Tűnődve figyeltem Glenn Harlammot. Pirossal kihímzett sárga ruhában állt az ablaknál és az udvart bámulta. Most érkeztek vissza az állatok a legelőkről, a pásztorok vidám kurjongatása behallatszott a szobába.

– Maga nem unja a történelmet? – kérdezte szenvedő hangon, és tenyerét hófehér homlokára szorította. – Lehetetlen. Királyok, királynék, háborúk és évszámok. Mi szükségem ennyi évszámra? – Felém fordult – Ki fogja valaha is megkérdezni tőlem, hogy mikor volt a lexingtoni ütközet? Maga sem tudja Miss Rowling, ugye, csak tegnap biflázta be, hogy engem bosszantson?

Eltűnt a fájdalom az arcáról, és kellemes vonásait eltorzította a rosszindulat. Leginkább gonosz, erdei manóhoz hasonlított. Pedig nem volt csúnya lány, sőt kifejezetten szépnek mondható. Éjfekete szeméhez és rengeteg, csigákba göndörödő hajához nem közönségesen barna, hanem meghökkentően fehér és hibátlan bőr társult. Kellemes külsejének harmóniáját azonban rendszeresen megzavarta a lelkéből feltörő kisszerűség, rosszindulat és gőg.

– Édesapja óhaja kisasszony, hogy művelt ifjú hölggyé serdüljön – feleltem hűvösen.

– Egy nagyvilági dáma itt a sivatag kellős közepén? Mulatságos – kacagott színpadiasan.

– Éghajlatunk mérsékelt övi, szó sincs sivatagról – javítottam ki kajánul.

– Ugyan hagyja már, ne okoskodjon! Mondjunk akkor pusztaságot. Ez megfelel?

– Mindenesetre közelebb áll a valósághoz.

Történelmet tanultunk volna, előttem a kecses rózsafaasztalon kinyitva hevert egy, az újvilág győztes és vesztes csatáit felsoroló könyvecske, amit VanDerbrock hozatott a városból.

– Most elfelejtettem, mit akartam mondani.... – kényeskedett, és öregesen ráncolta a szemöldökét.

– Hányatott sorsát ecsetelte a pusztaság közepén – segítettem ki közömbösen.

– Igen. Mindenféle fölösleges dolgokkal traktál, amik nem érdekelnek, és soha nem fogom hasznukat venni. Rajta, győzzön meg Miss Rowling, hogy hasznomra válik ez a szörnyű erőfeszítés, amit rám erőltet.

Vállat vontam.

– Hogy naponta két órát foglalkozik a legalapvetőbb tudományokkal, még korántsem erőfeszítés.

Glen sóhajtott, majd leült elém a kisasztalra. Szoknyája félig betakarta a történelemkönyvet.

– Legalább arra vegye rá apámat, hogy bejárhassak a városi iskolába! – Ravaszkás képpel hajolt közel. – Legalább ezt a kívánságomat teljesítse, és akkor én leszek a legengedelmesebb tanítványa.

Lelkem mélyén tökéletesen megértettem a vágyait. Én is kalickában vergődő, szabadság után sóvárgó madárkának éreztem magam a tágas Rowling birtokon, és alig vártam, hogy megnyíljanak előttem a londoni báltermek ajtajai, ahol rálelek majd az igaz szerelemre. Úgy képzeltem, ha férjhez megyek, akkor szabadon dönthetek a sorsomról. Máshogy történt. Megkaptam ugyan a szabadságot, hiszen nem voltam kiszolgáltatva apám változékony hangulatának, mégis elégedetlenkedem. A nincstelenség rabságában sínylődtem, és visszasírtam kényelmes otthonomat.

– Hol jár az esze, Miss Rowling? – csattant rám dühösen Glenn, mert késlekedtem a válasszal. – Nem azért fizetjük, hogy álmodozzon.

– Bocsásson meg Miss Harlamm – kértem, mert az állandó rikácsolástól fájt a fejem. – Elgondolkodtam. Mit is mondott az előbb?

– Kértem magát, érje el apámnál, hogy a városi iskolában tanulhassak.

– Ha abban reménykedik, hogy fiatalemberekkel ismerkedhet meg, le kell hűtenem a lelkesedését. Legidősebb tanítványom is csak tizenhat éves. Kétlem, hogy érdekelné magát.

– Dehogy foglalkoztatnak azok a koszos kölykök – kacagott. – Hová gondol? De mindenképpen érdekesebb lenne, mint folyton a négy fal között kuksolni, vagy a belső udvaron sétálni.

Pedig igazán szép volt a belső udvar, és maga a ranch is. Vakítóan fehér erődítményként magasodott a pusztaság fölé, melynek meszelt falai lángra gyúlni látszottak a déli nap tüzében. Az épületek nagyobbacska belső teret fogtak körbe, ahová kétszárnyú kovácsoltvas kapun át lehetett bejutni. A falak fölé őrtornyok magasodtak ugyan, de mögöttük barátságos dús pázsittal borított udvar fogadott és futórózsával beszőtt oszlopos tornác.

– Még lovagolni sem szokott? – kérdeztem alig figyelve Glenre, mert elkeserített, hogy a tanulásban ma sem jutunk előbbre.

– Ugyan kivel? – kérdezte gúnyosan, és lebiggyesztette az ajkát. Kezével egy vízipálma leveleit tépdeste, mely az asztal mellett állt egy üvegtálban. – Anyám már nem akar, vagy nem tud, apám nem ér rá, mással pedig fél kiengedni a házból.

– Lehetetlen, hogy ne akadna egy idősebb szolga, akiben megbízik.

– Apám mindenkivel bizalmatlan – mondta. – A doktor az egyetlen, akivel néha egy-két szót anyám jelenlétében válthatok, de ő halvérű, és egyébként is, niggerhez nem ereszkedek le.

– Fiatal lányhoz méltatlan szavakat használ, Miss Harlamm! – csattantam fel magamat is meglepő indulattal. Miért sért ez a megjegyzése engem? Ráadásul ostobaságot állított, mert Krilovot még egy megátalkodott fajvédő sem nézhette feketének.

Meglepte az indulatom, de alig érdekelte. Nem úgy a terve, hogy bejárhasson a városba.

– Nos? Meggyőzi apámat? Kérem szépen – rimánkodott. – Belehalok az unalomba itthon.

– Rendben van, megpróbálom – adtam be a derekam, noha tudtam, csalódás éri majd.

Harlamméktól hazaérve elcsigázottan szálltam ki a hintojukból az iskola bejáratánál, és a melegtől kókadtan tettem meg szobám ajtajáig a pár lépést. Pihentem néhány percet a jólesően hűvös félhomályban, azután átöltöztem.

Levettem a harisnyát, a fűzős, magas szárú cipőt és a szoros ruhát. Vékonyka fehér inget kaptam magamra – olyan vékonyat, hogy alsónemű nélkül nem is lehetett hordani –, könyökön fölül gyűrtem az ujját, és gumis derekú szoknyát választottam hozzá. A hajam két szoros varkocsba fontam, ahogy Gertúd VanDerbrock is szokta. Fapapucsban csattogtam ki az udvarra.

Esténként, mikor enyhült a hőség rendszerint összesöprögettem az iskolában. Oda indultam.

A teremben fülledt meleg fogadott, hiába húztam össze indulás előtt a függönyöket, egész nap ide tűzött a nap. A függönyön átszűrődő lemenő nap fénye sárgás árnyalattal vonta be a bútorokat. A bágyasztó csöndet a kutya lihegése zavarta csak, és farka ütemes dobolása a lépcső deszkáin. Azért nem követett a terembe, mert kitiltottam az osztályból.

Hosszú percekig álltam az ajtóban, és végigjárattam a tekintetem az ismerős tárgyakon.

A sarokban a Woosleyéktől kapott pletyka fürtös zöldje, a tábla fekete foltja, a padok mozdulatlansága. Még így, üresen is ott láttam bennük a gyerekeket, csintalanságaikkal, apró gonoszságaikkal, megannyi egyéni jellemzőjükkel Evelyn Hustont, ahogy sugdolózik Gertrud VanDerbrockkal. Gertrud szégyelli a rendbontást, de Evelyn rá se hederít barátnője kelletlen arcára, fecseg tovább. Rose Goldenbroock parázsló fekete szemeit, és mellette a pirospozsgás kis Thomast. És a többieket is mind. John Bleklahe vörösbarna üstökét, és a hátsó sorban David Gelerntern csúf ábrázatát.

Ideje munkához látnom, gondoltam, és felsóhajtottam.

A túlsó sarokban kezdtem a takarítást, és az ajtó irányába haladtam, hogy egyetlen, golfütéshez hasonló suhintással kisöpörjem az összegyűlt port és szemetet az udvarra.

Jólesett az egyszerű munka. Régi gyerekdal jutott eszembe a cipészről, a pocsolyáról meg a lyukas cipőről, azt dúdolgattam a seprő mozgásával egy ritmusban. Élveztem az éneklést – egyre hangosabban fújtam –, élveztem a meleget, a nyarat, a vázában hervadó rózsa illatát, rövid szoknyám suhogását a bokám körül.

Csak a második kopogtatásra eszméltem rá, hogy valaki jött, már az előbb is zörgetett, de meg sem hallottam. Megmerevedtem, és a rajtakapottság zavaró érzésével fordultam hátra, a bejárat irányába.

Krilov állt az ajtóban.

Olyan lehetek, mint Hamupipőke, rémültem meg, két copfommal, bokán fölül érő szoknyában, fapapucsban, kezemben egy seprűt szorongatva. Szánalmas látvány.

– Üdvözlöm, Miss Rowling – köszönt Krilov. – Beszélni szeretnék magával.

Vajon a buta dalt is hallotta, vagy csak most jött? Futó pillantást vetettem az arcára. Nem mosolygott, pedig ha itt áll egy ideje, biztosan nevetne rajtam. Persze nem mertem hosszasan fürkészni a vonásait.

– Jó napot! – köszöntöttem hasonló kimértséggel, és vártam, hogy mondjon még valamit, de ő végtelennek tűnő pillanatokig csak állt, és nézett rám.

Éreztem, egyre pirosabb leszek, és ettől, akár Jessicánál, egyre dühösebb is rá. Miért jövök zavarba a jelenlétében? Erre a kérdésre elég egyszerű a válasz. Mint mindig, felkavart a látványa, karcsú teste a fekete bőrnadrágban, kék csíkos, fehér ingben, ahogy egyik kezével a keretnek támaszkodik. Arca szenvtelen, tekintetét egykedvű nyugalommal függeszti rám, nekem viszont szaporábban ver a szívem, és nehezen szedtem a levegőt. Tetszett nekem. Az arca, noha nem volt hibátlan szépségű, inkább csontos, haja hosszabbra hagyott a kelleténél, bőre közönségesen napbarnított. Nyilvánvalóan, életét hűvös könyvtár szobák helyett a szabad ég alatt töltötte, akár egy napszámos. Mégis. Restelltem bevallani magamnak, de nagyon tetszett. Könnyed, gyors mozgása, és viselkedésének elfogulatlansága.

– Jöjjön beljebb, kérem – mondtam végre, a szalonjában vendéget fogadó főrangú hölgy hanghordozásával.

Fejét lehajtva lépett át az ajtónyíláson.

– Foglaljon helyet!– Széles mozdulattal a tanári székre mutattam, és a falhoz támasztottam a söprűt. Reméltem, Krilov nem habókos falusi tanítónőnek tart majd, aki danolászva söpröget alkonyatkor, hanem megfontolt ifjú hölgynek.

– Köszönöm, inkább állok – felelte.

Beleegyező biccentés volt részemről a válasz. Lassan, fejem előkelően felszegve ereszkedtem le a mögöttem lévő padba. Kezemet várakozóan összekulcsoltam.

– Miben állhatok a rendelkezésére, uram? – kérdeztem komolyan, némi szemöldökráncolással is hangsúlyozva segítő szándékú figyelmem, mellyel válaszát lesem.

– A kötelező himlőoltás időpontját jöttem megbeszélni magával, Miss Rowling.

Vártam, hátha valamivel többet is elárul, de ő megint csak hallgatott. Zsebre dugott kézzel, hanyag testtartásban álldogált az ajtótól pár lépésnyire, és tekintetével az osztálytermet pásztázta. Hallottam, Jack az udvaron hergeli a lovát. Biztosan körülötte ugrál, és közben hangosan csahol. A ló nyugtalanul felnyerített. Krilovot szemmel láthatóan hidegen hagyta musztángja szorult helyzete, nem féltette Jacktől. Úgy éreztem, szándékosan idegesít a hallgatásával. Ingerült is lettem.

– Gondolom, kár bővebb felvilágosítást remélnem öntől, milyen beavatkozást takar a kötelező himlőoltás szakkifejezés – mondtam epésen. – Az én feladatom csupán az időpont meghatározása, ahogy említette.

– Bocsássa meg az udvariatlanságomat! – szólt a gúnyt figyelmen kívül hagyva. – Tudnia kell, mi történik a gyerekekkel. Egy nemrég meghozott rendelet szerint, amiről bizonyára maga is hallott, az iskolás gyerekeket be kell oltani himlő ellen. Szeretném az iskolában elvégezni az oltást. Természetesen csak akkor, ha beleegyezik.

– Miért az iskolában? Miért jó ez magának? – kérdeztem.

– Mert itt együtt vannak a gyerekek, nem kell bejárnom az összes farmot. Több nap is beletelne, mire végeznék.

– Ésszerűen hangzik – mondtam, és rágcsálni kezdtem a hüvelykujjamon a körmöt. Észbe kaptam, és gyorsan az ölembe ejtettem a kezem. Óvatosan rásandítottam. Nem vette észre. A gyerekrajzok közül keltette fel egy az érdeklődését. Eddig is azokat nézegette sorban, de csak távolról, most átvágva a padok között közelebb sétált, és a hátsó fal előtt megállt.

– Ezt ki csinálta?

– Alex Sepherd – feleltem készségesen. – A minap akasztottam ki a rajzát.

Örültem, hogy végre találtam tárgyat a csevegésre. Alex akkor festette a képet, amikor Gertud a tavaszi mezőn sétálgató két nőalakot, ami az ajtó mellé került, a főhelyre. A nők arcát ugyan elrejtette főkötőjük, de sejtettem, Gertrud az édesanyjára gondolt, amikor dolgozott. A magasabb alak mellett apró leányka szaladt, nekidőltek a tavaszi szélnek, térdeik körül hosszú fűszálak fodrozódtak. Alex képe azonban taszított. Hangulata eltért a többi rajztól, sok feketét, sötétlilát, kéket használt. Egy barlangot festett, tátongó, fekete szájjal, mely fölött fenyegető ábrázatú nap barnállott, és sötét fellegek gyülekeztek az égen. Pedig a kisfiút inkább visszhúzódónak ismertem, mint félelmetesnek. Csenevész legényke, olyan tizenkettő egy tucat féle.

Felálltam, közelebb léptem Krilovhoz, és nem túl közel – legalábbis én ezt a kétlábnyi távolságot éreztem megfelelőnek –, megálltam mellette. Megnéztem újra a képet, majd Krilovot. Arcán elmélyült figyelemmel vizsgálódott. Ha valamit csinált, az alaposan tette. Lédit is kimerítő gondossággal gyógykezelte, ezt a kis gyerekrajzot is minden ecsetvonásra kiterjedő figyelemmel vette szemügyre.

– Tetszik magának? Szerintem meglehetősen csúnya – szóltam, megtörve a csöndet.

– Ezt nem mondtam – válaszolt Krilov ridegen.

Félre a nyájaskodással, gondoltam, fölösleges erőlködnöm. Nem leszünk barátok, de még közeli ismerősök sem, ideje leszámolnom a vonzódásommal, a kellemes külső utálatos jellemet takar. Krilov már idős ahhoz, hogy bábjában várakozó pillangó legyen, valószínűleg maga a lepke elviselhetetlen.

Megérezhette sértettségem, mert váratlanul megszólalt.

– Ismeri Sepherdéket?

Le kellett rám néznie, ha hozzám beszélt.

– Igen, jártam már náluk – feleltem megenyhülten, és kissé szomorúan nyugtázva állhatatlanságom, hogy íme, két szó, csipetnyi figyelem, és máris lekenyerezett. – Mrs. Sepherd rendkívüli asszony. Tiszteletreméltó erőfeszítéssel tartja rendben a családját – tettem hozzá, hogy lássa, van szemem a dolgokra.

– Rokonszenvesnek találta? – kérdezte, és legalább olyan érdeklődéssel várta a véleményem, ahogy a gyerekrajz felé fordult az imént.

– Nehéz erre válaszolni – feleltem kitérően. – Sokkal inkább megbecsülést, mint rokonszenvet vált ki a környezetéből. Neveli a gyerekeket, műveli a farmot, gondoskodik az állatokról, és mindezt egyes-egyedül, mert a férjére alig számíthat. Érdekes. – Felnevettem. – Aznap délután, amikor meglátogattam, még az ágy alól is kitakarítottam a porcicákat.

Micsoda kifejezés, borzadtam el magamtól. Még hogy porcicák! Úgy beszélek, mint egy hatéves. Ráadásul nem is ezt gondolom. Mrs. Sepherd ijesztő nőszemély, rideg és kíméletlen, a férje pedig iszákos. Szegény Alex, nem csoda, ha bepisil néha a tanítás alatt.

– Még mindig jobb, mintha az ágy alá inná magát – mondta Krilov.

– Én soha nem iszom. A fejembe száll – kacarásztam.

Krilov elfordult tőlem, és kinézett az udvarra. Jack elunta a musztáng hergelését, be szeretett volna jönni, de mert tudta, tilos, kívülről ugrált fel az ablakpárkányra.

– Természetesen – mondta Krilov egykedvűen. Határozottan úgy éreztem, az előbb valami ostobaságot feleltem, és érdektelenné váltam a számára. – Mikor lenne jó magának az oltás, Miss Rowling?

– Nekem bármikor megfelel. – Hivatalos hanghordozást használtam én is, ahogy ő. – Döntse el maga.

Közömbösen néztem rá. Kezdtem hozzászokni a jelenlétéhez.

– Holnap tizenegy körül érkezünk. – A ajtó felé fordult, mert indulni készült. – Köszönöm a segítségét.

– Ugyan, szóra sem érdemes. A gyerekek érdeke az enyém is.

Élveztem, hogy végre hűvös tudok lenni.

Elbúcsúzott, majd zsebre vágott kézzel, hosszú léptekkel végigment a termen. Puha csizmái alig ütöttek zajt.

A seprűt kezembe kapva folytattam a takarítást, ahol abbahagytam.

Másnap reggel elővettem az ünnepi alkalmakra tartogatott ruhámat. Piros-fehér aprókockás, könnyű krepp háziruhát alakított át Jessica nekem, amit a ládafiában találtunk a nagytakarítás során. Ujjnyi fodor díszítette a nyakkivágás mentén, és Jessica lefejtette az ujjait, hogy szabadon maradjon a karom végig, elvégre nagy a hőség.

Elégedetten forgolódtam a tükör előtt már percek óta, hogy minden oldalról kedvemre gyönyörködhessek karcsú derekamba és formás csípőmben, melyre ingerlően tapadt a vékony krepp. Meg sem legyintett az álszerénység. Mivel fölöslegesnek tartottam a napernyőt mindenhová magammal hurcolni, mint a felvágós Glenn Harlamm, bőröm hamvas barack színt kapott a nyáron, ellentéteként a perzselő nap kiszítta aranyló hajfürjeimnek, melyek a piros szalag alól kiszabadulva arcom körül röpködtek. Jókedvűen kacagtam tükörképemre, hogy Piroska lehetett ilyen, mielőtt az erdőbe indult, csupán a kosár és a farkas hiányzik.

És akkor ráeszméltem, mit csinálok valójában. Lefagyott arcomról a mosoly, és befejeztem a páváskodást.

Kinek csíptem ki így magam? Kinek akarok tetszeni? Nem is kérdés, hogy Krilovnak. Elment az eszem? Azt se tudom, van-e családja, de ha nincs, én akarnék az lenni? A felesége? Itt ragadni Somsettownban? Még mit nem! Vagy szeretőre vágyom? Ettől kirázott a hideg. A közkórházban láttam a megesett lányok sorsát, a viszonyok következményeit. Soha!

Sietve levetkőztem, és szegényes ruhatáramból a tegnapi öltözetemet húztam elő, az öregasszonyos és előnytelen barnát – mindig is hajlottam a végletekre –, és ebben siettem megfegyelmezni már elviselhetetlenül zajongó gyerekcsapatomat.

– Vegyétek elő a füzeteket! – kezdtem az órát, amikor kocsizörgést hallatszott az udvarról, és Jack dühödt ugatása.

Glenn Harlamm érkezett, akiről tökéletesen megfeledkeztem. Elkeserített, hogy éppen most jön első ízben iskolába, amikor nyakamon a himlőoltás.

Glenn belépőjét ruhasuhogás és illatfelhő jelezte. Korábban megéreztem virágillatú parfümjének szagát, mint ahogy az ajtókeretben föltűnő alakját megpillanthattam. Noha sejtettem, hangsúlyozni fogja gazdagságát és fiatalságát, látványa készületlenül ért. Nem is annyira fűzöld, számtalan fodorral díszített ruháján képedtem el, hanem szaténkesztyűje és ugyancsak zöld napernyője tűnt túlzásnak. Nemcsak az én szavam állt el a döbbenettől.

Pisszenés sem hallatszott a teremben. Glenn megállt az ajtóban, kecsesen leeresztette napernyőjét, modoros lassúsággal összezárta, és szendére igazított arcocskával körbejáratta parázsló tekintetét.

– Szeretettel üdvözlöm, Miss Harlamm.

Közelebb sétáltam a vendéghez, és köszöntöttem a pár lépcsőfokon csak most felkapaszkodó komornát is.

– Jó napot, Miss Rowling. – felelte Glenn durcásan, és láttam, egy pillantás, és elege lett az iskolából, legszívesebben most rögtön visszafordulna.

Elindultam a hátsó padok egyike felé, és intettem Glennek, hogy kövessen.

– Jöjjön, Miss Harlamm. Sajnos néhány hétig egyedül kell ülnie.

– Ki bánja? – mondta bosszúsan, és lehuppant a padra. Hanyag mozdulatának keresetlensége még mulatságosabbá tette választékos öltözetét.

A komornának a hátsó fal elé állítottam a tanári széket, hogy védencéhez közel lehessen, és végre elkezdtük a számolást.

Tavasszal mindenki nagyjából egy szintről indult, a legegyszerűbb műveletek gyakorlásával kezdtünk, mert tanítványaim többségének maga az iskola is újdonságnak számított. A VanDerbrock gyerekek képeztek csak kivételt, őket magántanárok oktatták az óhazában. Hans akár felmentést is kérhetne az apjától, leginkább csak unatkozott itt. Az idő múlásával a nagyobbakat gyorsabb tempóra ösztönöztem, így, mint a lóversenyen, széthúzott a mezőny. A kicsik még mindig csak összeadtak, kivontak, a nagyok már szoroztak is, és a mértékegységekkel bajlódtak. A tanítás hosszát kedvemre szabhattam meg. Amikor a kicsiken már látszott, figyelmük elkalandozik, gyakrabban leejtik ceruzáikat, hangosabban susmognak és nevetgélnek, szünetet tartottunk.

Mivel azon a napon későn kezdtünk, és tizenegyig csak két szünetet akartam tartani, kilenc is elmúlt, amikor befejeztük az órát.

– Letehetitek a ceruzákat, ez volt az utolsó feladat. – mondtam.

Érezhetően felerősödött a zaj.

– Uzsonnára meglepetéssel készültem. Tegnap három dinnyét kaptunk Evelyn szüleitől. Két fiú, Hans és John – intettem a két kedvencemnek –, velem jön a dinnyékért, és addig Gertrud vigyáz a rendre. Akire panasz lesz, az fele annyi dinnyét kap, mint a többiek – mondtam szigorúan.

Gertrud VanDerbrock komoly arccal felállt, felnőttes kimértséggel kisétált a tábla elé, és szembefordult az osztállyal. Gertrudot nyugodtan terhelhettem ilyen közutálatnak örvendő feladattal. Otthonról hozott műveltségével, okosságával és elismerten békés természetével kivívta a többieknek megbecsülését, engedelmeskedtek neki.

Halk beszélgetés fogadott csupán, amikor visszatértem.

– Gyertek akkor! – adtam jelt az ünnep kezdetére. Felszabadultan robogtak előre, csak Glenn maradt a helyén.

Otthon az inas hajdan ujjnyi vastag szeletekben szervírozta a dinnyét, apám kisebb darabokat szelt belőle, és villával ette, nekem pedig apró kockákra vágta fel a nevelőnőm. Most hiányzott a tányér és a villa. Kezemben a kést szorongatva tétován hajoltam a dinnyék fölé, mert nem tudtam, hogy csináljam. A gyerekek lökdösődve állták körül az aszalt, és lesték, hogy elkezdjem az osztást végre.

– Majd én felvágom Miss Rowling. – John Bleklahe tolta félre a többieket, és határozott mozdulattal elvette tőlem a kést. Egyetlen mozdulattal markolatig döfte a széles pengét a dinnyébe. – Látja milyen parázs? – vigyorgott. – Jó édes lesz.

Előbb ketté, majd négyfelé, végül nyolc piramis alakba osztotta a gömböket. Én adogattam a gyerekeknek sorban. Először a kicsiknek. Thomas VanDerbrock kapott elsőként, ő még csak hat éves múlt, majd Rose Goldberg, Alex Sepherd, és sorban a többiek. Megszerzett csemegéjükkel a boldog kivételezettek kirobogtak az udvarra. Asztalom lakkozott felületén rózsaszínű pocsolyába gyűlt a cukros lé.

Amikor mind elfogyott, és kiürült a terem, csak Glenn kókadozott rosszkedvűen a helyén, átmentem a szobámba rongyért és vízért, majd letakarítottam az asztalt. Glennt fölöslegesnek tartottam megkínálni, úgy sem ereszkedne le odáig, hogy torkoskodjon velünk. A ronggyal együtt tányért is hoztam magammal, és a nagy késsel enni kezdetem.

Kintről behallatszott Jack boldog csaholása, és a gyerekzsivaj. Jack imádta a szüneteket, mert a gyerekek szívesen játszottak vele. Benn csak egy eltévedt darázs dongása zavarta a csöndet, tőlem biztonságos távolságban röpködve a kijáratot kereste. A cukros lé illata csábíthatta be. Tartottam tőle, hiába töröltem le az asztalt, hamarosan rám talál, ezért evés közben szemmel tartottam.

Kinn egyre hangosabbá vált a kiabálás és visítozás. Az eltelt több mint fél év alatt kiismertem a szüneti zsivajok árnyalatait, ahogy hajdan a kórházi osztály zajait. Valami történik az udvaron, nem volt előttem kétséges. Csupán az a kérdés, be kell-e avatkoznom? Mivel azt is tudtam, a gyerekek kiszámíthatatlanok és fantáziájuk végtelen. Kelletlenül felálltam, és kisétáltam az udvarra.

A fiúk elunták, hogy csupán az evés gyönyörének hódoljanak, hatan felkapaszkodtak a nyikorgó, félig kidőlt deszkakerítésre. Kezükben tartották a dinnyéjüket. Készültem leparancsolni őket - rémisztő volt a korhadt kerítés himbálózását látni -, de kíváncsian vártam még, hogy kiderüljön, mit találtak ki megint.

Evelyn Houston egy száraz ággal hosszú vonalat húzott a kerítéstől úgy négy lábnyira. A fiúk sorban messzire köpték a szájukban tartogatott dinnyemagot.

Ujjongó kiáltozás kísért minden köpést. Milyen játék ez? Nem értettem.

David Gelernter leugrott a kerítésről. Evelin újabb vonalat húzott, de egy lábnyival távolabb a kerítéstől. Újabb köpések, újabb kiabálás, és három távozó.

Távolba köpő verseny, értettem meg. Az iskola sarkánál álltam, onnan figyeltem a gyerekeket, vigyázva, hogy ne vegyenek észre, és elkerülhessem a nyílt állásfoglalást. Túlságosan gusztustalan játéknak véltem ugyanis a dinnyemagok köpködését egy iskolaudvaron. Mivel a gyerekek módfelett élvezték, sajnáltam véget vetni a mulatságnak.

Már csak John Blecklahe és Kurt VanDerbrock maradtak versenyben. A többiek, a lányok is, oldalról üvöltözték választott bajnokuk nevét. A táv úgy öt-hat láb lehetett.

– Három próbálkozás van! Három! – süvöltötte John vörös arccal. A többiek ellenvetés nélkül, feszült csendben várták az első köpést.

Egyik fiúnak sem sikerült, mindkét mag a vonal előtt hullott földre. Csalódottan morgolódott a közönség.

A második próba kettős sikert hozott. Egyre izgalmasabbá vált a verseny. A gyerekek magukon kívül, fülrepesztően visítoztak, hangosan dobogtak meztelen lábukkal a füves udvaron. Engem is magával ragadott örömük. Izgalmamon mosolyogva vettem tudomásul, hogy John Bleklahenak szurkolok.

Először ő próbálkozhatott. Komoly, megfontolt, dinnyelétől maszatos pofijában sokáig forgatta a kiválasztott magot, majd hangosat és nagyot köpött. Rövid.

Elkeseredett morgás, John csaknem sírva ereszkedett le a kerítésről. Én is csalódtam.

A figyelem egyetlen versenyben maradt hősünk felé fordult. Az előkészület az ő szájában sem tartott rövidebb ideig. Hasonlóan hangos volt a köpés is, a vonalra sikeredett. Döbbent csend, majd kitört a hangzavar.

– Nem érvényes!... – Kurt a győztes?... – A vonal is ér!

Az udvaron fülsiketítővé erősödött a csatazaj. Eleinte csak nevettem a dolgon, aztán láttam, véresen komolyan veszik a vitát. Két pártra szakadtak, és a két tábor egyre dühödtebben ordítozott egymással, Kurt VanDerbrock és Evelyn Huston - ez a kislány időnként úgy viselkedett, akár egy rossz fiú -, felhevülten lökdösődtek.

Ekkor avatkoztam be. Közelebb mentem, hátha csupán jelenlétem lelohasztja az indulatokat, de csalódnom kellett.

– Elég legyen! – kiáltottam.

Semmi hatás.

– Most már aztán elég legyen! – sivítottam. Végre felfigyeltek, abbahagyták a kiabálást, arcuk felém fordult.

– Azt javaslom, legyen döntetlen – mondtam békítőleg.

Ismételten kitört a hangzavar.

– Ez nem igazságos!... – A vonal is számit!... Kurt egy csaló!

Kezdődött elölről a vita.

– Kész! Elég ebből! – kiáltottam. – Én azt mondom, hogy döntetlen.

Lázadás szaga érződött a levegőben. Pimasz, ellenséges tekintetekkel méregettek. Kihúztam magam, és arcom kérlelhetetlenül szigorúra igazítottam.

– Befelé! – Hangom szinte vágott – Mindenki. Történelem óra lesz.

Lehajtott fejjel kullogtak vissza a házba, és levertek maradtak végig az óra alatt, hiába igyekeztem vidám történetekkel megnevettetni őket.

A himlőoltás előtt még egy szünetet tartottam. Glenn is kiment sétálni, komornája hűséges kutyaként követte. Én a teremben maradtam. Lelkem mélyén nehezteltem ugyanis a gyerekekre, mert hálátlanul még mindig dühösek rám, pedig engem a jószándék vezérelt.

John Bleklahe nem tartott a többiekkel. Amikor kiürült a terem előre sétált, és megállt előttem. Némán várta, hogy megszólítsam. Büszkén nyugtáztam fegyelmezettségét, mert tőlem tanulta, hogy illetlenség felszólítás nélkül a felnőttekre törni. Reá emeltem kérdő tekintetem.

– Nem jól csinálta Miss Rowling – mondta szomorúan.

– Mit nem csináltam jól? Szerinted másként kellene sorba vennünk a Szent Atyákat – kérdeztem, mert tekintettel a város vallási hovatartozására, a pápák neveit gyakoroltuk az óra végén.

– Dehogyis! A dinnyemag köpö versenynél a bíráskodást.

– Miért? Mindenki elégedett lehetett volna – mondtam szemrehányóan.

– És mindenki elégedetlen volt. – Okos barna tekintetét sokat tudóan mélyesztette a szemembe. – Ha elismeri VanDerbrock győzelmét, legalább az ő táborát maga mellett tudhatná.

– De én nem akartam a tiedet sem elkeseríteni.

Megszívta az orrát. Körmével egy kisebb foltot kapargatott az asztalomon, és csak hosszabb szünet után válaszolt.

– Az a baj magával, hogy az egész világgal jóban akar lenni. Figyelmesen néztem értelmes arcát.

– Honnan veszed ezeket a bölcsességeket, John?

Vállat vont, majd ugyanazzal a mozdulattal az ingébe törölte az orrát. Nem volt szívem rászólni.

– A nagyapámtól.

– Okos ember a nagyapád.

– Lehet... Inkább rozoga. – mondta, de már kifelé tekingetett az ajtón. Az udvaron Kurt VanDerbrock, iménti ellenfele várta. – Megyek – vetette oda, és elszaladt.

Egyedül maradtam a fülledt teremben és szomorú voltam.

Jack az ajtó előtt feküdt, a lépcső mellett. Nyitott szájjal lihegett és szenvedett a hőségtől. Szívesen választotta ezt a helyet, mert egész délelőtt árnyékban maradt. Dús bundájával nem bírta már az ugrabugrálást a napon. Váratlanul felkapta a fejét, orrával belesimult az enyhe szellőbe, fülét hegyezte. Boldogan felvinnyogott. Berobbant a terembe - időt sem hagyott, hogy tiltakozva rákiáltsak -, két ugrással átvágott az asztalom előtti téren, és kiszökkent az ablakon.

Megérkezett Krilov.

Felálltam én is, végigsimítottam a ruhámon, talán mégis inkább a kockást kellet volna felvennem, futott át rajtam, és a doktor elé siettem.

Krilov ma otthon hagyta a musztángját, erős, a földutakkal is dacoló lovas szekérrel érkezett, másodmagával. A gyerekek jókedvűen zajongva állták körül a kocsit. Csak Hans és David támasztották a platánfa törzsét félrevonulva, mint akik férfias dolgokról diskurálnak.

Krilov leugrott a kocsiról, hátrakerült, a gyerekek utat nyitottak neki, és egy elképzelhetetlenül kövér asszonyságot segített le a szekérről. Nem fért el Krilov mellett a bakon, ezért a szekéren, a faládák társaságában utazott. Hajdani nővér egyenruhámra emlékeztető öltözetet viselt a hölgy, hosszú, kék ruhát, fehér főkötőt és kötényt.

Közelebb sétáltam.

Krilov látott meg hamarabb, épp egy terjedelmes faládát húzott le a kocsiról. Letette a földre, és a gyerekek közt álldogáló asszonyhoz lépett.

– Mrs. Dudley, bemutatom Miss Rowlingot, az iskola tanítónőjét. – mondta, amikor odaértem. – Mrs. Dudley a körzeti vöröskeresztes ápolónővér.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Dudley.

Úgy véltem, a pukedlizést elhagyhatom, ezért csupán szívélyesen mosolyogtam, mintha vendéget fogadnék.

Mrs. Dudley apró szemeivel végigmért, arca elégedetlenséget tükrözött, és köszönés helyett így szólt:

– Egyre fiatalabb csitrikre bízzák mostanában az ifjúság nevelését.

– Talán fáradjon beljebb Mrs. Dudley – javasolta Krilov meg sem ütközve a barátságtalan megjegyzésen. – Eleget álldogált a napon. Miss Rowling mutatja az utat.

Hans VanDerbrockot beszalajtottam a szobámba egyetlen székemért, mert a másik asszonyság már elfoglalta a tanterem székét. Mire Miss Dudley hangos szuszogások és sóhajtozások közepette elhelyezkedett a tanári asztalnál, beért Krilov. Nagyobbacska bőrtáskát és a már ismert faládát cipelte. A táskát az ablakpárkányra tette, a ládát a földre. Leguggolt, a ládából kivett egy terjedelmes fekete könyvet, és Miss Dudley elé helyezte az asztalra.

– Tájékoztatta a gyerekeket kisasszony? – kérdezte tőlem.

– Úgy gondoltam, maga akarja megtenni.

Egyetértően bólintott. Visszament a szemközti falhoz, felült az ablakpárkányra, és megtámasztotta a hátát. Fekete hajától élesen elütött a sárga pöttyös függöny, az udvari platán levelei között csillagként ragyogott át a déli nap sugara mögötte Várt néhány pillanatot, hogy a gyerekek elcsendesedjenek..

– Szép napot – kezdte, és végignézett a padsorokon. – A hat évnél idősebb, és a húszat még be nem töltött gyerekek himlőoltást fognak kapni. – Ismért várt, hogy mindenki megemészthesse, amit hallott. – Akinek van kisebb testvére, már láthatott ilyet.

Rose Goldberg a beavatottak fensőbbséges mosolyával bólintott. Két kisöccse volt otthon.

– Ne féljetek – folytatta Krilov –, alig fog fájni, és ami még fontosabb, rövid ideig. A karotok bőrén kisebb metszést ejtek, és a sebbe sűrű folyadékot dörzsölök. Ennyi a himlőoltás.

Lassan, jól érthetően beszélt, körbenézegetve, hol ennek, hol annak a gyereknek kapva el a tekintetét. Evelyn, amikor Krilov ránézett, szélesen elmosolyodott. Krilov arcán is átsuhant egy mosolyféle, és szemhunyorítással köszöntötte a kislányt. Evelyn szeretett kitűnni a többiek közül. Ugyanazt akarta elérni most is, mint én a csinos ruhában. Felkelteni Krilov érdeklődését.

– A himlőről, gondolom, már hallottatok – mondta tovább Krilov. – Súlyos, és kellemetlen betegség. De aki megkapja az oltást, nem betegszik meg, amíg él. Az oltás után a seb kicsit gennyedni fog, lesz, aki belázasodik, de ez természetes. Pár nap múlva mindenkit meglátogatok otthon. Aki lázas, annak nem kell iskolába jönnie.

A jelentkezést elmulasztva, affektáló hang szólalt meg a hátsó sorból. Ki más lehetne, mint Glenn, oda sem kellett fordulnom, azonnal ráismertem.

– Megtudhatnánk, milyen folyadékot dörzsölget maga ránk?

– Természetesen. A himlő szarvasmarhákon legyengített kórokozóit tartalmazza.

– Ez úgy hangzik, mintha tehéntrágyát akarna a bőrömre kenni.

– Téved, Miss Harlamm. A kivonat a himlőben szenvedő állatok kiütéseiből származik, semmi köze a trágyához.

– Mi haszna az egésznek? – nyafogott Glenn.

_ Nem kapja el a himlőt, kisasszony, és elkerüli, hogy himlőhelyes legyen az arca.

Az érv hatott, Glenn hátradőlt a padban, és többet nem akadékoskodott.

– Ha már úgyis együtt vagyunk, akkor az oltás előtt megvizsgállak benneteket – mondta Krilov. – Meghallgatom a szíveteket és a tüdőtöket. – Lehajolt, és a lábánál fekvő, nyitott ládából kiemelt egy sztetoszkópot. – Ezzel – mutatta. – Megnézem, hogy nincs-e valami baj a csontjaitokkal. Először a kislányok maradnak benn. Levetkőznek derékig, meghallgatom őket, majd...

Mint egy fúria pattant fel Glenn a hátsó padban.

– Csak nem képzeli, hogy én is alávetem magam a vizsgálódásának Mr. Krilov! – kiáltotta. Kezeit csípőre téve kidomborította azt, amit elfedni kívánt.

David Gelernterből kitört a röhögés. Térdét csapkodva, vörösre gyúlt arccal hahotázott. Lábait illetlenül szétvetette a padban.

Ki nem állhattam David Gelernternt. Az első tanítási napon megfogadtam, egyformán figyelmes leszek a gyerekekkel, és titkolom majd feltámadó ellenszenvemet. Gelernternt mégis egyre jobban utáltam. Nemcsak szörnyű külseje - borsószemnyi, gennyes pattanások csúfították a képét, és agyarként meredtek elő sárga fogai a szájából -, hanem a tekintetében bujkáló feneketlen sötétség is taszított. Nem rosszindulat, vagy gonoszság volt ez. Inkább a lélek hiányának mondanám.

A doktornak arcizma se rándult. Egykedvűen vette tudomásul Glenn újabb színjátékát.

– Önt természetesen Mrs. Dudley fogja oltani kisasszony, ahogy illendő.

– Csinált már a nővér ilyet, van akkora gyakorlata, mint magának?

Glenn ráeszmélt a csapdára. Nem volt buta.

– Természetesen alig, hisz kevés önhöz hasonló fiatal hölgy lakik errefelé. Azért el tudja látni a feladatát, ne aggódjon. – mondta Krilov komoly képpel. Határozottan jól szórakoztam.

Amikor a fiúk és Glenn kimentek, a lányok levetkőztek. A kicsiknek segítettem kigombolkozni, levetni a blúzokat, és a foszladozó szélű ingecskéket. Vékonyak voltak a gyerekek, de erősek, és napbarnítottak.

Legkisebbként Rose Goldberg kezdte a sort. Krilov leült a komorna felszabadult székére, és először megnézte Rose-t elölről, majd hátulról, teste mellé leengedett karokkal, és felemelt kézzel, előre és oldalra hajolva egyaránt. Alaposan körbevizsgálódott a szájában. Aztán meghallgatta a tüdejét és a szívét. Rose megszeppenve kuncogott, amikor a sztetoszkóp hozzáért, és csiklandozta. Feltűnés nélkül figyeltem Krilov takarékos mozdulatait, hosszú, mozgékony ujjait. Látszott, nem csak színleli, hanem komolyan is veszi, amit csinál. Jóképű, ügyes és megbízható. Sok lesz ez a jóból. Reméltem, majd csak meglátok benne valami hibát, és akkor kevésbé fogok vonzódni hozzá.

Amíg Krilov dolgozott, Mrs. Dudley egykedvűen trónolt a székén, és jegyezgetett a fekete könyvbe. A doktor hangosan megnevezte a gyerekeket, és azt is lediktálta, ha talált valamit.

Amikor a vizsgálódással végzett, Bunsen égőt és rövid, karcsú lándzsát vett elő. Ránézett Rose-ra, és intett neki.

– Gyere, kicsim!

Még Londonban egy kampányszerű oltás során én is elszenvedtem a himlőoltást, tudtam, ki lehet bírni. De az én tapasztalatom aligha vigasztalta Rose-t. Rémisztő lehetett látnia a villogó, éles lándzsát Krilov kezében. Nem kívánt részesülni az orvostudomány újkeletű áldásában, sápadtan reszketett az ölemben.

Mrs. Dudleyre néztem, hátha erőt vesz magán, és feláll, hogy legalább a kisebb gyerekek oltásánál segédkezzen. Semmitmondó tekintettel meredt maga elé, mert épp elfogyott az írnivalója.

– Gyere, Rose, menjünk. – mondtam.

Felálltam, és Rose-t gyöngéden Krilov irányába taszítottam. Több se kellett. Hátat fordítva a félelmetes embernek és szerszámainak arcát szoknyám redői közé rejtette, és egyetlen lépést sem volt hajlandó megtenni.

– Gyere! Mindjárt túl leszel rajta – hajoltam hozzá, de elengedte füle mellett a bátorító szavakat, meg sem mozdult. Előttem állt, a szoknyámba csimpaszkodott, én sem tudtam tőle lépni.

Lehajoltam, és a könnyáztatta, rémült arcba néztem.

– Mi a baj, Rose? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak pityergett. Megfogtam mindkét kezét, letérdeltem, és magamhoz húztam.

– No, ... no.. , kicsi Rose..., Rose..., virágocska. – dünnyögtem a fülébe. – Nem fog fájni.

Szorosan átölelte a nyakam, és zokogott félelmében.

– Végig ott maradok veled, jó? – súgtam a fülébe. Meleg gyerekszaga volt. Szappan, por és dinnyeszag.

Bólintott, és elengedte a nyakam. Kezembe kapaszkodva tette meg a pár lépést Krilovig, de továbbra sem nézett rá, szemrehányóan leszegte a fejét.

Krilov békésen várta, hogy a kislány megnyugodjon. Amikor mellé értünk, meggyújtotta az égőt, és a láng fölé tartotta a lándzsát. Úgy fogta, mint egy lúdtollat, majd várakozóan rám nézett. Átöleltem Rose-t. Két karját a törzséhez szorítottam, hogy ne kapkodjon. Krilov határozott, gyors mozdulatokkal két párhuzamos metszést ejtett a hamvas bőrű, vézna kis karon. Rose ismét felzokogott.

– Látod, készen is vagyunk – mondtam megkönnyebbülten, és felegyenesedve távolabb vezettem, hogy nyugodtan kisírhassa magát.

A többi kislány már húzódozás nélkül elszenvedte az oltást.

Amikor Krilov végzett, a lányok felöltöztek, és én kinyitottam az ajtót.

Berobogtak a fiúk, hangos és durva ugratásaikkal lett tele az eddig visszafogottan csöndes terem. Szokás szerint David Gelerntern járt elől a disznókodásban.

– Kimehetek? – kérdeztem Krilovra nézve, hátha elkerülhettem a fiúk félmeztelen testének látványát. Kurt és Dávid is ezen élcelődhettek az ablak előtt összehajolva, laposakat pislantgatva felém. Bár igyekeztem figyelmen kívül hagyni szemtelen tekintetüket, éreztem, amint tétován az ajtóban álldogálok, arcomat elönti a pír. Krilov előbb végignézett a gyerekeken, csak aztán felelt.

– Thomast várja meg, legyen szíves.

Thomas volt a legkisebb VanDerbrock gyerek, és talán a legszebb is. Édesanyjuk az ő születésekor halt meg. A kisfiú sötét haját és szemét testvéreihez hasonlóan az apjától örökölte, szabályos arcocskája azonban még őrizte a kisgyermekek gömbölyded, pirospozsgás báját.

A vizsgálat után rögtön be is oltotta Krilov, nem kellett megvárnunk a többieket. A kislányokat előbb megvizsgálta, és sorban, egymás után oltotta be, hogy az utolsó is csak rövid ideig cidrizzen a rá váró megpróbáltatás véres valóságát látva. A fiúk félelmére nem volt tekintettel. Hiába, a férfisors már csak ilyen kegyetlen.

Kéz a kézben mentünk ki Thomassal a teremből. Az udvar kiürült, csak Glenn gubbasztott a platán árnyékában. Zöld napernyője összecsukva hevert a durván megmunkált asztallapon.

Hazaküldtem Thomast.

Amíg a fiúkra vártam, ráérősen sétálgattam az udvaron. Kellemes szénaillat terjengett a melegben. Előző nap lekaszálták a füvet a fiúk, és még nem hordák el. Gondolkodtam, csatlakozzam-e Glennhez, vagy pörkölődjek tovább a tűző napon. Pár perc elteltével inkább kellemetlen társasága mellett döntöttem, leültem vele szemben.

Az asztal hosszúkás deszkalapját számtalan, bicskával bevésett ábra csúfította. Régiek és újak egyaránt. Glenn a platán egyik levelével játszott, az ujjai közt forgatva a szárat, figyelte, amint pörög.

Csöndben üldögéltünk percekig, majd Glenn elunta a tétlenséget, felpattant, és szapora léptekkel eltávolodott az asztaltól. Az udvar közepén lendülete lelassult, háttal nekem, tétován megállt. A távoli hegyekben gyönyörködhetett, mert amerre fordult, nem akadt egyéb látnivaló.

Mint megvadult bölénycsorda, vágtattak ki a fiúk a teremből, és robogtak el mellettünk. Néhányan futó viszlátot kiáltottak, majd kicsörtettek a kapun. Visszafordultam, hogy lássam, mind elmentek-e már.

Krilov közeledett. A ház sarkához érve meglátta Glennt, odament hozzá, és mondott neki valamit. Nem hallottam, hogy mit. Szépek voltak így egymás mellett a ragyogó napsütésben. Glenn zöldben, Krilov fekete nadrágban, halványkék ingben. Mindketten karcsúak és sötéthajúak. Glenn Krilov felé fordította érdeklődő arcát, és magasra vonta a szemöldökét. Jobb kezével kecsesen megemelve szoknyáját elindult a tanterem irányába, és besétált a nyitva hagyott ajtón. Krilov követte a tekintetével. Talán tetszik neki Glenn, hisz igazán bájos tud lenni, ha akar. Félrefordítottam a fejem.

Jack sétált elő a ház mögül, álmosan, időnként megállt és nagyokat ásítva kinyújtózott. Sűrű farkcsóválása jelezte, hogy észrevett, de nem jött oda hozzám, elporzott a fiúk nyomában.

Krilovra néztem. Ahogy az előbb én, ő is azt latolgathatta, társaságomat és az ülőhelyet válassza-e, vagy maradjon, ahol van, a nap tüzének kitéve. Röpke tűnődése is sértett. Jóval hamarabb elhatározta magát, mint az imént én, máris elindult felém. Leült oda, ahonnan nemrég Glenn felállt. Hátát nekitámasztotta a fa törzsének, karjait keresztbe fonta, és maga elé bámult. Valahogy levertnek látszott.

Háborítatlan, augusztusi délidő volt, a lekaszált fű közt futkosó rovarok neszeztek, és enyhe fuvallatok fodrozták a fa lombját fölöttünk. Távolabb fel-felhorkantak Krilov lovai, bőrüket idegesen borzolva űzték el a pimasz legyeket. Egy pillangó szállt az asztalra. Fecskefarkú lepke, sárga-fekete csíkos. Ráérősen billegtetve szárnyait a dinnyelét nyalogatta.

A csend kezdett kínosan hosszúra nyúlni.

– Maga mindig ilyen sokat beszél hölgytársaságban? – kérdeztem zajosan és hetykén, széttörve az álmosító nyugalmat.

Krilov az asztal ábráit nézegette, csak a hangomra nézett fel.

– Ha nincs mit mondanom, igen.

– Akkor is cseveghetne valamiről. Kényelmetlen ez a hallgatás.

– Nekem nem – felelte elutasítóan.

Valami érthetetlen merészség szállt meg. Szét akartam törni felháborító nyugalmát. Ha már nem kedvel, legalább ne maradjon közömbös.

– Mondja, maga mindenkivel ilyen undok, vagy kizárólag rám pazarolja az utálatát?

– Eszemben sincs utálni magát – felelte, és arcán árnyalatnyit oldódott a keménység. Lehet, szórakoztatta felfortyanásom. – Miből gondolja?

– Persze, ilyen erős érzelem fel sem tételezhető magáról – vágtam rá gúnyosan – Csupán semmibe vesz. Megtudhatnám, mit vétettem, hogy még a másoknak kijáró udvariasságot is nélkülöznöm kell a jelenlétében?

Ez persze így nem volt igaz, hisz udvarias velem, csak nem kedves. Azt mégsem mondhattam, hogy elegem van a közönyéből, bánt, hogy nem tetszem neki, pedig majdnem mindenki másnak igen.

Tűnődve, sötét tekintettel nézett rám. Visszatért az előbbi lepke, aprókat lebbenve kereste édes csemegéjét az asztalon.

– Maga túl szép ide – felelte Krilov megfontoltan. – És a csinos nők bajt kevernek. A baj pedig rendszerint rajtam csattan. Úgyhogy nem lelkesít a maga érkezése.

Egyszerűen nevetséges volt a bennem szétáradó öröm hevessége, ha letagadhatatlan is, amit e kétes értékű bók kiváltott. Szépnek tart! Mégiscsak észrevett! Hogy elragadtatásomat leplezzem, támadásba lendültem.

– Bocsásson meg, amiért nem vagyok száz éves, reszketeg rondaság. Talán eltűri, hogy levegőt vegyek, hogy megkeressem a kenyérre valót, bár merészelek fiatal lenni és csinos.

Leheletnyi mosolyt csalt arcára kifakadásom.

– Maga kérdezett, és csak válaszoltam.

– Ó, hogy lehet ilyen öntelt és felfuvalkodott, telve férfigőggel? – kiabáltam, mert olyan zavarban voltam, hogy nem tudtam, mit csináljak, és önkéntelenül adódott ez a megoldás. Felpattantam, ahogy az előbb Glenn. – Pedig felvilágosult gondolkodónak tartja magát, ugye?

– Valóban.

Most már határozottan mosolygott. Meghökkentően vonzó volt így. A szívem a torkomban dobogott, és olyan színem lehetett, mint a pipacsnak.

– Hogy maga milyen begyöpösödött, előítéletes alak! Remélem, utoljára láttam magát – kiabáltam reszketve a felindultságtól.

– Viszontlátásra – vetettem oda végül fölöttébb ostobán, és Glennt meg sem várva, elrohantam. Keresztül az udvaron, megkerülve a házat, menekülésszerű gyorsasággal kapkodtam a lábam.

Szobámban félhomály és hűvös fogadott. Egycsapásra kijózanított a csönd és az ismerős tárgyak. Bolondot csináltam magamból.

Az ágyam szélére ültem, és kipirult arcomra szorítottam a kezem.

Így talált rám Glenn néhány perc múlva. Bekopogott, majd az invitálást meg sem várva, benyomakodott a szobámba.

– Maga aztán elég vacak helyen él, Miss Rowling – jegyezte meg, ahogy szétnézett a szobámban. Valóban, ágy, asztal, szekrény és mosdóállvány alkotta a szegényes berendezést. Hogy Glenn további megjegyzéseinek elejét vegyem, felemelkedtem az ágyról és kitessékeltem a szobámból. Sürgős teendőimre hivatkoztam, hogy varrnivalót kell vásárolnom VanDerbrockék vegyesboltjában. Bár nem hívtam, felajánlotta, hogy csatlakozik hozzám. Fáradt voltam a vitához, hát hagytam.