A konyhában az ivó többi részével ellentétben békesség honolt. Amikor úgy négy óra tájban a nagyteremben kezdetét vette a mulatozás, oda tevődött át a konyhából a tennivalók többsége. Csak Mrs. Burke, a tartózkodott benn, aki esténként segített Katherinenak, és a bankár háztartását is vezette. Előrehajolva szította a tüzet, amikor beléptünk. Terjedelmes hátsóját pillantottam meg elsőként a helyiségben. Ahogy lehajolt, hátul felkapott a szoknyája. A magas szárú cipő fölött világos rózsaszínnel virított a térdhajlat puha húsa. Felegyenesedett, hátra fordult, és összecsapta a kezét.

– Jaj édesanyám! Hogy néz ki doktor! Megtámadták ezen a békés vidéken? – kiáltott.

– Dehogy, Mrs. Burke – csitította Krilov, és megsimította a vállát –, ne essen kétségbe! Ügyetlennek bizonyultam, és leestem egy szikláról. Lenyúztam a vállam, kificamítottam a bokám, és szégyenszemre el is ájultam. Miss Rowling sietett a segítségemre. Még szerencse, hogy képzett nővér.

Mrs. Burke csípőre tette a kezét, és összevon szemöldökkel jelezve nemtetszését, végigmért minket.

– Mi a csudának mászik maga sziklákra? Rosszabb a gyerekeknél.

– Egy különleges, ritka madár fészkét kerestem, de pórul jártam. – mesélte Krilov ártatlan képpel, és még bárgyún pislogott is hozzá, ahogy azt egy szakbarbár és élhetetlen ornitológustól elvárnánk. Csupán a szemüveg hiányzott az orráról. Mrs. Burket lefegyverezte ez a látszólagos gyámoltalanság. Nem sopánkodott tovább, megértő szeretettel csóválta kontyos fejét.

– De ne szidjon, Mrs. Burke! – kérte Krilov – Inkább adjon egy rendes inget, legyen szíves!

Valóban, különösen festett letépett ujjú, véres ingében. A patak mellett fel sem tűnt megtépázott öltözéke, de itt, a civilizáció ölén szemet szúrt.

– Először melegvizet kap – határozott az asszony. Meghallgatta a beszámolót, és átvette az irányítást.

Leemelte a tűzhelyről a vizesfazekat, és gőzölgő vizet töltött a mosdószekrénybe süllyesztett tálba. Mint a legtöbb házban, Reuteréknél is ugyanaz a helyiség szolgált főzésre, mint mosakodásra. A konyha meleg, és közel a forró víz.

– Vetkezzen le – rendelkezett kurtán. – Amíg megmosakszik, hozok tiszta inget, a kisasszony pedig megnézi a vállát. Még szerencse, hogy ő is ért a sebekhez. Ki tudja tisztítani, hogy el ne gennyedjen. Aztán mindketten kapnak vacsorát.

Lehajolt, és kinyitotta a mosdószekrény ajtaját. Törülközőt vett elő, és a kezembe nyomta.

– Itt egy tiszta kendő.

Krilov nem mozdult. Némán szemlélte a tisztálkodás előkészületeit, még annyi fáradtságot sem vett, hogy segítsen a hidegvizes vödörből önteni a mosdótálba, hogy lehűljön a forróvíz. Most sem indult teljesíteni Mrs. Burke utasításait, csak állt tovább. Mrs. Burke kinyitotta a feljáróba vezető ajtót, és visszanézett az ajtónyílásból.

– Ne álldogáljon ott, akár egy szűzlány, doktor – mondta, Krilov tétovázásán anyai elnézéssel mulatva. – A kisasszony látott már félmeztelen férfit épen eleget. Vetkőzzön, annál hamarabb esznek.

Behúzta maga mögött az ajtót. Halottam lassú, nehézkes lépteit a nyikorgó falépcsőn.

A konyhába beszűrődött a nagyteremből a kiabálás, és az ércpénzek pengése a kártyaasztalon. Reuter erőteljes basszusa, ahogy eligazítja a vendégeit.

A konyhaasztalt a vacsorafőzés maradványai csúfították. Két nagyobb vizestál, koszos kések, zsíros fakanál és vágódeszka. A deszkán aprócska zöld foltok. Petrezselyemzöld levélfoszlányai, ahogy ráragadtak a nedves deszkára.

– Valóban nézni akarja? – kérdezte Krilov, és éreztem, jobb szeretné, ha kimennék.

De én nem akartam egy férfi test látványától ilyen nyilvánvaló félszegséggel megfutamodni.

– Igen – feleltem hűvösen – Valóban meg akarom nézni a sebét, ha megengedi.

A törülközőt úgy tartottam magam előtt, akár egy pajzsot.

– Jó, legyen.

Elfordult tőlem, és a mosdótálhoz lépett. A felső két gombot nyitotta csak ki, jobb kezével hátra nyúlt, és fején keresztül lehúzta magáról az inget, majd a tűzhely elé a földre dobta.

Az ing beleragadt a sebbe, az felszakadt, és azonnal elöntötte a vér Krilov vállát. Végigcsurgott a hátán, és a dereka előtt néhány ujjnyival – előrehajolva állt, a mosdószekrényre támaszkodva kezével – belecsöpögött a mosdótálba. Pirosra festette a vizet.

Mellé léptem.

Úgy hat-hét hüvelyk hosszú lehetett a seb a vállán, környékére alvadt vér tapadt. Babérlevél alakú vörös folt a rozsdaszínű mezőben, mélyén sejteni lehet a csont fehérségét.

Máris csillapodott a vérzés.

– Szerencséje van, a kés elcsúszott a lapockáján, sekély a vágás, viszonylag rövid és éles szélű a seb – soroltam tárgyilagosan. – De óvatosabban kellet volna vetkőznie, akkor nem vérez össze mindent.

Miközben tudálékosan beszámoltam arról, amit állítólag néztem, alig tudtam levenni a szemem a karcsú férfitestről előttem. A messziről csupán általánosan kellemes látvány, amit nyújtott, innen közelről megkapóan bizalmas részletekre bomlott. Volt egy régebbi seb is a gerince mellett, baloldalon. Pár hüvelyknyi, porcelánfehér csík. Talán ezt is kés okozta. Elég mély ahhoz, hogy soha ne fogja le a nap. A sima, barna bőr alatt, közvetlenül a gerinc mellett kidomborodott két izomköteg. Hengerdeden végigfutott az ívbe hajlott háton, és eltűnt a nadrág dereka mögött.

– Mit nevez maga szerencsének? – kérdezte Krilov. Oldalra fordította a fejét, és szeme sarkából nézett rám. – Azt netán, hogy egy képzett nővér fog összevarrni?

– Csak nem képzeli, hogy én csinálom meg? – kérdeztem rémülten. Még soha nem varrtam sebet, ez kizárólagos orvosi előjognak számított. Mi nővérek csipeszben fogvatartott vattagömbbel kezünkben álldogáltunk a doktor mellett, és időnként, ha erre parancsot kaptunk, letöröltük a fölöslegesen csordogáló vért. Amikor az orvos végzett, bekötöttük a sebet, majd elrámoltunk.

– Pedig jó lenne, ha beletenne vagy két öltést, hamarabb gyógyulna. – Visszafordult a mosdótál felé. Kényelmetlen lehetett kicsavarodott nyakkal engem néznie. – A nyeregtáskámban talál varróanyagot és tűt.

– De én még sose csináltam ilyet, csak láttam. – mondtam elvékonyodott hangon.

Kimért hűvösségem odalett. Őrült ötletnek tartottam, hogy éles tűvel döfködjem Krilov bőrét. Még ha valaki más lenne...

– Senki nem figyeli ügyetlenkedését, még én sem. – szólt hátra biztatóan. – Ne aggódjon. Rögtön behozom a szükséges dolgokat.

– Rendben – sóhajtottam megadóan. – De maga ne szaladgáljon, majd én behozom a szerszámait. Előbb azonban letakarítom a seb környékét.

Az asztal sarkán posztoló pálinkásüvegből ujjnyit egy vizespohár aljára öntöttem, és a kezemben tartott törülközőkendő csücskét belemártva munkához láttam. Mivel délelőtt szúrták meg és alaposan rászáradt a vér, bal kezemmel tartanom kellett a bőrt, hogy ne gyűrődjön össze a nedves törülköző előtt.

Meghitt látvány lehettünk. Sebzett hős, és fölébe hajló, hamvas, szőke leányka. Mrs. Burke is így vélhette, mert amikor benyitott megtorpant az ajtóban. A fűtetlen lépcsőházból hideg légáramlat csapott be.

– Zárja be az ajtót, Mrs. Burke, legyen szíves – szóltam rá, hogy oldjam döbbenetét.

Sietős mozdulattal csukta be az ajtót, mert megértette, kedvencét féltem. A fülledt konyhában, félmeztelenül meg találna hűlni a huzatban. Szerette Krilovot, ahogy az összes épkézláb fiatalembert a környéken.

Odajött hozzánk. Értő szemmel megtekintette a sebet, és hümmögött is hozzá. Azt akarta tudtomra adni, látott ő már ennél különb sérüléseket is, hisz egész életét a határvidéken töltötte.

A törülközőt jobb híján leraktam a mosdószekrény tetejére, és kimentem az udvarra megkeresni a varráshoz szükséges eszközöket.

Odakinn hideg, csillagfényes éjszaka fogadott, talán már fagyott is. A lovak nyugodtan álldogáltak a bejárati lépcső mellett, Krilov a virágoskert kerítéshez kötötte ki őket. Először kutattam nyeregtáskában. Én nem hordtam magammal olyan pótolhatatlan kellékeket, mint a tősgyökeres nyugatiak, ahogy Krilov. Bögrét és hársfalevelet, hogy a vízforraló edényt nem is említsem. Ezeket a nyereg mögé erősített zsákban hurcolászta. Elmosolyodtam az emléken. A ló jobb oldalán nem találtam meg, amit kerestem. Egy könyvet húztam elő elsőként, a sötétben hiába próbáltam kivenni rajta az írást, majd puha bőrdarab következett, fogalmam sincs, mi célt szolgálhat, és egy kisebb, sötét üvegcse. Ez valószínűleg ópium. Természetesnek tartottam, hogy Krilov ópiumot hord magánál. Gyors és hatékony fájdalomcsillapító.

A másik oldalon tartotta persze, amit kerestem. A lovat idegesítette, hogy ismeretlen kerülgeti, hátra kapkodta a fejét, és hangosan fe-felhorkantott, amíg kutakodtam.

Mire visszamentem a konyhába, Krilov elhelyezkedett. Lovaglóülésben ült egy széken az asztal mellett, könyökét a szék támláján nyugtatta.

Kiterítettem a kezemben tartott bőrdarabot az asztalon. Azt találtam benne, amit Krilov mondott. Tűt, tűfogót, ollót, csipeszt, varróanyagot. Ismét inamba szállt a bátorságom, ahogy az ismerős eszközöket megláttam.

– Ne féljen, Mariann! – biztatott meglepő gyöngédséggel Krilov. Ismét a hátával érezhette meg, mi jár a fejemben, mert előre nézett. Mrs. Burkét figyelte, aki épp a tűzzel bajlódott előtte. – Nem múlik ezen semmi.

– Még elcsúfítom magát – csúszott ki a számon meggondolatlanul.

Halkan felnevetett.

– Lásson hozzá! – mondta határozottan, hátha attól, hogy ő bízik gyakorlatlan kezemben, majd én is megbátorodom. – Három öltést tegyen, egymástól úgy hüvelyknyire. Csak arra ügyeljen, jól húzza össze a sebszéleket.

Leültem egy másik székre, félig mögé, félig mellé. Tétován kezembe vettem a tűfogót, beleillesztenem a tűt, majd behúztam a varróselymet. Szerencsére amerikai rendszerű volt, nem kellet befűzni a cérnát, mint a varrótűbe, hanem a tű fokán lévő hasítékba behúzni csak. Elvágtam a selymet, és a bal kezembe fogtam a csipeszt. Közelebb hajoltam Krilovhoz. Képtelenségnek éreztem hozzáérni az eleven, és valószínűleg erősen fájdalmas sebhez.

– Szörnyen fájni fog így, érzéstelenítés nélkül – tétováztam. A gondolattól kemény gombóc nőtt a gyomromban, és valószínűleg elsápadtam.

– Meg se kottyan egy ilyen kis szúrás egy férfinek – szólt Mrs. Burke fitymálóan. A konyhasarok és a tűzhely közti meleg zugban ült, fatörzsnyi karját a tűzhelyen körbefutó réz kapaszkodóra tette. – Azt látta volna, mikor szegény férjemet felöklelte a bika. Nyugodjék békében – mondta elégedetten, és keresztet vetett – A fejétől egészen lentig végighasította a beste. Egészen le, le a micsodájáig.

– Mi jót készített mára, Mrs. Burke? Remélem valami különlegeset kapunk. – szólalt meg Krilov váratlanul.

– Van füstölt szalonna is, ha az jobban ízlene, mint a bab. Hagymával, és jó vastag kenyérrel.

– Nekem megfelel. Magának, Miss Rowling?

Oldalra pillantott. Még mindig sóbálványként üldögéltem, egyik kezemben a magasba emelt tűfogóval, másikban a csipesszel. Gyávaságom miatt bocsánatkérőn elmosolyodtam és belevágtam.

Könnyebben ment, mint hittem. Bár az elején éppen azzal, hogy kímélni akartam – lazán fogtam meg a bőrt –, fölösleges fájdalmat okoztam. Két alkalommal is kicsúszott a seb széle a csipeszből.

– Nekem mindegy. Bármi megteszi – válaszoltam a vacsorát illető kérdésre jelentős késéssel. Az első öltést ünnepélyes némaságban helyeztem el ugyanis. Krilovon nem látszott kínjai nagysága, hősiesen tűrt. Amíg varrtam azonban néma maradt, és időnként megrándult a vállán egy izom.

– Látszik is magán, doktor, hogy nagyritkán jut csak rendes vacsorához – vette át a szót Mrs. Burke újra – Nincs magán egy csöppnyi zsír sem. Vékony, akár egy fiúcska. Az uramat látta volna. Az aztán szép, nagydarab ember volt, nem ilyen satnyácska.

Felnéztem munkából, a második öltés szálvégeit metszettem el épen, vajon az érintett mit szól ehhez az igazságtalansághoz. Ő engem figyelt, már amennyire oldalra fordított fejjel láthatta az arcom. Felnevettem.

– Ezt megkapta. Nincs ma jó napja – mondtam a jól végzett munka örömétől ragyogva.

Az elsőhöz képest gyorsan elhelyeztem a harmadik öltést. Szabályszerűen, egyetlen este megszerzett készséggel. Csipesszel megfogom a bőrt, beszúrom a tűt, csipesszel megragadom a hegyét, átfogok a tűfogóval, kihúzom a tűt, csipesszel megragadom a seb másik szélét, szúrok, csipesz, átfogok, kihúzom, csomózok, végül vágok. Pofonegyszerű.

– Készen vagyok. Kifejezetten elegáns – lelkendeztem és felálltam.

Kinyílt a nagyterem ajtaja. A halk mormolással fűszerezett csendbe belehasított a lárma, megcsapott a dohányfüst bűze. Kezében egy halom szennyesedénnyel Kartherine sietett be.

– Mi történt? – kérdezte elképedten, amikor Krilovot meglátta. Valóban nem mindennapi, hogy félmeztelen, sebesült férfiba botlik konyhájában. Elfelejtette, mit is akart, az edényekkel kezében pár lépésnyire az ajtótól lecövekelt. Mrs. Burke felelt neki a tűzhely mellől:

– A doktor leesett egy szikláról, Mariann arra sétált, és segített neki hazajönni. – magyarázta olyan kétkedő hangon, mint aki maga sem hiszi, amit mond. Az előbb elsősorban Krilov briliáns színészi alakításától elvakultan, még úgy tűnt, hitelt ad mesénknek. Azóta leülepedtek a hallottak, és feltámadt benne a józanész gerjesztette kétely.

– Igaz ez? Maga lepotyog egy szikláról? – Katherine Krilovra nézett – Te pedig, Mariann, egyedül kószálsz a hegyekben? – Rosszallóan elhúzta a száját.

– Szó szerint ez történt. – válaszoltam könnyedén. Az előbbi sikerem után valósággal elemelkedtem jókedvemben a földről. Kivettem Katherine kezéből a mosatlant, és a dézsához vittem, és belepakoltam a tányérokat. Katherine nem szólt rám, túlságosan lefoglalták a hallottak. Fölöslegesen tüsténkedtem ugyanis. A dézsa dugig telt, mosogatás előtt ki kell majd szedni az edényt.

– Ha nem hiszed, járj utána. Tudod, mint a mesében – ugrattam Katherine-t jókedvűen a tányércsörömpölés közepette.

– Bolondozz csak – mondta összevont szemöldökkel. – Ezerszer kértelek, ne sétafikálj egyedül. Veszélyes ez a vidék, különösen egy magányos nőnek.

Katherine többnyire gyorsan túltette magát a bajokon. Most is napirendre tért felelőtlen viselkedésem fölött, és figyelme visszakanyarodott megszokott tennivalóihoz. Megkérdezte, ettünk-e már, és amikor hallotta, nem, természetes vendégszeretettel meghívta vacsorára Krilovot is.

Amíg Reuterék ettek, Mrs. Burke vette át a nagyteremben a munkát. Ahogy meghallotta, Katherine vacsorához készülődik, elhagyta kényelmes őrhelyét a tűzhely mellett, és kiment felváltani Reutert.

Katherine–nel kettesben megterítettünk. És is lelkesen tüsténkedtem. Épp elhelyezkedtünk az asztalnál, amikor Reuter megérkezett. Fáradtan, de jó kedvűen húzva be maga után a nagyterembe vezető ajtót.

– Vendégeink is vannak – nyugtázta bágyadt mosollyal jelenlétünket, és kihúzta a székét, majd rárogyott. Túl a hatvanon kimerítette a bárpult mögötti munka.

– Hiányzott ebédnél Miss Rowling, merre járt? – kérdezte – Kate halálra aggódta magát.

– Sétáltam, Mr. Reuter, nyugat felé, és ott találkoztam a doktorral, aki kisebb balesetet szenvedett, ezért csak most értem vissza a városba – feleltem komolyan, és illemtudóan. Reuter gyanakvása, amit az óhazából közéjük csöppent, bizonytalan származású és szándékú leányzó iránt táplált, csökkent valamelyest, de nem múlt el.

Katherine az asztal közepére helyezte a gőzölgő chilis fazekat.

– Akkor mi volt az a sok pata és kocsikerék nyom az iskola mellett? – kérdezte Reuter gúnyosan. Egyetlen szavamat sem hitte. Katherine figyelmét elkerülte férje hangulatváltozása. Neki rég nem az én kalandomon járt az esze, a vacsora tálalásával volt elfoglalva.

Reuter kérdésére, akár tanítványaim feleltetéskor, lesütöttem a szemem, és lapítottam. Csak percek múlva, a hosszú csendben feltámadó kíváncsisággal, és mert nem ülhettem így a vacsora végéig, néztem fel. Megkönnyebbülésemre Reuter Krilovtól várta a választ.

Krilov komótosan tört egy falatot a kenyeréből, és megcsóválta a fejét.

– Tele a világ csavargókkal. – állapította meg szomorúan – A saját otthonában sem lehet biztonságban az ember. Még szerencse, hogy sétált a kisasszony, egyébként halálra rémül ezektől a banditáktól. Remélem, nem rabolták ki az iskolát. Rengeteg érték lapul ott a szekrényben.

Reuter felnevetett, bozontos bajusza és szakálla között csak úgy villogtak hegyes fogai.

– Banditák? – ismételte megenyhülten – Jó, legyenek banditák. De az is lehet, Harlamm kereste a lányát. Azt beszélik, megszökött VanDerbrockkal.

– Te elhiszed ezt a szamárságot, Hans? – kiáltott fel megrökönyödve Katherine. Kezében megállt a kanál, mellyel a chilit merte.

– Remélem, te nem hiszed, Mariann, hogy egy ilyen rendes ember ekkora őrültséget csináljon! – mondta. – A Harlamm lányról el tudom képzelni, még a szeme sem áll jól. De VanDerbrock? Ezt a természetellenes dolgot....

– Azért VanDerbrock is megéri a pénzét. – szólt közbe Reuter nehézkesen. – Nem véletlenül született öt gyereke. Akit nagy természettel vert meg a sors, annak keserves az özvegység. Én már régen számítok hasonlóra.

Döbbentem hallgattam szavait. Úgy hittem, kölcsönös megbecsülés fűzi VanDerbrockhoz.

– A forró vére hajtotta és őrültséget csinált. – folytatta Reuter. – Bár aligha rám tartozik, de megbocsáthatatlan tévedés VanDerbrocktól, hogy nyakába vette azt az elkényeztetett fruskát. Aki hasonló körülmények közt nő föl, mint Glenn, az képtelen megbecsülni magát.

Itt kis szünetet tartott, majd hideg tekintettel rám nézett.

– Igaz, Mariann? Maga is legalább fél éve nálunk van, de alig ismeri ki magát a konyhában. Már megbocsásson az őszinteségemért, de jól teszi, hogy visszautasítja a somsettowni legények udvarlását. Az asszony kívánatos pofikája kevés az üdvösséghez. Hamar beleun az ember a játszadozásba.

Zavartan, és megbántottan hallgattam Reutert. Mivel szívem mélyén egyetértettem vele, különösen kellemetlenek éreztem, amit a fejemre olvas.

– Hans! Ne legyen igazságtalan, és főleg tapintatlan – szólt rá a felesége. Mariann született grófkisasszony, nincs szüksége rá, hogy a magunkfajtához leereszkedjen. – Ugye Mariann, igazam van? – Katherine csillogó szemmel fordult felém. – Mi haszna, ha megtanulsz zoknit stoppolni meg ganajozni a marhák alól? Visszatérsz Londonba, és igazi lady lesz belőled.

Krilovra pillantottam. Örültem ugyan, hogy hallja, nem csupán ő büszkélkedhet nemesi származással, hanem én is Egykedvűen kavargatta a vacsoráját, láthatóan hidegen hagyta a beszélgetés. Reuterék elfeledkeztek rólam, Glenn ballépésére kanyarodott a figyelmük, úgyhogy én lopva Krilovot figyeltem, ahogy eszik. Tökéletes formájú kezét, ahogy a kanalat tartja. Inas és mégis elegáns. Ahogy minden porcikája. A nyaka, a válla, mezítelen teste. Amikor mosakodott. Annyira vágytam megérinteni, hogy szinte fájt, mert nem lehet. Megdöbbentettek gondolataim. Ideje indulnom, ha el akarom kerülni, hogy észrevegyék, egyfolytában Krilovot bámulom.

– Későre jár, elálmosodtam. – Felemelkedtem az asztaltól. –Jó éjszakát.

– Hazakísérem Miss Rowlingot – mondta Krilov, és váratlan ruganyossággal ő is felpattant. – Tele az utca részeg bányászokkal.

Elképedten néztem rá, és megdobbant a szívem. Haza jön velem? Miért? És én hagyom?

Hagytam.

Nem búcsúzkodtunk hosszan, mert Reuteréknek dolguk volt a kocsmában, Krilov előre engedett, és behúzta mögöttünk a konyhaajtót. Váratlan sötét és hideg ölelt körül. Csöndesen álltam Krilovtól néhány lépés távolságra, és vártam, hogy eloldozza a kerítés lécről a lovát.

Bár érintetlen voltam, és a gyakorlatban tapasztalatlan, két évig nővérszálláson éltem öt másik nő társaságában. Nagyjából mindenről hallottam már, ami férfi és nő között megtörténhet. És valahogy éreztem, a mai nap megváltoztatta Krilovval a kapcsolatomat. Eljött értem Harlammhoz. Megsebesült a kedvemért, hogy megmentsen. Igaz, egyszer se mondta, hogy akar engem, de kell ennél több? És én? Én akarom őt?

Igen, akarom.

Jó ideje, még ha nem is vallottam be magamnak. Mert nincs jövője a kapcsolatunknak. Tudtam, és ettől összeszorult a torkom, mégis, akartam ezt a férfit. Legalább egyszer. Mert remélem, hamarosan elmegyek innen, de tudtam, egész életlemben bánni fogom, ha nem tapasztalom meg az érzést, milyen lenne vele.

Néztem, ahogy a lószerszámot ellenőrzi, szorosabbra húzza a nyerget. Ő vajon mire gondol? Amellett, persze, hogy vágyik rá. Sejti, hogy nekem ő lesz az első? És akarja ezt? Nem gondoltam, hogy minden férfi disznó lenne, aki csak be akar jutni a szoknyád alá, ahogy sok nővér keserűen állította. Vagy lehet, a legtöbb ilyen, de Krilov nem. Jessica szerint szeretőt se tartott soha. Önkéntelenül szaladt ki a számon a közlés.

– Én még nem voltam senkivel. Nem baj?

Megállt a keze a nyergen, hátrafordult és magához húzva szorosan átölelt. Én hozzábújtam, beszívtam a bőre illatát, és lecsuktam a szemem. Az állát rátámasztotta a fejemre, és végigsimított a hátamon.

– Azért akarod? – kérdezte halkan, érzelmektől fűtött hangon. – Tudod, hogy nem muszáj. Nem vagy köteles... – kereste a szavakat. – Hálából.

Felnevettem és kibontakoztam az öleléséből, hogy a szemébe nézhessek. Elég régen álltunk a sötétben, ki tudtam venni a vonásait.

– Szeretlek – mondtam, és amikor kimondtam anélkül, hogy végiggondoltam volna, akkor értettem meg, hogy szeretem. Jó ideje. Talán a himlőoltás óta. Addig csak izgatott, érdekelt, csodáltam. De akkor beleszerettem. Nem olyan nagy csoda ez tizenkilenc évesen, azt hiszem.

Nem szólt semmit, csak hozzám hajolt, és megcsókolta a homlokom, majd megragadva a kantárszárat, megfordította a lovat, és elindultunk haza.

Egyetlen szó nélkül tettük meg a tíz percnyi sétát az ivó és az iskola között. A holdat vastag felhők takarták, a sötét udvaron csak lábunkkal kerestük az utat.

Én léptem be először a szobába, aztán ő. Csendben tette be maga mögött az ajtót, és ráengedte a deszkareteszt is.

Megfordult, átölelt, és én magától értetődő természetességgel adtam át a szám neki. Életem első csókja, és ő tekintettel volt erre. Először csak lágyan csókolt, puhatolózva, inkább kedvesen, mint követelőzőn. Aztán megéreztem a nyelvét, és meglepetten elkaptam a fejem. A tűzhely szellőzőnyílásán kiszűrődő gyenge fényben láttam az arcát. Elmosolyodott. és visszahajolt hozzám. Most már számítottam a nyelvére, és tetszett is az érzés, ahogy a két ajkam közt végigsimított a számon. Tudtam, hogy be kell engednem, hallottam róla, hogy így megy, és akartam is, hogy megtegye. Mindent akartam ezzel a férfivel, amit lehet. Megnyitottam a számat, és ő finoman végigsimított a nyelvemen. Felnyögtem, olyan jó érzés volt.

Örült neki, mert szorosabbra vont az ölelésben, egyik kezével a csípőm szorította az övéhez, míg a másik keze bejárta egész testem. Nem volt mohó, de félénk sem. Végigsimított a karomon, a hátamon, majd fel az oldalamon, míg én a nyakát öleltem, majd rátalált a mellemre.

Elhúzódott tőlem, és csak nézett. Elpirultam a tekintetétől. Gyönyörűnek éreztem magam. Gombolni kezdte a blúzomat elöl, egészen a derekamig. Én mozdulatlanul hagytam. Lesimította vállaimról a halványzöld selymet, majd visszatért keze az alsóneműm vállpántjához, azt is lehúzta a derekamig.

– Gyönyörűek – mondta halkan, és fedetlen melleimre nézett.

Mintha először látnám magam, az ő szemével, olyan volt. Az izgalomtól előremeredő mellbimbóimat a bőrnél alig sötétebb, halványrózsaszín udvarban. Óvatosan, mintha törékenyek lennének, vagy megilletődöttség volt ez talán, tenyerébe vette mindkét mellem. Hófehér és sima testemen soha nem tapasztaltan felkavaró látvány volt az izmos, barna férfikéz.

Az érintése okozta örömtől halk nyöszörgés tört fel torkomból. Aztán a szemébe néztem. Ellágyultak a vonásai, és félig nyitott ajkai között szaporán szedte a levegőt. Nem csuktam be a szemem, amíg simogatott, mert szerettem nézni az arcát.

Lecsúszott keze a derekamra, és kibontotta szoknyám derekán a csomót. Sorban kiléptem alsószoknyáimból, megszabadultam a harisnyáktól és a harisnyatartótól.

– Te is! – sürgettem, alig ismerve rekedt hangomra. Sietve gomboltam az ingét, és segítettem neki vetkőzni, ahogy az előbb ő nekem.

Magához szorított, és én átöleltem a nyakát.

– Menjünk az ágyhoz – mondta.

Két lépéssel elérte az ágyat, engem egyszerűen vitt magával, majd gyöngéden hanyatt fektetett. Fölém hajolt.

– Ugye te is akarod? – kérdezte fojtottan. – Mondd, hogy akarod!

– Akarom. Igen – válaszoltam, mert vele akartam átélni még a fájdalmat is. Magamhoz húztam a fejét, hogy újra érezhessem a száját.

Széttártam a combom, éreztem, ahogy elhelyezkedik köztük. Feljebb emelkedett, talán, hogy lásson. Nem csuktam be a szemem, mert látni akartam.

Fájt.

Eltorzult az arcom, ő lehajolt hozzám, mélyen megcsókolt, majd hirtelen előre lendült. Megrándult a testem, a belém hasító fájdalomtól. Hangosan lihegtem, és ő mozdulatlanul várta, hogy nekem könnyebb legyen. Lassan elenyészett bennem a fájdalom, míg már nem éreztem mást, csak hogy kitölt, feszít, de nem rossz, sőt, jó érzés. Ő közben kicsordult könnyeim csókolta le az arcomról, majd ismét megtalálta a számat.

Finoman mozdult, kicsit visszahúzódott, majd előre lendült. Furcsa volt, de nem rossz. Megismételte a mozdulatot, és amikor előre lökte magát, önkéntelenül felnyögött.

És én megértettem, hogy ezt akartam, erre vágytam, hogy ő is akarjon engem, hogy vágyjon rám, hogy elveszítse a fejét, az önuralmát tőlem. Végig zuhant rajtam a kéj, ami legalább annyira a fejemben született, mint a két combom között, és én is felsóhajtottam.

Azt hiszem, ha eddig tartotta magát, most ért az akaratereje végére.

Mozogni kezdett bennem, és tudtam, ezt, ha szeretné se sikerülne irányítania, és bennem is egyre magasabbra szökött a vágy, a kéj, valami hatalmas, elsöprően jó érzés. Lendültem én is felé, amikor jött, és amikor a robbanás közben megszorítottam, felkiáltott, és kirántotta magát belőlem. Hasamon éreztem lüktető gyönyörét. Meleg, puha alagútba hullottam, miközben ütemesen lüktetett az egész testem. Lassan értem földet, még sokáig lebegve, ringatózva az óceánban.

Már világosodott, amikor felébredtem, a függönyön keresztül halványan szűrődött át az őszi reggel bágyadt fénye. Előttem egy tollpehely táncolt játékosan. Követtem útját tekintetemmel, ahogy lehullik. Az ágy végénél a deszkapadlóra dobva hevert az ágytakaróm. Jessicától kaptam, ötlött eszembe. Azt mondta róla; értékes népművészeti alkotás. Milyen nép művészete vajon? Lustán fordult az agyam. Hát persze. Indián népművészet. Azért idegen szögletes mintája, és földszínei. Piros, élénkzöld, sötétebb sárgák és barnák. Szokatlan az én szememnek, és mégis, megkapóan harmonikus. Szeretem ezt a takarót. Jó meleg, bár kissé szúrós. Én hajítottam vajon a földre? Bizonyára. A dunnán feküdt a karom, és fázott. Behúztam a takaró alá. Mezítelen testem forró volt és puha. Bár eddig is bennem motoszkált, de most felkavaró erejével megrohant az előző éjszaka emléke.

Halk zörejt hallottam jobbról, a tűzhely irányából. Arra fordítottam a fejem. James a tűzhely előtt guggolt, csupán nadrágban, ing nélkül, mezítláb. Kinyitotta a tűzhely ajtaját, arcát vörös színűre festette a láng fénye. Jól hallottam a fa ropogását. Egy termetes hasábot vett fel a kosárból, és becsúsztatta a tűzhely nyitott ajtaján.

Megkapóan jóképű férfi, bár túlságosan hosszú a haja. Ez volt az első gondolatom, amikor megláttam. Ahogy a fejét hátraszegi, a haja érinti a vállát, és oldalt eltakarja a fülét. Felém fordult.

– Mit nézel hercegnő? – kérdezte. – Azon töprengsz, hogy kerültél ezzel a vademberrel egy ágyba?

Felnevettem.

– Grófkisasszony vagyok uram, nem hercegnő. Csak egy szegény lord egyetlen leánykája.

Ő is mosolygott, és leült az ágyam szélére. Rásimította a kezét az arcomra, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Átöleltem a nyakát. Csókolóztunk kicsit, majd beljebb húzódtam az ágyban, hogy helyet adjak neki. Elnyújtózott mellett az ágyon, de maradt a takaró fölött. Hozzábújtam és ő átölelte a vállam.

– Tudom, hogy te se vagy közrendű – mondtam. Jessica orosz hercegi rokonokat emlegetett.

Felnevetett, érezem, ahogy rázkódik a mellkasa, mert látni nem láttam.

– Kicsi sznob vagy Mariann – mondta kedvesen. – Alexandr Szergejevics valóban herceg. Ő a nagybátyám. De én törvénytelen gyerek vagyok, és az anyám félvér indián nő volt.

– A hosszú név, amit az előbb említettél, a nagybátyádé? – kérdeztem mert ez a vonal érthetően jobban tetszett, mint a másik. Elmerült az emlékeiben, mert a kérdésemre összerezzent.

– Az Alexandr Szergejevics? Igen. Az oroszok a saját, és az apjuk keresztneve után teszik a családi nevüket, és általában a két elsőt mondják csak.

– Téged hogy hívnak akkor?

– Ivan Fjodorovics Krilov a nevem, a nagyapám után, akit Fjodor Alexandrovics Krilovnak hívtak. Remélem, tudtál követni.

Felültem a döbbenettől. Nem is Jamesnek hívják.

– Melyik neved az igazi? A James, vagy az Ivan?

Tetszett neki a kérdést, vagyis mulatott rajta, hogy megkérdezem. Szokatlan, de jellemző rá, hogy még a neve is bizonytalan

– Húsz évig mindenki Ivannak szólított.

Akkor majd megpróbálom én is megszokni, gondoltam.

– Jobb név, mit a James. Az olyan hétköznapi. – mondtam.

Felnevetett. A lábát átvetve rajtam, szorosan mellettem feküdt. Ahogy a nevetéstől rázkódott, én is vele rázkódtam.

– Minden második orosz csecsemő az Ivan nevet kapja a keresztségben – mondta.

Felemelte a kezét, és megfogta egyik hajtincsemet. Lassan húzta végig két ujja között, és elgondolkozva nézte. Én az arcát figyeltem. Szépnek tart vajon? Bizonyára annak. Kétlem, hogy sziklaszilárd jellemem, vagy angyali lelkem vonzaná.

– Miért hallgatsz apádról? Haragszol rá talán? – kérdeztem, és merészen, mert arckifejezése felbátorított. Neheztelés nélkül, természetes hangon felelte:

– Mert nem ismertem. Tudom, hogy kíváncsi vagy, ezért elmondom a rövidített változatot, mert holnap reggelig se érnék a mese végére. Nagyapám jött elsőként az újvilágba, és feleségül vett egy indián nőt, de nem emelte magához, ahogy te mondanád, hanem ő illeszkedett be a törzsbe. Fura ember volt, de én alig ismertem. Apám pedig angol volt, véletlenül vetődött mifelénk, őt csak a történetekből ismerem. Anyám alig lehetett több tizenötnél. Apám megsebesült. Talán egy aligátor harapta meg? Látod, ezt sem tudom pontosan. A faluban maradt, amíg felépült. Nem időzött sokáig, és csak engem hagyott hátra. Hallgatólagos megállapodás élt a családban, hogy nem beszélünk róla, igyekszünk elfelejteni, és anyám tartotta magát ehhez. Talán Jamesnek hívták apámat, mert anyám néha így szólított, ha kettesben maradtunk.

– Milyen volt anyád? – kérdeztem, mert nehezemre esett elképzelni azt az asszonyt, aki gyermeket szül egy vadidegen férfinak, és aztán éveken át szót sem ejt róla. Én aligha bírom magamba folytani a csalódást és a haragot.

– Fiatal – felelte Ivan egyszerűen. – Én persze úgy emlékszem rá, ahogy a gyerekek szoktak az anyjukra... Szép, kedves és jó... De azt hiszem, gyerek volt még. Alig lehetett idősebb nálad, amikor meghalt.

Megdöbbentett a pár szóban elmondott történet mögött megbújó tragédia. Engem tizenhat éves koromban árult el apám, őt születése előtt.

– Elég a kérdésekből. – Váratlanul felült, és lábait lelógatva az ágy szélén, az ingéért. – Éhen halok, és hiába várom, hogy jó háziasszonyhoz méltón adj valamit reggelire.

– Nem vagyok jó háziasszony. Azt hittem, tudod. – mondtam nevetve, és feküdtem tovább. Fölösleges kipattannom az ágyból, mikor tudom, úgysem találok harapnivalót. Ő azonban reménykedett. Felkelt, és körbenézett a szobában. Üres volt a mosogatódézsa, nem úgy, mint legutóbb, de a kenyeres kosár is az asztal alatt, a lábak közé ékelődő polcon. Ivan ismerte az egyszerű konyhák rendjét, mert ő is a fonott kosárért nyúlt elsőként, hogy a konyharuha alatt kenyeret keressen.

– Hiába kutakodsz, üres – mondtam, hogy kíméljem a csalódástól.

– Tévedsz. – Penészes kenyérvéget emelt a magasba. Elpirultam a szégyentől, de ő csak mosolygott rajtam. – Látszik, hogy egész életedben rendet raktak utánad – mondta.

– Utánad is – vágtam vissza sértődötten.

– Ez igaz – nyugtázta megjegyzésem, és elkeseredett képpel lerogyott az asztal mellett a székre.

– Legalább tojásod lehetne itthon.

– Miért nem ettél többet tegnap este? Katherine lelkesen kínálgatott. – mentegetőztem sután. Amit akkor eszik, az ugyan most nem tölti a gyomrát.

– Mert reméltem, mihamarabb elindulsz, és akkor szemet szúr, ha felpattanok megrakott tányérom mellől, hogy hazakísérjelek. – magyarázta, és szeme vidáman felvillant. – De te csak üldögéltél, üldögéltél, már kezdtem azt hinni, ott éjszakázunk Reuterék konyhájában. Végig kellett hallgatnom az érdektelen szócséplést, mert azt még se mondhattam; gyerünk már Miss Rowling az ágyba, eleget húzta az időt.

– Amikor te is felálltál, akkor értettem meg, hogy akarsz engem? – mondtam, és azon tűnődtem, miért nem élem tudatosabban az életem? Csupán tapasztalatlanságom lenne rá a magyarázat? Minden csak megtörténik velem, alig befolyásolom sorsom alakulását. Villámcsapásként ért a felismerés, a virágzónak hitt Rowling bírtok tulajdonképpen egy csődtömeg. Minden terv nélkül rohantam el otthonról, és a vak véletlenen múlt, hogy két évig nővérként dolgoztam. Majd elindultam megkeresni apámat, Somsettownba vetődtem, és végül ma egy férfi mellett ébredtem, pedig tegnap reggel legfeljebb arról ábrándoztam, pár nap múlva találkozunk, és ismét megcsókol.

– Olyan ártatlan vagy, hogy az lefegyverző – mondta, felállt a székről, visszajött az ágyhoz, és vetkőzni kezdett. Vagyis levette a nadrágját, mert csak az volt rajta.

– Mire készülsz? – kérdeztem gyanakodva.

– Mivel enni nem tudok, muszáj valami más, jóbb dolog után néznem.

Mellém bújt, átölelt, és megcsókolt. Éreztem, ő már kész a folytatásra, és én készségesen fogadtam magamba.