egész.

Elfintorodtam.

– Ezek nem, úgyhogy kár az orrod húznod! – mondta Ivan jókedvűen, és leugrott a szánról. A letaposott, keskeny csapás mellett térdig süppedt a hóba. Bár sejtettem, előbb-utóbb számomra is véget ér a kényelmes üldögélés, maradtam a szánon, amíg lehet.

– Gyere te is! – szólalt meg Ivan mögöttem. A csomagokat rendezgette hátul. – Innen gyalog megyünk, a lovakat nem hajtom be a magas hóba.

– Csak engem. – dohogtam, de engedelmesen leszálltam. Neki térdig, nekem csaknem combközépig ért a hó, jóval feljebb a csizma száránál. Ivan takarókat terített a lovak hátára, majd előszedte a szánkót.

Fából készült, a talpára hajlított fémlemezt erősítettek, hogy jobban csússzon. Otthon láttam már hasonló, de kevésbé míves munkát a falusi gyerekeknél. Azok leginkább deszkalapra erősített ládák voltak. Kötél segítségével húzgálták egymást a pocsolyák befagyott vizén.

– Ezért kaptad a ruhát – felelt meg Ivan az előbbi panaszomra némi késéssel, és a legközelebbi bucka irányába mutatott. – Felmegyünk a tetejére, és lesiklunk.

Nehezen kapaszkodtunk fel a meredek domboldalon a térdig érő hóban. Ivan ment elöl, kitaposta az utat, és kézen fogva húzott engem. A másik kezében a szánkót cipelte. Nem lelkesedtem különösebben a hidegért, a magas hóban való sétáért, és a hegymászásért sem, de fenntartásaim megtartottam magamnak. Ivanról a várakozás olyan megkapóan gyermeki derűje sugárzott, hogy óvakodtam elrontani a kedvét nyafogással.

Amikor felértünk, kifújtam magam, és körbenéztem. Messzire láthattam a magasból, de közel-távol nem akadt semmi látnivaló, csak a hó vakító fehérsége. Szűz felszínét szabálytalan alakzatokra szabdalta a vadak vonulásának nyoma.

Ivan a bucka tetején körben letaposta a havat, majd saját csapásunknak megfelelően, a domb tetejét alkotó sekély mélyedés szélén letette a szánkót. A hátsó végére ült.

– Gyere! – hívott – Te ülj előre.

Engedelmeskedtem, és ahogy mutatta, felraktam a szánkó hajlított talpára a lábam.

– Indulhatunk? – kérdezte, és mindkét karjával szorosan átölelt.

– Igen. Mehetünk.

A lábaival lökte előre a szánkót, mely eleinte a lejtő széle fölött lebegett, majd Ivan egy újabb mozdulatára előre billent, és lassan megindult lefelé. Ivan is feltette a lábát a szánkótalpra. Éreztem testét a hátam mögött, két oldalt combja szorítását.

Semmihez nem hasonlítható, hátborzongató élmény volt, ahogy egyre nagyobb sebességgel robogunk a meredek domboldalon. Az időjárás viszontagságai több száz év alatt kikezdték a bucka felszínét, korántsem bizonyult egyenletesen simának. Néhol leszakadt a föld, és kisebb szakadékot hagyott maga után, mely fölött egyszerűen átrepült a szánkó, majd nagyot huppanva tovább siklott. Fülem mellett fütyült a szél, a felvert hó arcomba csapódott, előttem szédítően hullámzott a horizont. Minden nagyobb zökkenőnél velőtrázóan sikítottam, és hangosan kiabáltam. Repülés közben Ivan még szorosabban ölelt, és mellkasa rázkódásából tudtam, hogy nevet.

A lejtő aljára érve hosszan csúsztunk még a síkságon, mire lendületünk csökkent és megálltunk. Ivan felpattant, és felsegített engem is. Kissé remegett a lábam az átélt izgalmaktól, de Ivan piheni sem hagyott. Már fordult is vissza, és vonszolt maga után.

A második lesiklás csaknem úgy sikerült, mint az első. A domb lábánál azonban, amikor már biztosra vettem, túljutottunk a nehezén, váratlanul oldalra dőlt a szánkó. Rémülten igyekeztem visszanyerni egyensúlyomat, de hiába. Beleborultunk a hóba. Már lassan haladtunk, nem ütöttem meg magam, csupán többször meghemperedtem, miközben szemem, szám tele lett porhóval.

Félig nevetve, félig dühösen feltápászkodtam, kiszedtem nyakamból a havat, és lesöpörtem a bundámról, nadrágomról, és csizmám száráról is. Arcom mezítelen bőrét valósággal égette a hidege.

– Ezt te csináltad! – kiabáltam felháborodottan Ivannak, aki a közelemben állt, és nevetett. De nem haragudtam komolyan rá. Boldog voltam, hogy vele lehettem.

Nem tudom, hányszor robogtunk le az eljegesedő pályán egyre ijesztőbb sebességgel, de már esteledett, mire úgy elfáradtam, és fáztam, hogy éreztem, ideje hazamenni. Ivan visszahúzott a szánkón a lovakhoz, majd a szánkót feltette a helyére, és egy vastag takarót szedett elő.

– Ebbe bebugyolálhatod magad. Melegen tart, amíg Jessicához érünk.

– Hová? – kérdeztem, miután befészkeltem magam a takaró bolyhos redőibe. – Jessicát mondtál?

– Igen. Hivatalosak vagyunk hozzá vacsorára. És utána nála is alhatunk.

Rámeredtem.

– Azt akarod mondani, elárultad neki, hogy testi kapcsolat van köztünk? – kérdeztem kimérten. Ivan már megfordította a szánt, éppen az összekuszálódott gyeplőszárakat szedte rendbe mellettem. Gúnyosan kérdezte:

– Mért nem liesont mondasz? Az sokkal előkelőbb.

– Ahogy akarod – sziszegtem – Kifecsegted neki, hogy megdugtál?

Elvakított a düh. Tiszteltem és szerettem Jessicát, és bántott a gondolat, hogy erkölcstelen leányzónak tart, mert Ivan képtelen befogni a száját, vagyis inkább azért, mert egy kellemes éjszaka lehetősége fontosabb számára, mint a jóhírem. Látni sem akartam az árulót, mérgesen előre meredtem.

– Végtelenül közönséges tudsz lenni, kedvesem. – Közelről súgta a fülembe, és éreztem a takarón keresztül, hogy átölel. – Mariann, kedves! Ne légy dühös! – kérlelt. – Jessica maga ajánlotta fel a múltkor, hogy nála együtt lehetünk. Tudja, hogy a városban laksz, és sejti, ritkán találkozhatunk. Kedveskedni akart nekünk.

Még mindig duzzogtam, továbbra sem voltam hajlandó sem megmozdulni, sem feléje fordulni. Arcomba kergette a vért szégyenem, hogy öreg barátnőm így átlát rajtam. Akkor valószínűleg mindenki más is Somsettownban.

– És közben megvet – mondtam ellenségesen.

– Miért? Te megveted magad? – kérdezte Ivan, és hangja ridegebbnek tűnt, mint az imént. Sértette, hogy restellem őt? Talán Oroszországban elnézi a társaság, ha nemes hölgyek házasságon kívül összefekszenek valakivel? Kötve hiszem. Ennek ellenére, ahogy elhúzódott, megijedtem, talán eltúloztam mérgem, és komolyan megbántottam. Lopva ránéztem. Még nem indította el a lovakat, mintha várná, döntsem el, visszavigyen a városba, vagy menjünk Jessicához. Több mint három hete vágyakoztam utána, és a lehetőségtől, hogy rövidesen el kell válnunk, összefacsarodott a szívem. Ahogy számomra oly kedves arcélét néztem, ráébredtem, alig várom, hogy hozzábújhassak, s hogy fütyülök Jessicára is, meg a véleményére is, csak az érdekel, nála együtt lehetünk.

– Rendben, menjünk Jessicához. – mondtam kegyesen.

Ivan szó nélkül indította el a lovakat, és később is néma maradt. Mivel csak részben éreztem magam bűnösnek, én sem igyekeztem kiengesztelni. Hallgattam.

Jessica lassan, derekát kímélve ült le a hosszú asztal mellé.

– Egyre nehezebben tűröm a hideget. Télen szünet nélkül sajog a hátam – mondta.

Ivan és én még az ajtóban álltunk. Ivan lesegítette rólam a bundát, és az ajtó mellett a fogasra akasztotta. Kibújtam a csizmából, és mezítláb mentem beljebb a konyhába.

– Kár volt levenned Mariann. Meg fogsz hűlni vizes harisnyában – figyelmeztetett Jessica.

– Jól befűtöttél, nem fogok fázni – feleltem, és leültem én is. Az asztal tűzhelyhez közelebb eső végét terítette meg vendéglátónk. Nyáron, amikor az idénymunkások is itt ettek, minden széken ült valaki. Számtalanszor segédkeztem Jessicának az ebéd felszolgálásában, mert a sok éhes férfit ketten is nehezen szolgáltuk ki.

Ivanra pillantottam, jön-e már? Ő valamiért magán akarta hagyni a csizmát, de hogy a havat ne hordja be, az ajtó előtt állt, és várt, hogy az összes hó leolvadjon a lábáról.

Ahogy az asztalon gőzölgő ételhez közelebb hajoltam, megcsapott a sertéssült illata. A kimerítő szánkázás után várakozással szemléltem a hosszú tálon pompázó, barnásvörös sültet, melyet hasábra vágott burgonya keretezett.

Ivan lenézett a lába körül terjengő tócsára. Úgy vélte, az olvadás maradéktalanul megtörtént, a földön heverő rongyba törölte a talpát, és végre elindult felénk.

– Jó szaga van. – Rámosolygott a háziasszonyra.

– Vágja fel, fiam! Gyöngének érzem magam, Mariann pedig tönkretenné. Egyébként is, ez férfimunka. Ott a nagy kés, a másik oldalon, azzal.

Ahogy számítottam, puhán, tökéletes rendben borultak egymásra a szeletek Ivan munkája nyomán.

– Szedsz magadnak kislányom, vagy szedjek én? – Jessica hangjára riadtam fel.

– Kérek egy szeletet, igen. És krumplit is. Köszönöm.

Evés közben Jessica messze földön híres, savanyított paradicsomjával kínálgatott minket. Mivel én alig, Ivan pedig egyáltalán nem szólt, leginkább ő beszélt. A tűzhely közelségétől átmelegedtem, ezért levetettem a kötött pulóvert. Szokatlanul festhettem zöld selyemblúzban és vastag nadrágban. Jessica valószínűleg furcsállotta konok hallgatásunkat. Elgondolkozva pillantgatott hol egyikünkre, hol másikunkra. Engem feszélyezett, hogy szerelmespárként látogatjuk meg. Ivan összezördülésünk óta neheztelt rám, azért a szokásosnál is kevesebbet beszélt.

– Igaz, hogy kolera járvány pusztított Nortwornban nemrég? – kérdezte Jessica Ivant, amikor mindhárman jóllaktunk. Én az almáspitét majszoltam. Egyenesen Ivanhoz intézte kérdését, nem hagyhatta válasz nélkül.

– Járványnak talán túlzás nevezni. Néhány megbetegedés valóban előfordult.

Ivan válasza megdöbbentett, és érthetetlen módon fel is dühített. Képtelen voltam parancsolni a nyelvemnek.

– Remélem, nem erre akarod fogni, hogy hetekig felém se néztél? – kérdeztem indulatosan.

– De igen. Karantént rendeltek el, ki sem tehettem a lábam a városból.

Higgadt válasza még jobban felbőszített.

– Fölösleges mellébeszélned! Most nem a betegeidet hülyíted, hanem velem beszélsz. Az orvosok szabadon mozoghatnak. Legalább pár órára átjöhettél volna.

– Kockáztassam, hogy te is megkapod?

– Még meghatódom ekkora figyelmességtől, vigyázz! – vágtam rá dühösen – Én sokkal inkább azt hiszem, egyszerűen fütyültél rám. Bántad te, miféle ostobaságok fordulnak meg a fejemben, amíg rád várok. Biztos voltál benne, elég, ha megjelensz, és én elolvadok. Neked nincsenek velem szemben kötelezettségeid, ugye? Neked én alig számítok, ügyet sem vetsz rá, hogy várlak, hogy esetleg aggódom. Mindig én vagyok az utolsó, aki megtudja, mi van veled!

– Mariann, hagyd már abba! – szólt rám Jessica. – Aggódnod kellene, erre te veszekszel. Mi ütött beléd?

– Megijedt, hogy akár meg is halhattam volna – mondta Ivan csendesen. – Láthatod Mariann, semmi bajom.

– Most semmi bajod, valóban. De mi lesz a következő tífusz, sárgaláz, vérhas, vagy himlőjárványok idején? Mondd! Mi lesz? Elföldelnek anélkül, hogy akár értesülnék róla.

Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, hiába igyekeztem. Arcomat kezem mögé rejtve sírtam.

– Rossz évnek bizonyult a tavalyi – mondta Jessica.. – Most is beteg egyik lovam. Csak fogy, pedig eszik rendesen, mégis egyre gyöngébb. Megnézné James, hátha maga kideríti, mi a baja?

– Szívesen.

Halottam, hogy hátra tolva a székét, Ivan felállt, és a kijárat felé indult.

– Az ajtó mellet talál lámpát, azt magával viheti. Ha megbocsát, én inkább benn maradok.

Még láttam, amint belebújik a bundájába. Nyitva hagyta magán, meggyújtotta a viharlámpát, majd kiment. Az udvarról besüvítő szél meglebbentette a fali petróleumlámpa lángját, és egy villanásra felizzott a nyitott kályhában a tűz. Némán bámultam a becsukódó ajtót. Már abbahagytam sírást, csak ujjaimmal törölgettem arcomról a könnyet. Jessica egy zsebkendőt nyújtott át az asztal fölött.

– Ki hitte volna, Mariann, hogy ilyen szerelmes tudsz lenni – állapította meg kedvesen.

Elgondolkoztam a szavain. Tenyerembe támasztott állal a messzeségbe bámultam, és illetlenül rákönyököltem az asztalra. Igaza van Jessicának. Időnként féleszűnek látszom, mert elragadnak az érzelmeim. Így volt ez már akkor is, amikor alig ismertem Ivant, és egyre inkább így van. Oda vagyok érte.

– Remélem vigyázol, hogy ne ess teherbe – figyelmeztetett Jessica, mintha gondolataimra felelne.

– Ő vigyáz. Én nem tudom, hogyan tehetném. – Vállat vontam.

– Hát igaz, ami igaz. A legbiztosabb módszer az önmegtartóztatás... – mondta Jessica negyven év házasság nyújtotta tapasztalattal. – De azért légy óvatos Mariann. Semmi sem rombolja szét úgy a boldogságot, mint a korán jött gyermek. – Várt, hogy végiggondolhassam, amit mondott. Hallottuk, Ivan végzett az istállóban, és az ajtó előtt leveri csizmájáról a rátapadt havat. – Nem tudom, hogy képzeled a jövőtöket Mariann – szólt Jessica sietve, hogy befejezhesse a mondandóját Ivan érkezése előtt. –, de hidd el nekem, nagy árat kell fizetned érte, ha meg akarod tartani őt. – Az ajtó felé fordult, úgy kérdezte: – Nos, doktor? Jutott valamire?

– Bevallom, alig valamire – válaszolt Ivan, és kezével közben a havat sepregette a válláról. – Megint esik. Holnap ki kell majd ásni magunkat a hó alól.

Visszajött az asztalhoz, és leült mellém.

– Amennyire ebben a sötétben tudtam, és amennyire a ló engedte, megnéztem, de mindent rendben találtam – kezdte beszámolóját. – A szájában nincs sérülés, a fogai is épek, de ezt már bizonyára az emberei is megállapították Jessica. A többi állattal nincs semmi gond?

– Nincs szerencsére. Legalábbis eddig.

– Csak azt tudom tanácsolni, különítse el az állatot a többitől, nehogy valami fertőzés elterjedjen az állományban és várjon. Hátha magától is javul.

– Lehet, ésszerűbb lenne, ha hagynám az egész gazdaságot úgy, ahogy van – mondta Jessica elgondolkozva, lassan – Ez a tél sokat kivesz belőlem. Mintha egyre szaporodnának a bajok. Vagy én vagyok öreg ekkora föld, a ménes, a marhák és ennek a sok embernek az irányításához? Komolyan fontolgatom, eladom a farmot, és beköltözöm a lányomhoz a városba. Halogattam ameddig tudtam, de be kell látnom, megöregedtem. Segítségre szorulok.

Az, hogy feladja függetlenségét, és valamelyik gyermekénél tölti élete utolsó éveit, már régóta foglalkoztatta Jessicát, velem is több ízben beszélgetett erről, de odázta a döntést.

– Én megvenném a birtokot, ha eladja. – mondta Ivan.

– Igen? – Jessica szemmel láthatóan meglepődött. – Azt hittem, jó helye van a városban, James.

– Jó volt, de már szűk.

– Azt a házat a kormánytól bérli?

– Igen. Olcsó megoldás, de megelégeltem, hogy a munkám elvégzéséhez órákat kell lovagolnom nap mint nap.

– A városiak ellátása nem a maga feladata?

– Régen nem. Az utóbbi években úgy megnőtt a lakosság, hogy nem is győzném. A kórházat legalább dulájára bővítették két éve. Számtalan az újdonsült bevándorló, különféle egzotikus nyavalyákkal. Nekem csak a kisebb települések, és a magányos farmok látogatása a dolgom.

– Szóval ezért akar ideköltözni. Hogy közelebb legyen a betegeihez.

– Ezért is, igen.

A szívem kihagyott néhány ütemet, ahogy Ivan terveit hallgattam. Bár mióta ismertem, azóta tudtam, tökéletesen megfelel neki az a munka és életforma, amit gyakorol, mégis, amikor szembesülnöm kellett a ténnyel, élete végéig Somsettownban szándékozik maradni, mélységesen elkeseredtem. Meg akarja venni Jessica farmját, hogy a vidéki orvosok szürke, nélkülözésekkel teli és lenézett életét élje? Hol az én helyem ebben a sorsban? Sehol. Azt aligha gondolja komolyan, hogy megosztom vele. Eszemben sincs életem hátralévő részét nehéz munkában megnyomorodva tölteni, évenként szülni egy gyereket, és naphosszat az uramra várni, miközben az otthon minden gondja az én nyakamba szakad. Igaz, Ivan és köztem eddig nem esett szó házasságról, még szerelemről sem. Nem vallotta meg szerelmét, de kizártnak tartottam, hogy kellemes kaland vagyok számára csupán. Egy nő, akivel időnként kedvét tölti. Ezt a gondolatot elhessegettem magamtól. Bár Ivan tartózkodóan viselkedett velem, én már régen elhatároztam, hogy megtartom őt magamnak, de nem itt Somsettownban. Lelkem mélyén reméltem, apám hamarosan felbukkan, visszaszerzi a vagyonunkat, a címünket, és megszabadít innen. Akkor ráveszem valahogy Ivant, tartson velem. De amikor látnom kellett, elképzelései szöges ellentétben állnak az enyémekkel, végtelenül elkeseredtem. Egyre fokozódó rosszkedvvel hallgattam beszélgetését Jessicával a farmról, a gyümölcsösről és úgy általában, a vidéki élet szépségeiről.

Későre járt, amikor Jessica szemmel látható szenvedéssel arcán felállt.

– Főleg elindulnom nehéz. – mondta. – Ha már bejáratódnak a vén csontok, könnyebben mozgok.

Csak most vettem észre, hogy nem a tűznek háttal ült, hanem felállt, hogy sokat öregedett az utóbbi hónapokban. Fogyott, ettől ráncosabb, petyhüdtebb lett a bőre és fénytelenebb a tekintete. Botjára támaszkodva, nehézkes mozdulatokkal bicegett be a földszinti hálószobába. Én még sietve összeszedtem az ételmaradékot, belekapartam a hulladék tárolására szolgáló vödörbe, és letakartam a húst. Csak ezután indultunk fel az emeleti hálókamrába.

– Milyen lehangoló dolog az öregség – mondtam Ivannak, amíg felfelé lépdeltünk a nyikorgó lépcsőn. Én elöl, ő mögöttem.

– Miért? – kérdezte Ivan már a szobaajtóban, ahol utolért.

– Mert mérhetetlen szenvedéssel jár. Láttad Jessicát? Ráncos a bőre, szinte már fehér a haja.

A szobában sötét fogadott, csak az olajlámpa nyitott félhomályos folyosót a feketeségbe. Tölgyfa ágy robosztus támlájára esett a fénye. Az ágy végére gyönyörű rózsabimbót faragtak. Meseszerűnek éreztem a szobát, ahogy a lámpa remegő fényében körbenéztem. Az ágy mellet két fiókos szekrény állt, ugyancsak tölgyfából. Az ablaknyílásokat takaró súlyos, virágmintás függönyök dús redőikkel kizárták a külvilágot.

– Láttam. És?

Felrezzentem Ivan hangjára.

– Mit kérdeztél? Nem figyeltem.

– Hanem? Mire figyelsz? – Arcomra két oldalról rásimult a tenyere. Fölém hajolt. Tekintetében izzott a vágy.

– A szobán gondolkodtam. Mintha megállt volna itt az idő – mondtam.

– Szeretnéd?

– Mit?

– Ha megállna az idő, és nem kellene megöregedned. Ha nem lenne ráncos ez a gyönyörű arcocska és nem őszülne meg ez az aranyzuhatag. – kérdezte, és ujjaival a hajamba túrt. Majd végigsimította a fejem, a hátam, végül a fenekemen megállapodott a keze.

– Téged most úgysem érdekelnek a válaszaim. Csak egy dolog jár a fejedben – mondtam kedvetlenül.

– Ez igaz – súgta, és szájon csókolt, majd később folytatta: – De az is érdekel, amit gondolsz.

– Valóban? – Egészen közelről néztük egymást. Fárasztotta a szemem, ha élesen akartam látni a vonásait. – Akkor áruld el, mi az, ami tetszik neked bennem.

– Jó. Sorra veszem, de előbb szabadulj meg ezektől – mondta, és kioldotta nadrágom derekát.

Levetkőztem, de valahogy szomorúan, és nem kívántam mást, csak a pihenést.

Jessica tiszta ágyneműt húzott a tiszteletünkre. Elpirultam a gondolattól, mi járhatott a fejében, amikor a levendula illatú, ropogósra keményített dunnahuzatot gombolgatta. Fázósan bújtam a hűvös ágyba.

– Mi bánt? Mondd! – Ivan aggódó arccal hajolt fölém.

– Semmi. Ne is törődj velem. – Erre a képtelenségre elmosolyodott. – Meséld el inkább, mi teszik bennem, ahogy megígérted. – mondtam kitérően.

– Mit szeretnél hallani?

– Az igazat.

– Ki hiszi ezt el? – Megcsókolta az orrom. – Gondolom ilyeneket, hogy ezek a hatalmas kék szemek. – Megcsókolta a szemhéjaimat is. – Ez a gyönyörű száj. – Újabb csók. – Ez a két hetyke, rózsaszínű mellbimbó. – Nyelve hegyével érintette csak őket, majd nyitott szája lejjebb csúszott. – Ez a pici köldök..., és persze ez is itt.

Éreztem kutató, nedves, meleg érintését a combjaim között, mint ha nem is én lennék, hallottam szaggatott nyöszörgésem, miközben szájával, nyelvével birtokba vette a testem. Megfeledkezve magamról vonaglottam az ágyban a hullámokban rám törő gyönyörtől. Felemelte a fejét, tenyereire támaszkodva fölém hajolt, majd a testembe hatolt. Egyszerre rázkódtunk a beteljesüléstől. Magamhoz húztam, mert érezni akartam a bőrét, hallani visszafojtott kiáltásait.

– Máshogy csináltad, mint eddig – jegyeztem meg később, halkan, mellékesen.

– Igen.

Mellettem feküdt, és karján pihenő arca csupa feszültség volt.

– Mi bánt? – Rásimítottam tenyeremet az arcára. Hangom remegett az érzelmektől.

– Nem szeretnélek sarokba szorítani azzal, hogy gyereket csinálok neked.

– Mit számít ez most? – Rózsaszín felhőkön pihentem éppen ég és föld között.

– Most semmit – mondta kedvetlenül. – De holnap reggel már igen. Különösen neked.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem a boldogságtól kótyagosan és csak felszínesen érdekelt a válasz.

– Miért? Miért, hercegnő? – mormolta. – A világ véget ér számodra az orrocskádnál.

De én már alig hallottam. Elaludtam.

Frissen és kipihenten ébredtem, bár a szobában koromsötét honolt. Jócskán benne jártunk az éjszakában. Oldalra nyúltam a halk, egyenletes légvételek irányába, és óvatosan megérintettem Ivan arcát. Nem akartam felébreszteni, de vágytam hozzáérni. Nyitva volt a szeme.

– Ébren vagy? – kérdeztem suttogva, pedig az egyetlen alvó a házban, Jessica, hallótávolságon kívül feküdt.

– Igen.

– Mit csinálsz?

– Hallgattam, ahogy szuszogsz.

– Pihenned kellene. Holnap el fogsz borulni az álmosságtól.

Éreztem, ahogy mosolyra húzódik az arca.

– Sajnáltam az időt.

– Hisz aludtam.

– Itt voltál. Aranyosan nyámmogsz álmodban.

– Nyámmogok. Ez elég gusztustalanul hangzik.

– Még mindig jobb, mintha horkolnál – mondta, és fojtott hangon felnevetett. – A nagybátyám rémesen horkolt.

Kényelmesebb testhelyzetbe fordul. Karját a derekam alá csúsztatva közelebb húzott magához. Hozzábújtam, mint aki mesére vár.

– A telet többnyire Pétervárott töltöttük – kezdte Ivan a mesélős hangján. Ha kettesben voltunk, különösen szerelmeskedés után levetkőzte szűkszavúságát, és szívesen beszélt a gyerekkoráról. – Legalább száz szobás palotában lakott a Krilov család telenként Szentpétervárott. Gyerekkoromban gyakran eltévedtem benne, olyan egyformának tűntek az arany és gipsz díszítésű falak, és a fehérre festett, kétszárnyú ajtók. Addig bolyongtam az egymásba nyíló szobák labirintusában, míg egy cseléd kézen nem fogott és vissza nem vezetett a gyerekszobába. A nevelőnő persze jól megszidott, mert elcsatangoltam. Akkoriban egy szavát sem értettem, mert még oroszul is legfeljebb néhány szót beszéltem, franciául meg annyit sem. A nyarat falun töltöttük. A Perm melletti nyárilakban, egy mesterséges domb tetején. Évekbe telt, mire úgy éreztem, alaposan ismerem a környéket, akkora bírtok tartozott a kúriához. Az államokban azt hiszik, itt találták fel a monumentális épületeket és a végtelen mezőket egyaránt. Hát nem – mondta. – A ház Permben leginkább egy görög templomra emlékeztetett. Oszlopok, thympanon, széles lépcsősor... Miért mesélem ezt neked? – kérdezte magától. Nem válaszoltam, csak vártam a folytatást. – Igen, tudom. A nyárilak nyitott ablakán keresztül tisztán hallottam, ahogy a nagybátyám horkol. Képtelenség volt aludni tőle. Magas, erőteljes férfi a bcsikám, vastag nyakkal, és terebélyes tokával. Horkolása talán még a szomszéd falu zsalugátereit is megremegtette.

– Szerettél ott élni?

Elgondolkozott a feleleten.

– Nem tudom. Kényelmes volt, de idegen.

– Hogy lehetne idegen, hisz a rokonaid.

– Évekig nem ismertem őket. És utána se tudtam igazán megkedvelni Krilovékat. Elég önző társaság voltak. Rádásul feszélyezett a pompa, a pazarlás, mert nem ehhez szoktam. Azért is hagytam el őket.

– Ami nagy hiba volt – szóltam merészen. – A családod befolyásos és gazdag. Előkelő származásod mellett tanult ember vagy, nem ostoba, gőgös arisztokrata, aki csak a vadászatok és estélyek szervezéséhez ért. Miért vesztegeted el itt magad? Sokkal többet tehetnél embertársaidért, ha élnél a lehetőségeiddel és nem tékozolnád őket. Így csak egyes embereken segítesz, de úgy ezreken tudnál. Azzal a vagyonnal és befolyással, mely születésed jogán a tiéd, csodálatos tetteket tudnál véghezvinni. A nélkülözés nem tesz nemesebbé. Nem gondoltál még rá, hogy a pazarlás bűnébe esel, amikor eltemetkezel itt vidéken?

Kifulladva befejeztem a szónoklatot. Ivan is hallgatott. Kimondhatatlanul vágytam látni az arcát. Mit gondol vajon? Nem tévedtem-e nagyot, amikor azt reméltem, nagylelkűségére és a felelősségre hivatkozva vissza tudom csábítani a világba, melyet meggondolatlanul elhagyott. Ahogy feküdtem mellette a csöndben, egyre inkább éreztem, mozdulatlan teste csupa elutasítás.

– Én mindent megtaláltam itt Mariann, amire szükségem van – mondta, és hangjában a megmásíthatatlan eltökéltség mellett éreztem a szánalmat. Bár nem mondta ki, tudta, most összetöri az álmaimat. – Eszemben sincs visszatérni az óhazába. Egyébként is, jótékonykodással aligha lehet jobbá tenni a világot.

Végtelen szomorúság, és reménytelenség töltött el. Elhúzódtam mellőle, és ő nem nyúlt utánam. A magányosságtól dideregve aludtam el, hogy másnap lehangoltan ébredjek, mint aki rosszat álmodott, és akit a sötét hangulat egész nap kísért.

Ivant hajnalban beteghez hívták, és Jessica hiába kért, hogy maradjak, reggeli után visszalovagoltam Somsettownba. Nyolcra vártam a gyerekeket, hogy elpróbáljuk a farsangi műsort, üresen és hidegen kongott az osztályterem. A kályha mellett nem találtam a gyufát, ezért átmentem a szobámba, hogy onnan hozzak.

A szobámban az orromig se láttam, és belépve a hosszú ideje fűtetlen helyiségek jellegzetes doh szaga csapott meg. Hetek óta az ajtót sem nyitottam ki, a tanítás után siettem ebédelni Katherine-hez.

Levetettem a bundámat, hanyagul a földre dobtam, majd az ablakhoz léptem, hogy leakasszam a sötétítőfüggönyt. A nyári nap kifakította, korántsem sárgállott olyan üdén, mint amikor a boltban kiválasztottam. Az udvaron épp hogy világosodott. Tekintetem magakadt az ablak elé ültetett aranyvesszőn. Duzzadt rügyei már hirdették a közelgő tavaszt. Megreccsent mögöttem a deszkapadló.

Valaki van a szobában rajtam kívül! Rémülten fordultam hátra.

Már tudtam, honnan jött a hang. Karosszékem rejtette a betolakodót, amely háttal állt nekem, és nagyrészt takarta a benne ülőt. Magas, robosztus alak emelkedett fel a székből, hullámos, vörös haja a kabát gallérját érte. Apám.

– Végre előkerültél lányom. Kezdtem aggódni. – mondta úgy, mintha tegnap váltunk volna el.

– Apám! – kiáltottam sírva, és a nyakába borultam. Rá se hederítettem, hogy könnyeimmel alaposan összemaszatolom finom gyapjúkabátja elejét.

Apám egy darabig tanácstalanul állt, nem tudta mit kezdjen váratlanul rázúduló gyermeki érzelmeimmel, aztán, mint egy kedves állatnak, lapogatni kezdte a hátam.

– Jól van... Jól... Minek ez a sok könny? Szedd össze magad Mariann!

Hüppögve távolodtam el tőle, nedves orromat megbocsáthatatlan módon kezem fejével törölgettem.

– No de kislányom. – méltatlankodott. Rövid keresgélés után belső zsebéből egy batisztkendőt húzott elő, és odanyújtotta nekem. – Ülj le, és szedd rendbe magad.

Vállamnál fogva az ágyhoz vezetett, és lenyomott a szélére. Ő állva maradt, kezét háta mögött összefonva sétálgatni kezdett a szobában, és mindent szemügyre vett.

– Szóval itt laksz. – mondta. – Nyomorúságos hely. – Odalépett a földön heverő mosdótálhoz, lába hegyével utálkozva megemelte a szélét, majd elengedte. A pléh éles csörgéssel igazolta fitymáló kijelentését.

Felnéztem rá, és az első megrázkódtatás elmúltával kezdett feltámadni bennem a harag.

– Hogy talát rám? Én hiába kerestem magát.

– Halottam róla, hogy egy fiatal nő utánam kérdezősködik Somsettownban,és a leírás alapján tudtam hogy te vagy.

– És eszébe se jutott, hogy felkeressen?

Sose bírta a kritikát. Felfüggesztette a járkálást, szembe fordult velem. – Nem értem rá, és tudtam, hogy jó helyed van itt.

– Halottnak hittem!

– Nos, ez jelentős túlzás, hisz láttad, hogy élek. Jöttem, ahogy tudtam.

– Fél év múlva.

– Amikor alkalmas volt. Mindegy. – Legyintett, majd türelmetlenül megkérdezte: – No, jobban vagy?

– Igen apám. Köszönöm.

– Lehangolóan festesz. És nem csak a ruhádról beszélek. Sápadt vagy, fésületlen, és kusza. Az előbb is... Anyád soha nem ragadtatta magát hisztériás kitörésre.

Nem feleltem, magamba roskadva üldögéltem az ágy szélén. Mit várhatok tőle vajon? Még egy férfi, aki nem kér belőlem? Aki majd fájdalmat okoz nekem?

– Nos. – kezdte pillanatnyi szünet után. – Gondolkodtam a dolgon. Mármint azon, hogy mi legyen veled, ha már ilyen ostobaságra adtad a fejed, hogy utánam jöttél. Jobban tetted volna, ha Londonban maradsz, de már mindegy. Gondoskodom rólad, elvégre az apád vagyok. Magammal viszlek.

Felnéztem rá, és határtalanul megkönnyebbültem. Apám megszabadít Somsettowntól és Ivantól, a kínzó és reménytelen szerelemtől, ami felé viszonyunk megállíthatatlanul tart. Magam mögött hagyom Somsettown, a nélkülözést és a fájdalmat.

– Egy szó nélkül hagyott el engem – mondtam könnyes szemmel.

Széles kézmozdulattal söpörte el a szemrehányást.

Igazad van, de szorult helyzetben voltam. Nem tehettem mást. Naivan és ostobán besétáltam a csapdába. Anyád belőlem is félnótást faragott, már ne haragudj, nem akarom szegényt bántani, de ez az igazság, ahogy belőled is. Elkényeztetett nebáncsvirág voltál. De ennek vége. Tanultam a saját hibámból.

Meglepett kimerítő monológja. Régebben nem osztotta meg velem a gondolatait, többnyire semmiségekről csevegtünk.

– Miért szabadkozik apám? – kérdeztem.

– Nem kellene? Gondolod? – Összes fogát kivillantó mosolya a régi, kissé könnyelmű Paul Rowlingot idézte. – Lehet. Mindenesetre azért jöttem, hogy magammal vigyelek. – Erőteljes, sietős léptekkel kezdett megint fel-alá sétálni az ágy előtt. – Nem nyomoroghatsz itt tovább neveletlen kölykökkel kínlódva.

– Én szeretem ezeket a gyerekeket. – mondtam. Már kezdtem erőre kapni, és halvány ellenérzést keltett bennem erőszakossága. Alig pár perce tekint újra a lányának, akiről kötelessége gondoskodni, de máris parancsolgat nekem. Hogy ellenvetésem harmatgyönge, azt éreztem én is.

– Igen? És ezt a farkasordító hideget is, amiben alszol? És ezt az ócska takarót, meg ezt a ferde asztalt is.? – Szinpadias mozdulattal körbemutatott.

Nem említett mindent. A csorba tükröt, a kopott faládát, amelyben alig három ruha árválkodott, a keskeny ágyat. Hírtelen az ő szemével láttam a szobát körülöttem. Egymáshoz nem illő darabokból álló teáskészletemet, a két vödröt, egyiket a tiszta, másikat a szennyes víznek, a színevesztett függönyt. Életem kopárságát és szegényességét. Még azt is szégyelltem a jól öltözött Lord Rowling előtt most, amire eddig büszke voltam.

– Nem, ezeket nem. – Lesütöttem a szemem.

– Olyan vagy, mint a tavaszra felejtett krumpli, olyan lehangoló, fonnyadt, és ízetlen.

Bátortalanul elmosolyodtam. Apám és a hasonlatai!

– Mondhatott volna hervadt rózsát is apám.

– Látom éles nyelved a régi. Ennek örülök. De hagyjuk! – Aranyórát húzott elő csíkos selyemmellénye zsebéből. – Fél nyolcra jönnek az embereim. Van tíz perced a csomagolásra. Fél nyolckor indulunk.

– Hová? – kérdeztem, és továbbra sem mozdultam az ágy széléről.

– Hová...? Hová? Nem mindegy az neked lányom. Azt teszed, amit mondok. Az apád vagyok, és kész.

Ránéztem, és tekintetemben felfedezhetett valamit, ami folytatásra késztette.

– New Orleansba, de szaporán. Nyakunkon az olvadás. Egyelőre még hajózható a folyó, de ha megindul az áradás, Memphisben rekedünk. Ezért sietek.

– De mi lesz az iskolával? – kérdeztem fejem felemelve, és nehéz szomorúságom alatt bontakozni kezdett a bizonyosság, hogy száműzetésem íme véget ért. Elveszítem Ivant, aki úgyse volt az enyém, de rég sóvárgott élmények várnak rám apám mellett. Elhagyom Somsettown, visszatérek a civilizációba. A varázslatos New Orleansba utazom, ahol még télen is illatoznak a virágok, és könnyű, színes ruhákban kocsikáznak a hölgyek.

– Mondtam lányom, tanultam az utóbbi évek hibáiból, mindenre gondolok. Hoztam magammal egy tanítót, aki átveszi a munkádat. George Walcot ötven éves, Angliában szerezte tanári diplomáját, elkötelezett híve a fegyelemnek, és ég a vágytól, hogy tudását a somsettowni ifjúság megregulázásával bizonyítsa. – Felszabadultan nevetett. – Ám tegye. Próbálj egyetlen érvet felhozni, amely ő ellene és melletted szól!

– És hol tartózkodik e jeles férfiú? – kérdeztem bágyadtan mosolyogva.

– A városka egyetlen fogadójában szállt meg, ahogy kíséretem többi tagja is. – Megállt, és a kintről beszűrődő neszeket figyelte. – Már hallom a lovaikat, úgyhogy igyekezz lányom. Fél nyolcat mondtam, nem szeretném, ha vezetőjüket késlekedésen kapnák.

– Itt hagyhatok mindent. – Felálltam, és a szoba sarkában álló ormótlan ládához siettem. Felnyitottam a fedelét, és karjaimba szedtem a ruháimat. Az ágyhoz vittem, és rádobtam őket. – Ezek a ruháim. Nincs más.

Apám egyetlen pillantást vetett ruhatáramra, majd elfordult.

– Egyet vegyél fel közülük, mert nadrágban nem jöhetsz, de a többit hagyd. – utasított. – Kabátot hoztam én. Ott van.

Most láttam meg a rókabundát, amely vörösen, és puhán csillogva hevert ágyam sötét túlfelén.

– Köszönöm. Gyönyörű. Kedves öntől, apám.– mondtam meghatottan. – De nem mehetek el búcsú nélkül.

– Kitől akarsz elköszönni? – kérdezte apám, és furcsa mód, háttal állt nekem, amíg beszélt.

– Katehrine Reutertől mindenképen.

– Mrs. Reuter ma hajnalban elment valahová. Elintéztem mindent helyetted, még tegnap este. Kifizettem a tartozásaidat, és illendően elköszöntem.

Tudtam, nem mond igazat, de magamse szívesen búcsúzkodtamvolna KAtherine-től.

– Mi lesz a kutyámmal?

– Azzal a dühös jószággal, amelyik majdnem leharapta hajnalban a lábam?

– Igen, vele. Nem hagyom itt.

Fújt egy nagyot mérgében.

– Rendben, hozd. Amíg öltözöl, kerítek neki valami póráz félét.

– Ha kimegy apám, két perc alatt, és indulhatunk.

– Igyekezz! – szólt vissza az ajtóból fölöslegesen.