Július tizedékét írtunt, dühöngött a nyár, az osztályban délre elviselhetetlenül fölforrósodott a levegő. Hogy bírjuk a forróságot, rendszeresen locsoltuk a terem deszkapadlóját. A gyerekek lehúzták cipőiket, és boldogan tocsogtak a langyosra melegedő vízben. Már aki járt iskolába, mert az aratás ideje alatt igencsak megcsappant osztályom létszáma.

A búzát azonban learatták a múlt héten, a babszüret pedig még váratott magára, úgyhogy nem értettem, tanítványaim miért csak foghíjasan töltik meg a gerendaház padjait.

– Ki tud valamint a Shepherd fiúkról? – kérdeztem, és tekintetem körbejárattam a gyerekeken.

John Blecklahe és Hans VanDerbrock most is bogarakat cserélgetett az utolsó sorban a pad alatt. Rovargyűjtési lázban égtek a fiúk május óta, ahogy előtte képeslap és gyufacímke gyűjtő szenvedélyben. Valóságos cserekereskedelmet folytattak csiborokkal, ormányos és szarvasbogarakkal. Mivel a tanításból csupán percek voltak hátra, hagytam, hadd szórakozzanak.

– Miért hiányoztak egész héten a Shepherd fiúk? Tudja valaki? – tettem fel ismét a kérdést, de csupán vállvonogatás, tanácstalan egymásra tekingetés volt a válasz.

– Ki lakik feléjük?

Három kéz emelkedett a magasba. Köztük John Bleklahe–é is, aki elmélyült figyelmet igénylő tárgyalása közben, hogy a legelőnyösebb cserét harcolja ki magának, fél füllel rám figyelt. Nem tudásszomjból tette, hanem udvariasságból, mely egy hölgynek kijár a férfiembertől. John volt a fiúk közt a kedvencem. Gyors felfogása és éles esze a fiúk vezérévé tette, a magyarázataimat gyorsan megértette, és önálló gondolkodásra is képes volt. Mivel a tanítónő mesterséget nem tanultam, a kevésbé okos gyerekekkel nehezen boldogultam, megbecsültem John eszét.

– John, elvinnél egy levelet hozzájuk?

– Hogyne, tanárnő – pattan fel John a kérés hallatán. Vigyázzba vágta magát, szeplős képe lelkesen ragyogott. Feje tetején égnek állt egy vörös hajtincs. Az édesanyja vágta a haját, középen megszaladt az olló, és a rövid szálak nem akartak a hosszabbakhoz igazodni.

– Köszönöm John. A többiek elmehetnek. Jó étvágyat mindenkinek.

Minden délben ezekkel a szavakkal bocsátottam el a tanítványaimat, és ők is minden alkalommal ugyanazzal a kitörő örömmel, hangosan ordítva ugrottak fel a padból, hogy aztán az ajtóban egymást tapossák dühödten. A tülekedésben a kislányok maradtak alul, ők távoztak utoljára. Összekapaszkodva, lebiggyesztett szájjal, magukban mélyen elítélve a verekedő vadembereket sétáltak keresztül az udvaron a fiúcsorda nyomában. Ma John nem tartott a többiekkel, bár máskor az elsők között szokott kitörni – a távozási sorrend mintha rangsort is jelentene a falkában –, hanem a levélre várva, illemtudó képpel üldögélt a padban tovább.

– Amíg megírom, hozz egy lovat légy szíves Reuteréktól! – kértem.

– Melyiket, kisasszony?

– Mindegy, amelyiket nélkülözni tudják

– Ahogy kívánja, Miss Rowling. – ugrott John, és máris az udvaron csattogott túlméretezett bakancsában. Bár elmúlt tizenkét éves, mozdulataiban még őrizte a gyermekek fáradtságot nem ismerő fürgeségét.

Összeszedtem asztalomról a könyveket, és feltekerem a térképet. Jobbnak láttam mindent elzárni. Még csupán gyűjtöttük a pénzt spalettákra – ablaküvegre gondolni sem mertem – egy váratlan zivatar mindent egy csapásra tönkre tehet, ahogy az iskolaév második hetében, amikor a vihar nedves kupaccá áztatta a gyerekek irkáit.

Egy ló nyerített fel az udvaron. Felegyenesedve, mozdulatlanul füleltem, ki lehet az? Hallottam, ahogy a lovas lába nagyot dobban a földön, amikor leugrik a nyeregből. Ez nem John.

Kezemben a könyvekkel, és a hosszú térképtekerccsel az ablakhoz siettem, és kihajoltam rajta. Nem láttam semmi különöset, csak a letaposott füvet, az öreg platánt, a düledező kerítést.

– Üdvözlöm kisasszony! – szólalt meg egy erős, határozott hang mögöttem. Idegen volt, és olyan váratlanul ért, hogy ijedtemben leejtem a kezembe gyűjtött könyveket. Leguggoltam, és miközben ismét az ölembe szedtem őket, a bejárati ajtó irányába sandítottam.

– Remélem nem ijesztettem meg! – mondta a hang. Alulról föltekintve először látogatóm hatalmas sarkantyúját, és művészien kidolgozott borjúbőr, hosszú csizmáját láttam meg. Bíbor hímzéssel díszített vajszínű nadrág és mellény következett – az én ízlésemnek túl feltűnő egy férfin –, végül egy szigorú kifejezésű, egyenes bajusszal és fekete kecskeszakállal díszített arc.

Látogatóm mélyen meghajolt. Most tűnt föl, hogy a férfi erősen őszül, legalább hatvan éves, de egyenes és inas, első pillantásra fiatalabbnak látszott.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Alistair Harlamm vagyok – szólt.

– Nagyon örvendek – fogadtam köszöntését még mindig guggolva, és az utolsó könyvet is a kupac tetejére helyezve végre felálltam.

– Nem túloztak az embereim. Ön a leggyönyörűbb hölgy, aki valaha is megfordult ebben az államban. Szépsége vetekszik az istennők bájaival.

Komolyan beszél, vagy viccnek szánja ezt a dagályos bevezetőt? Gyanakodva néztem az arcát, hátha felfedezek rajta csipetnyi vidámságot. Komolyan mondja, szögeztem le magamban.

Rendületlenül folytatta a széptevést:

– Miközben önt nézem, azon gondolkodom, ilyen szépség miért vesztegeti idejét a határvidéken? Egy new york–i színház deszkáin lenne a helye, vagy egy gazdag főúr oldalán.

– Örülök, hogy megismerhettem iskolánk jótevőjét, uram – feleltem tartózkodó udvariassággal, egy futó mosolyt is kipréselve magamból. A képtelenségre, hogy színésznőnek kellene lennem, nem is vesztegettem szót. Mivel Harlamm jelentős pénzadományt juttatott nekünk, jogosan hálálkodtam. Ezer dollárt helyezett el a bankban, s ebből szabadon gazdálkodhattam, csupán pontos elszámolást kellett vezetnem. Az ő adományából csináltattuk a padokat, a szekrényt, vettük a könyveket, íróeszközöket, és sok egyéb apróságot. Olyan fölösleges, de számomra fontos kellékeket is, mint a sárga pöttyös függönyök az ablakokon. A bankárral intéztem a pénzügyeket, ezért nem találkoztam Harlammal személyesen.

– Nagylelkűsége lekötelezte az iskola nebulóit, és engem is, uram – folytattam az udvariaskodást.

Fejedelmi mozdulattal söpörte félre a szavaim.

– Ugyan, szóra sem érdemes.

Beljebb lépett az ajtóból, és arcvonásain komoly ünnepélyességgel körülnézett.

– Igazán szép munkát végeztek. Tökéletes. Meg vagyok elégedve. Ön nem csupán egy tündér szépségével, hanem varázserejével is bír, hisz a lepusztult romból valóságos meseházat alkotott.

Felelet helyett azt találgattam, ugyan mire gondolhat? Arra talán, hogy a lakkozás előtt halványzöldre pácoltuk a padokat, és gyerekrajzokat akasztottunk a falakra?

– Minek köszönhetjük megtisztelő látogatását? – kérdeztem, hátha mielőbb kipuhatolom jövetele célját, mert siettem. Közben nem tudtam eldönteni, kínáljam hellyel az egyetlen széken vajon, vagy ültessem a gyerekek padjába.

– Nincs komolyabb célja látogatásomnak. Épp erre jártam, és eszembe ötlött, tiszteletemet teszem a városunkban lakozó földöntúli jelenésnek, ahogy önt emlegetik a legényeim. – Arca szigorú kifejezésbe merevedett. – Persze ők arra sem méltóak, hogy gyöngéd nevét a mocskos szájukra vegyék.

Még mindig álldogáltunk, én a könyveimmel, ő saját hangja zengésébe belefeledkezve. A kezdeti meglepetés elmúltával egyre inkább untatott, és azt lestem, mikor fejezi be végre.

– Sok jót hallottam önről Miss Rowling – folytatta lanyhuló pátosszal. – És a számtalan dicsérő szó meggyőzött, nyugodt szívvel bízhatom magára Glenn lányom nevelését is.

Úgy nézett rám, mint aki kitörő örömöt vár.

– Szívesen látjuk a hölgyet akár holnap – mondtam, amennyire tudtam udvariasan, pedig épp egy ilyen ember elkényeztetett leánykájára vágytam a legkevésbé. Valószínűleg különleges óhajokkal áll majd percenként elő, és panaszkodni fog a kemény fapadra, rajzolgat órán vagy fésülködik, esetleg süteményt majszol.

– Ön félreértett – szólt szigorúan Harlamm, és arcán sötét viharfelhők gyülekeztek. – Természetesen ön lesz az, aki ranchomon felkeresi Glennt.

Ha figyelek rá, föltűnik, hogy részéről eldöntöttnek tekinti a kérdést, s nem szállok vitába vele, ahogy tettem.

– Erőmet meghaladná, uram, egy magántanítvány oktatása. Minden időmet igénybe veszi az itteni munka, hisz szeretnék a gyerekeknek.... tökéletes ... – Rám nézett, és tekintetétől elbizonytalanodtam. Hideg és kegyetlen volt az arca. Hebegtem még néhány elhalkuló szavacskát munkám nehézségeiről, erőfeszítéseimről, majd bennem rekedt a szó.

Félrefordította a fejét, látta, győzött. Én dühös voltam rá, és szégyelltem magam a gyávaságom miatt.

– Természetesen nem kívánom ingyen – mondta kegyesen, és lassú léptekkel sétálni kezdett. Kezét háta mögött összekulcsolta, magasra emelt fejjel valahová a plafon és a fal találkozásának vonalára nézett. – Ugyanazt a fizetést kapja, amit az iskolában. Mennyi is az?

– Tizenegy dollár hetente, uram. – válaszoltam tényszerűen. Ha sikerült is megfélemlítenie, legalább ne lássa rajtam.

– Miss Mariann! – harsant egy vékony hang, és kócos gyerekfej kandikált be az ablaknyíláson. John volt az széles vigyorral a képén.

– Itt a lova. Indulnom kell, mert sötét felhő közelít nyugat felöl. Nyakunkon a zivatar. Ó, bocsásson meg Mr. Harlamm – kiáltott fel, mintha ebben a pillanatban venné észre a látogatót. – Világért sem akartam megzavarni – tette hozzá inkább szemtelenül, mint sajnálkozón.

– Köszönöm, John. Azonnal megyek – mondtam megkönnyebbülten, és testsúlyomat áthelyezem egyik lábamról a másikra, hogy ezzel is jelezzem, indulnék. Harlamm arca megfeszült.

– Az én időm is drága. A gazdaság ügyei nyomasztó teherként nehezednek a vállamra. Hétfő délután háromra önért jön a kocsim. Ég önnel hölgyem.

Csizmáját összecsapva, fejbiccentéssel búcsúzott, és sarkantyúpengések közepette távozott. Csak amikor az ajtóból is eltűnt, akkor lendült át John az ablakpárkányon. Az előbbi élménytől kábán, megszidni is elfelejtettem, amiért nem az ajtót használja közlekedésre.

– Mit akart ez a seggfej itt?

Erre a durvaságra már felfigyelt bennem a tanítónő.

– John! Úriember kerüli a durva szavakat.

– Mire gondol, Miss Rowling?

– A szóra, hogy seggfej – feleltem önkéntelenül, majd észrevettem a tréfát, és elnevettem magam. – Nem csak durva, de szemtelen is vagy, John Becklahe. Mr. Harlamm jelentős pénzadományt juttatott az iskolánknak. Neki köszönhetjük, hogy nem kell a földön ülve, a porba rajzolnunk. Úgyhogy több tisztelettel emlegesd, fiatalúr, légy szíves!

– Értettem, Miss Földöntúli Jelenés – felelte John vigyorogva.

– A hallgatózás legalább olyan méltatlan egy jövőbeli úriemberhez, mint a trágár beszéd – figyelmeztettem ismét, legyűrni próbálva a mosolyomat, miközben a könyveket bepakoltam a szekrénybe, és rájuk zártam az ajtót.

– Ugyan, Miss Mariann. Miket beszél? Soha nem lesz belőlem úriember, legfeljebb cseléd egy hasonló szemét farmján, mint ez.

Elindultunk kifelé az udvarra, és menet közben válaszoltam neki:

– Rajtad is múlik John, hogy mire viszed. Ha becsületesen tanulsz, és nagyon igyekszel, bármi lehet belőled.

– Ezt mondja az Atya is. Már a fülemen folyik ki a sok jó tanács.

Sóhajtottam, és mára befejeztem a prédikálást, és a levélírástól is eltekintettem. Ha még egy napot mulaszt a Sepherd gyerek az iskolából, nem dől össze a világ. Majd holnap küldöm el a levelet.

A gerendaház előtt kikötve várt minket John fekete kancája és a foltos herélt. Oldalnyerget errefelé nem használtak, ezért én is nadrágban lovagoltam, vagy a szoknyámat rendeztem el a nyereg két oldalára. John elbúcsúzott, majd elvágtatott, én lassabb tempóban ügettem ki a nortworni útra. De nem a szomszéd városba igyekeztem, hanem fürödni.

A közelbe, a folyót tápláló patakhoz tartottam. A hegyek közt eredt, és lejjebb, a síkvidéken tempója lassult, nagy kanyarokat vetett, néhol jelentősen kiszélesedett. Még tavasszal fedeztem fel a part egy nyugalmas szakaszát, amikor céltalanul kószáltam a márciusi napsütésben. Áthatolhatatlan bokrok zártak körül egy tisztást, ahol dúsan nőtt a fű, és pompás vadvirágok nyíltak. Több mázsás fehér szikla került valahogyan a meder közepére. Előtte kis tavat alkotva feltorlódott a víz, majd kettévált, és rohanva megkerülte a követ. Tavasszal a patak medrében virító sárga gólyahírben gyönyörködni jártam ide. Később, amikor melegebbre fordult, a földön elheveredve olvastam, és nyáron fürödtem is. Eddig nem találkoztam senkivel, a saját tulajdonomnak tekintettem a helyet.

A kerítés gyanánt burjánzó bokrok előtt megálltam, leszálltam a nyeregből, és kantárszáron vezetve a lovat, átvágtam a rengetegen. Átizzadt blúzomon keresztül máris több tucat, délutáni álmából felvert, vérszomjas szúnyog esett nekem.

Ahogy az összehajló fűzfaágak és bokrok közül végre kikecmeregtem, mélységes csalódással és bosszúsan vettem tudomásul, hogy az enyhítő fürdőről lemondhatok.

A tisztás közepén egy musztáng legelészett, és a ló közeléből nem hiányzott a gazdája sem. A patak mellett guggolt, kezét a patakba mártva valamit nézett a vízben.

Ismeretlen volt számomra a férfi, első pillantásra azt sem tudtam eldönteni, nem kóborló, félvér indiánba botlottam-e, olyan sötéten csillogott rövidre vágott fekete haja. Bevallom, megijedtem.

Jó tíz évvel ezelőtt megkezdődött az indiánok rezervátumba kényszerítése, de még nem fejeződött be maradéktalanul. Rémisztő híreket közöltek naponta az újságok véres összecsapásokról, igaz, tőlünk jóval északabbra. Noha sok bennszülött állt a fehérek szolgálatába a keleti tájakon, ahol az indiánháborúk évtizedek óta véget értek, meglehetős gyanakvással tekintettek a szabadon csatangoló rézbőrűekre. Alig négy év telt el azóta, hogy Custer tábornok seregét oly kegyetlenül lemészárolták a Little Big Horn folyó mellett.

Ez a férfi a farmerek szokványos ruházatát viselte, és feltűrt ingujjából kilátszó karja inkább napbarnítottnak tűnt, mint születetten sötétnek. Bár meglehetősen hangosan csörtettem elő a bokrok közül, ügyet sem vetett rám, kezével a vízben keresgélve, lehajtott fejjel vizsgálódott. Most, hogy alaposabban megnéztem, már nem féltem tőle. Tudom, ostobaság, hogy megnyugodtam, hisz csak a füzetes regényekben félszemű és foghíjas a bandita, de ez az ember nem látszott veszélyesnek. Csupán fölöslegesnek. Ez az én helyem, gondoltam dühösen.

– Üdvözlöm, uram! – mondtam hangosan, jól érhetően, és merészen.

Nem mozdult, lekötötte figyelmét érthetetlen tevékenysége a patakmederben. Csak kövek hevertek ott, és tekergőző vízinövények a jéghideg, fodrozódó vízben.

Idegesített a férfi hallgatása.

– Üdvözlöm, uram! – mondtam még hangosabban.

Lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Egykedvűen, félig leeresztett szemhéjai közt vett szemügyre. Én pedig őt. Nem volt csúnya. Mondhatni egész jóképű. Bár fiatalnak tűnt, szemei körül leheletnyi finoman ráncolódott a bőr. Fehér ember volt, arca hosszúkás, nem kerekded, mint a rézbőrűeké, és arccsontozata is finomabb. A szeme is fekete, akár a haja, legalábbis erre következtettem sűrű szempilláinak és szemöldökének színéből.

Nem állítom, hogy minden férfi a lábaim előtt hevert, de azt igen, hogy a férfiak felfigyeltek rám. Somsettown környékén hozzám hasonlóan fiatal és jó külsejű hölgyről nem is hallottam. A közöny, amivel útjába került rovarként szemlélt, határozottan felbosszantott. Különösen, hogy nekem tetszett. Vagy ez túlzás? Inkább úgy mondanám, jó volt ránézni.

– Uram! Az én nevem Mariann Rowling – mondtam csípősen – Boldoggá tenne, ha elárulná az önét.

Felállt végre. Jóval magasabb volt nálam. Csupán átsuhant rajtam a tekintete, majd a lovához lépett.

– Jobban tenné, ha nem sétálgatna egyedül. Veszélyes lehet.

A könnyed mozdulat, mellyel lova hátára lendítette magát, igazolta sejtésem, valóban fiatal még, innen a harmincon.

– James Krilov vagyok – mondta már a nyeregben ülve, és lenézett rám. Megfordította a lovát és hátra sem pillantva tette hozzá. – Viszlát!

Keresztülgázolt a vízen, és a szemközti part buja növényzete között eltűnt.

Sokáig, elképedten bámultam utána. Ki ez az alak, ez a felfuvalkodott, pökhendi félvér, füstölögtem magamban, aztán felnevettem. Micsoda indulat, mert egy férfi nem esett hasra előttem. Ahhoz képest, hogy évekig éltem elszigetelten Londonban, az utóbbi hónapokban igencsak elkapattak, gondoltam. Mosolyogva ültem le a földre, és egy kidőlt fatörzsnek vetve a hátam, lehunytam a szemem. Élveztem a csendet, a patak csobogását, a fák levelei között bújócskázó napsugár táncát az arcomon.

Elaludtam.

Hatalmas csattanás ébresztett, és a nyári zápor puskaropogás szerű hangja a patak vizén. A fa levelei egy darabig felfogták az ezernyi esőcseppet, majd hamarosan én is részesültem a záporból. Bőrig ázva értem haza.

*

– Hiányoztál az ebédnél – mondta Katherine Reuter szemrehányóan, ahogy a konyhájába léptem. Már a vacsorát készítette a vendégeknek. Két terjedelmes fazékban babot főzött, és a sütőből fenséges illatok áradtak.

– Szétnéztem kicsit a környéken – feleltem sietve, hogy a lényegesebb dolgokra rátérhessek – Mit sütsz Katherine, aminek ilyen jó szaga van?

– Darázsfészek lesz, diós. – felelte Katherine, és felnevetett. – Amit annyira szeretsz, de előbb valami rendes ételt is enned kell.

Ügyelve arra, hogy Katherine-nek ne legyek útban, tányért vettem elő a faliszekrényből.

Reuteréknél minden a célszerűséget szolgálta. A szekrény, a falakat végig beborító polc, az asztal, mind dísztelenek, és rendkívül tartósak.

Untam már a babot, ezért inkább a kendővel letakart sonkaszeletekből szedtem a tányéromra. Mellette kenyeret is találtam. A polcnak támaszkodva, állva láttam hozzá.

– Finom ez a sonka. És a kenyér is – dicsértem barátnőm főztjét teli szájjal. – Ma sütötted?

– Igen, de nem kelt meg rendesen. – mondta Katherine, és megkavarta az egyik fazék babot. – Hermann VanDerbrock keresett. Járt az iskolában, de nem talált ott, ezért átjött hozzám.

– Mit akart?

– Valami színes papírok érkeztek meg, azt mondta. De gondolom, ez csak ürügy. Csinos fiú, és odavan érted.

Katherine gyakran túlzott, ahogy most is. Valóban tetszettem Hermannak, ahogy felteszem, minden csinos lány, aki az apja boltjában megfordult. Az lepne meg, ha közömbös maradna. Igaz, én meglehetősen közömbös maradtam iránta. Hiába szolgált ki készségesen a boltban vagy látogatott el az iskolába rendszeresen, miközben tágra nyitott, rajongó szemébe néztem, vagy hozzá ért a keze az enyémhez, nem éreztem semmit.

– Hermann jó gyerek. Csinos, értelmes. Éppen hozzád való.

– Az apja is szakasztott ilyen mennyről álmodik – mondtam mosolyogva. – Két ruha és egy foltos kutya az egyetlen hozománya.

– Ne szóld meg VanDerbrockot, nem esett ő a feje lágyára – ellenkezett Katherine. – Te talán itt tudnád tartani a fiát a városban. – Rám pillantott, egyet értek-e vele, majd hozzátette. – Nem kívánkozna el.

Vállat vontam, mert kezdett untatni a VanDerbrock fiú hajlandósága irántam.

– Hagyjuk Hermannt, eleget beszéltünk róla. Ma valami érdekes történt velem. Innen fél óra lovaglásra találkoztam egy különös alakkal – mondtam, és a mosogatódézsában várakozó edénykupac tetején gondosan elhelyeztem a tányéromat. Így hátat fordítottam Katherinenek. Ha észrevenné, érdekel az idegen, halálra szekálna. – Nem is tudom, talán egy csavargó félvérbe botlottam szerencsétlenségemre.

– Hogy nézett ki?

– Úgy harmincas, fekete haj és szem, napbarnított bőr, egy foltos musztángon lovagolt – mondtam, és beszéd közben tettem pár céltalan mozdulatot a dézsa mellé dobott törlőronggyal, majd visszaakasztottam a helyére. – Mondta a nevét, de a szokatlan hangzása miatt tüstént el is felejtettem.

– A doktor lehetett. Nincs rajta semmi különös. – Katherine megrázta a fejét. – Kétségtelen, azt beszélik, akadtak indiánok is az ősei között, de ezt csak beszélik, mert fekete a haja. Errefelé sok a német, gyakoriak a szőkék. James Krilovnak hívják egyébként. Biztosan ahhoz a nyafka Serena Shoameshez jött. Hamarosan szülni fog.

Befejeztem látszattevékenységem a mosogatónál, és visszatértem a vacsorámhoz. Hogy elégedett arckifejezésem leplezzem, újra enni kezdtem. Tehát orvos. Jobban hangzana, hogy egy földbirtokos fia, vagy a közeli bánya tulajdonosa, de a doktor is jobb a tehénpásztornál. Nem mintha nekem számítana, bosszankodtam előreszaladó gondolataim miatt. Mindenki, akit ide köt a sorsa, közömbös nekem. Én újra grófkisasszony, majd grófné akarok lenni, nem farmerfeleség. Összerázkódtam a gondolattól is.

Katherine rám nézett, és a fakanalat a magasba emelve gesztikulált. A szétfröccsenő zsírcseppek sercegve égtek el a tűzhely forró vasán.

– Nem akarlak elzavarni Mariann, de Hermann vár azzal a színes papírral.

– Megkóstolom a süteményt, hiába szeretnél Mrs VanDerbrockot csinálni belőlem – ellenkeztem nevetve.

Katherine száraz törlőruhát fogott a kezébe, és leguggolva kinyitotta a sütő ajtaját.

– Készen is van! – mondta büszkén. A kendővel megragadta a tepsit, és gyors mozdulattal az asztalra csúsztatta.

– Szedhetsz belőle magadnak. – Rám nevetett. – De vigyázz, forró!

A tepsi fölé hajolva ismét megcsapott a kelttészta, az édes, forró tej, a barnára pörkölődött cukor mesés illata. Óvatosan, hogy ne törjön össze, elválasztottam egy tekercset a többitől, és ráegyensúlyoztam a tányéromra. Széttekertem, hogy hüljön, majd enni kezdtem. Sose kóstoltam ennél finomabbat. Katherine mosolyogva figyelt.

– Indulj már, Mariann! – figyelmeztetett, amikor végeztem a süteménnyel. – Lassan besötétedik! Hozd el azokat a színes papírokat.

– Igenis, asszonyom. Szava parancs.

Jókedvűen fordultam ki az ajtón.

Hermann természetesen ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér, és cipeli helyettem, amit vásároltam. Magára kanyarította barna posztókabátját fejére húzott egy kötött sapkát, és kinyitotta előttem a vegyes bolt ajtaját. Az úton alig beszéltünk, vagyis én fecsegtem a gyerekekről az iskolában, mert Herman nehézkesen hallgatott. Alapvetően kevés szavú, komor fiú volt, mint aki eleve öregnek született, noha nagyjából egyidősek voltunk.

– Nem gondolta meg magát? – kérdezte, amikor a színes papírokkal megrakodva az iskolaépület elé értünk. – Nem kísérhetném el mégis a holnap esti mulatságba?

Jack, a foltos kutya, vagyis már a kutyám, robbant ki a ház mögül, és boldog csaholással üdvözölt minket. Hermann szórakozottan megvakarta a fejét, és közömbösnek tettetett arccal válaszomat leste.

– Hermann! Magam is odatalálok, nincs szükségem kísérőre.

– Tudja, hogy mire gondolok – mondta türelmetlenül – Kérem, ne tegye az értetlent!

Tudtam természetesen, hogy mire gondol. Elkísér a mulatságra, táncolunk egész este, egyre inkább csak vele ropom majd, mert bősz pillantásával elijeszti a közénk tolakodókat. Aztán hazakísér, csókolózunk a langyos estében, majd másnap ismét eljön, és a nyár végén összeházasodunk. Az öregasszonyok vörösre sírják a szemüket a menyegzőnkön. Alapvetően másként terveztem a jövőmet, és bolondítani sem akartam. Apám képét az újságban ugyan nem ismerte fel eddig senki, de töretlen hévvel hittem, hogy előbb utóbb felbukkan, és megszabadít innen.

– Igen, tudom, hogy mit szeretne Hermann. – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem. Tényleg jóképű fiú volt, szabályos arcvonások, szürke szem, keskeny száj. Nem érdekelt, és ezt neki is végre meg kellett értenie. – Kedvelem magát, ezért őszinte leszek. Feszélyez az udvarlása. A vőlegényem Londonban vár, és számomra ő az egyetlen. Lehet, ha ő nem lenne, beleszeretnék magába.

Olcsó hazugság volt, de sajnáltam a szükségesnél mélyebben megbántani. Kedveltem, őt, és a családját, az apját, a húgát, akit tanítottam is.

– Én már elköteleztem magam – tettem hozzá ünnepélyesen, és a magasztos érzelmekhez illő pátosszal függesztettem rá a tekintetem.

– Látom, végérvényes a döntése. – mondta dühösen, majd arcán árnyalatnyi gonoszsággal kérdezte: – És ha ő elfeledkezett magáról?

Láttam, hiába finomkodok, itt hatásosabb fegyver kell. Bevetettem a hajóágyút.

– Ez lehetetlen – tiltakoztam. – Örök hűséget esküdtünk egymásnak. Jegyesek vagyunk csupán, de az övé lettem.

A közlés botrányos tartalma eldöntötte a kérdést. Néztem Hermann arcát, ahogy fokozatosan megérti, amit mondtam. Először el sem akarta hinni, aztán gyanakodott, talán mégis jól hallott, majd megütközést, végül elborzadást tükröztek a vonásai. Fájt, hogy csodált szűzből kissé elhasznált nővé válok a szemében, ráadásul érdemtelenül, de nem volt mit tenni.

– Vagy úgy! – mondta könnyedén. – Valóban nincs akkor keresnivalóm önnél Miss Rowling. Bocsásson meg, hogy erőszakoskodtam.

Elbúcsúztunk, ő visszasétált a városba, én pedig előbb az iskolába mentem, leraktam a papírokat, majd haza. Elfáradtam, és aludni vágytam. Megmosakodtam, ágyba bújtam, és folytattam a könnyes-bús regény olvasását, mely kékvérű olasz hercegnőről szólt, aki Afrikába vetődött, és ott rálelt az igaz szerelemre.

*

Másnap a tanítás és a bőséges ebéd után lóra pattantam - haloványan adja vissza a kifejezés a látványosságot, amikor hosszú szoknyámban nyeregbe szállok, de arra egyszerűen nincs szó -, és kimenekültem az esti mulatságra készülő városból. A hónap utolsó szombatja volt, fizetés nap a környékbeli tanyákon. Soha ennyi részeg, tüzes legény nem kóborolt a városban, mint ilyenkor. Jobbnak láttam kora délután távozni. Elfogadtam öreg barátnőm, Jessica Cuper meghívását vacsorára, és úgy terveztem, nála is alszom.

Rövid út várt rám, ügetésben mindössze félórányi. Arra indultam, mint előző nap, Nortworn felé, majd keletnek fordultam. Valahol pacsirta dalolt, a madarat nem láttam, a virágok fölött lepkék csapongtak. Az időnkét feltámadó szél finoman borzolta a hosszú fűszálakat, és bárányfelhő kerekded árnyéka úszott a lankás dombokon kelet felé.

Jessica farmját több mérföldről jelezte a nyárfaliget, mely háza mellett magasodott. Fiatal, sűrűn ültetett fák szöktek egyenes törzsükkel szinte az égig.

A farm környéke néptelennek látszott. A ragyogó napsütésben ezüstszürkén izzott a ház tetején a fazsindely. A falakat erős gerendákból emelték, de nagyobb gondossággal és kellemmel, mint a somsettowni iskola épületét. Két ablak nyílt az udvarra a fenti hálószobákból a tetőn, és faragott oszlopú tornác húzódott a ház előtt.

Leszálltam a lóról és körbenéztem. Sehol egy lélek, a munkások biztosan elmentek a mulatságba, A forróságtól remegett a levegő, felnyerített az istállóban egy ló, és darazsak dongtak a földre pottyant eperszemek körül.

Besétáltam a házba. Az ajtót csak kilincsre zárták, nesztelenül fordult sarkain.

A konyhát üresen találtam. Üres volt balra a kamra, és a levendula illatú hálószoba jobbra. A magasra tornyozott ágyon díványpárnák hevertek. Felszaladtam az emeletre és bekukucskáltam a két kisebb szobába, hátha valami hirtelen jött ötletnek engedve ott dőlt le sziesztázni a ház asszonya, de csend honolt, alig mozdult a forró levegő. Lesiettem a földszintre, remélve, megpillantom valahol a kertben Jessica barna szoknyájának szegélyét.

A félhomályból a szabadba lépve elvakított a júliusi nap szemkápráztató tündöklése.

– Mariann!

Jessica kiáltott az istálló felől. Hunyorogva próbáltam megkeresni szálas alakját a nagy fényességben. A lóistálló ajtajában állt, és sürgetően integetett. Szapora léptekkel vágtam át az udvaron, szoknyámat két kézzel emelve fel lábaim elől. Miért nem egy vékony ingben, és lovaglónadrágban jöttem?

Amikor Jessica mellé értem, futólag rám mosolygott, de szeméből sütött az aggodalom. Mosolyától átrendeződtek arcán a ráncok. Bár hetven körül járt, csupán ősz haja és ráncos bőre árulkodott éveinek számáról, mozgása és esze vetekedett a fiatalokéval.

– Bocsáss meg kislányom, hogy nem vártalak a házban – szabadkozott és átölelt. – Lédivel baj van. Áthívtam a doktort – mondta, és visszalépett az istálló félhomályába. Én utána.

Lédi Jessica kutyája volt, legalább tizenöt éves, és Jessica meleg szeretettel ragaszkodott hozzá.

A kutya betegsége miatt hát az ijedelem, értettem meg. Én is hasonlóan megrémültem tavasszal, amikor Jack szokásos portyáiról több söréttel az oldalában tért haza. Két napig fel sem kelt, magatehetetlenül pihent a tűzhely mellé dobott rongyon, csak farka hegyét mozdítani futotta erejéből, ha megsimogattam. Átéreztem Jessica félelmét.

Hosszú, tagolatlan istállóhelyiségbe léptünk. Itt helyezték el a nyárra otthon fogott állatokat, mert kellet a hús és a tej a gazdaság embereinek. Tehenek, lovak, kecskék, birkák álltak a jászol mellé kikötve. Az épületről hiányzott a padlás, közvetlenül a tetőre tűzött a nap, fullasztó volt a hőség, az állatszag, és iszonyatosan sok a légy. Pár lépésre a bejárattól, egy gyapjútakarón aléltan feküdt Lédi szaporán lihegve. Mögötte térdelt Mr. Krilov, a férfi, akivel a patak partján találkoztam. Feszült figyelemmel arcán a loboncos szőrű eb fölé hajolt. Jobb keze valahol mélyen elveszett a kutyában.

Ellenállhatatlanul mulatságosnak találtam a jelenetet. Ez a férfi, aki olyan kimérten és távolságtartóan bánt velem tegnap, akár egy álruhás királyfi az útját keresztező pórnéppel, most itt térdel, ebben a trágyaszagú hodályban, és könyékig egy korcs kutyában matat. Csupán Jessica iránti tiszteletem tartott vissza a nevetéstől.

– Nem bírt magával a bolond – mondta Jessica. – Képes volt vénségére felcsináltatni magát.

Önuralmamból eddig futotta. Kitört belőlem a hangos kacagás. Hiába szorítottam ijedten számra a kezem, az aggodalmas légkörben szentségtörésként hatott a nevetésem.

A férfi erre pillantott fel. Rám nézett, majd elfordította a tekintetét. Beismerem, még ebben a csöppet sem méltóságteljes helyzetben is megőrizte hűvös fensőbbségét.

Elszállt a jókedvem. Jessicát is megbántottam, megütközve nézett rám.

– Ne haragudj! – kértem. – Mi baja a kutyának? A múlt héten még jól volt.

– Azt hiszem, a fialással nem boldogul – válaszolt Jessica, és ő is halkra fogta a hangját. – Napok óta nyugtalan, és ma már fel sem kelt.

Valami történt a földön, a kutya összerándult, és előkerült a doktor eddig rejtett végtagja. Véres jobb kezében fekete, nyálkás micsodát tartott.

– Beledöglött egy kölyök a szülőcsatornába – mondta, és felállt.

Mindhárman a kezében tartott halott kutyát néztük. Épp kitöltötte a tenyerét, csukott szemű, ernyedt, fekete jószág, csak a fülei rózsaszínűek és puhák. Felkavart a látvány, inkább elfordítottam a fejem. Egy birka meredt rám göndör szőre közül kikandikáló, értelem nélküli tekintetével az istálló túlfeléről. Ostoba pofája merő közöny.

Krilov lendületes léptekkel kiment az istállóból, és eltűnt az udvaron. Jessica odasietett a kutyához, letérdelt mellé, és halk, vigasztaló hangon beszélni kezdett hozzá. Lédi erőtlenül felemelte a fejét, és hálásan megnyalta gazdája odatartott arcát. Illetlen szemlélődőnek éreztem magam egy családi jelenet kellős közepén.

Hallottam, az udvaron nyikorog a kerekeskút. A doktor kezet mos. Jessica legényei is ott mosakodtak többnyire a kút mellett, a házba nem járhattak be csak étkezni. A hosszú mosdóvályú mellett négyen is elfértek egyszerre. A peremére Jessica odakészítette a szappant.

Az állatok is megérezték, vége az izgalmaknak, patáikkal dobogva a földön mozgolódni kezdtek a lovak.

Magas, karcsú árnyék jelent meg az ajtó sárga négyzetében. Visszajött Krilov.

– Ismeri Mariannt, doktor?

Jessica egy pillanatra hátra fordult, de figyelme máris visszakanyarodott a kutyához.

– Igen – mondta Krilov. Kellemes volt a hangja, és akcentus sem színezte. – Találkoztunk Miss Rowlinggal a minap.

Közelebb ment Jessicához, lehajolt, és végigsimított Lédi oldalán. Ismerős volt a mozdulat, számtalanszor láttam a szülészeten. Nem csupán megnyugtatni akarta az állatot, közben futólag meg is tapogatta a hasát.

– Ha valami baj lenne még, csak szóljon Mrs. Cuper! De aligha lesz – mondta Krilov Jessicának, és egy röpke pillanatra a vállára tette a kezét. Meghatott a komoly figyelem, melyet orvos létére egy öreg kutya feltehetően utolsó fialásának szentelt. Az állatokkal nyilvánvalóan együttérez, csak a nőket nem bírja. Vagy a barnákat igen, a szőkéket nem.

Eddig jutottam a lamentálásban, amikor Krilov felegyenesedett, és rám nézett. Nyugodtan, minden zavar nélkül, alaposan végigmért. Előbb az arcom vette szemügyre, a nyakam, majd lejjebb haladt, le egészen a cipőm hegyéig. Mire végzett, pipacspiros lettem, és kapkodtam a levegőt.

– Nekem mennem kell – mondta.

– Várjon doktor! – kiáltott fel Jessica, és feltápászkodott a földről. – Valamit meg akarok beszélni magával. Jöjjön be a házba, iszunk egy pohárkával.

A doktor elmosolyodott.

– Bocsásson meg, de sietek. Megígértem Mrs. Shoamesnek, hogy meglátogatom, és Houstonék is várnak.

Houstonék a várostól délre laktak, a folyó partján. A kislányukat tanítottam.

– Csak nem beteg Evelyn Houston? – kérdeztem, hogy jólértesültségemet fitogtassam, és mert eddig keveset szóltam. – Délelőtt még módfelett vidámnak találtam. Összevesztek Gertud VanDerbrockkal, hogy melyikük veszi sorba pontosabban a francia forradalom vezéralakjait.

– Nincs – mondta Krilov. Úgy nézett rám, ahogy a gyerekre szokás, aki kevéske tudományával dicsekszik. – A nagymama beteg.

Krilov elfordította rólam a tekintetét, és Jessicára nézett.

– Mit akart kérdezni, Jessica?

– Jöjjenek be a házba, ne álldogáljunk itt a hőségben. – sürgette Jessica Krilovot. – Az állatokat se zavarjuk legalább.

Krilov tekintete végigsuhant a hodályon.

– Rendben – mondta. – Menjünk be.

Jessica fürgén előre indult. Én mögötte, figyelmesen kerülgetve az eperszemeket és a baromfipiszkot. A doktor jött hátul.

Benn kellemes hűvös fogadott. Jessica az almáriumból kivett három borospoharat, és az asztalra helyezte.

– Üljenek le – mondta.

Besietett a kamrába innivalóért. Krilov távolabb húzott egy széket az asztaltól, és leült. Végtelenül hosszúnak tűntek a lábai. Rövid szárú, puha bőrcsizmát viselt sarkantyú nélkül. Leültem én is. Hallgattunk, és kerültük egymás tekintetét. Kijött Jessica a kamrából, kezében öblös üvegkancsó, benne áttetszően sárgás folyadék.

– Megkínálhatom egy kis borral doktor? – kérdezte.

– Köszönöm, nem. Ma még dolgoznom kell.

– Tudom, hogy siet – mondta Jessica somolyogva. Elértette a célzást, de nem vette a lelkére. – Mariann? Neked, tölthetek?

Némán megráztam a fejem.

Jessica öntött magának.

– Megbocsássanak, de én elfogyasztok egy pohárkával – szólt, és leült. – Jót tesz a gyomornak. – Nagyot nevetett az átlátszó kifogáson, aztán elfelhősödött a tekintete. – Úgy halottam, ismét találtak két holttestet a Nagy Szakadékban.

A nyugati hegyek lábainál, ahol a lankás dombvidék észrevehetően emelkedni kezd, ott húzódott a Nagy Szakadék, ahogy a városlakók nevezték ezt a szokatlan természeti tüneményt. Mintha egy óriás baltával vágott volna rést a földbe, úgy nyíltak szét a sziklák keskeny völgyet alkotva, melynek alján patak vize tajtékzott. Azt beszélték, földrengés emléke a szakadék, mások szerint a víz marta ki a kőből.

– Igen – felelte Krilov kelletlenül. Most láttam először rajta felismerhető érzelmet.

– Erőltesse meg magát, fiam, és áruljon el részleteket– kérte Jessica, hangjában árnyalatnyi bosszúsággal. – Hogy te is érts, Mariann – szólt felém fordulva. – Két évvel ezelőtt már lezuhantak hárman ott, és most megint két halott.

– Keveset tudok – szabadkozott Krilov. – Eltelt három nap, mire megtalálták őket. – Rám villant a tekintete, és egy pillanatnyi szünetet tartott a beszédben, azután folytatta. – Alig maradt belőlük. Még az is tisztázatlan, hogyan haltak meg, véletlen baleset történt, vagy lelökték őket.

A nővérképzőben hallottunk előadást a törvényszéki boncolás tárgyköréből is. Az elborzasztó részletek ellenére, vagy talán épen azért, ez az óra egyike volt a legérdekesebbeknek. Halványan emlékeztem rá, hogy a holttesten keletkezett sérüléseket el lehet különíteni az élő testen történt sebzésektől, s így könnyedén fény derülhet rá, valakit meggyilkoltak, és ledobtak egy szakadékba, vagy a zuhanás maga ölte meg.

– Hogy érti azt, hogy alig maradt belőlük? Felismerhetetlenül összeroncsolódtak a testek a sziklákon? Úgy tudom, éppen a sérült lágyrészeken tapasztalt reakció alapján lehet könnyedén megállapítani, hogy a halál után, vagy a halál előtt történt a behatolás – mondtam, és bevallom, hangomban kérkedés bujkált. Lehet, nem tart csinosnak, de ostobának se tartson, aki kukán ül, míg a többiek fontos dolgokról beszélgetnek.

– Úgy értem, a vadállatok lerágták a húst a csontjaikról – mondta Krilov, és megéreztem hangjában a gúnyt.

Farkas szemet néztünk, nem is tudom, miért? Hogy tisztázzuk, hogyan is állunk egymással? Ő buta libának tart engem, én pedig faragatlan alaknak őt. Azt hiszem, ezt tisztáztuk is. Én kaptam félre a tekintetem, és elhatároztam, egyetlen szót sem szólok többet, amíg ez az ember itt van.

– Maga szerint a bányából valók voltak? – faggatta Jessica tovább Krilovot.

– Lehetséges, sőt valószínű. De hiábavaló próbálkozás fényt deríteni a történtekre, úgyhogy eltemettük a szerencsétleneket.

Látszott, nem tölti el kitörő örömmel a tehetetlensége, de nem is dühíti különösebben. Micsoda megalkuvás, gondoltam megvetően. Jessicát is bosszanthatta Krilov közönye, mert nem eresztette a témát.

– Felháborító, hogy egyes gazemberek mit meg nem mernek tenni a feketékkel – kesergett.

– Csak feltételezés, hogy ezek is feketék voltak.

– Ugyan fiam! Ki mást lehet oktalan állatként legyilkolni, aztán bedobni a folyóba: Én mondom, ha azok a nagyokosok Washingtonban előbb gondolkodnak, és csak utána cselekszenek, minden másként történik. Mi értelme volt szélnek ereszteni a rabszolgákat, ha most így bánnak el velük?

– Legalább szabad emberként haltak meg – mondta Krilov és hangjában ismét meghallottam a gúnyt.

Elképedten néztem fel. Nem gondoltam róla, hogy ellenzi a rabszolgafelszabadítást. A kellemes külsejű test nem feltétlen hordoz makulátlan jellemet. Bizonyára Miss Rosamund Sarah Rowlinghoz, apai nagynénémhez hasonló ember, aki tíz macskát tartott. A gőgös és közömbös jószágokat szerető figyelemmel vette körül a nénikém, de rokonait fröcsögő gyűlölettel emlegette. Én olvastam a Tamás bátyja kunyhóját, és szívem egész hevületével elítéltem a gaz rabszolgatartókat, és sajnáltam, hogy a polgárháború idejé, lévén tipegő gyerekk, nem horgolhattam érmelegítőt a felszabadítóknak. Horgolni persze később sem tanultam meg. Krilov megérezte rosszallásom, vagy Jessica megütközését, mert magyarázatként hozzátette.

– Hiábavaló erőfeszítés szabadságot ajándékozni föld vagy munkalehetőség nélkül. Nálunk is, ha lehet, még kilátástalanabb nyomorba döntötte a jobbágyság eltörlése a parasztokat. Föld híján, mivel korábbi uruk már nem érezte kötelességének gondoskodni róluk, s mert bezártak a közkórházak és a népkonyhák, ezrekre lesett éhhalál.

Elhallgatott.

Jessica nem szólt, és én is óvakodtam kifejteni meggyőződésemet az emberi méltóság fontosságáról, és arról, hogy jobb szabadon meghalni, mint szolgaként élni. Újságcikkben olvastam ezt az eszmét, és megtetszett.

A nálunk kifejezés értelme furdalta az oldalam. Nem az államokban született tehát, de akkor honnan való? A neve és a külseje nem árulta el származását. A beszéde sem. Az amerikai angolt beszélte, mégpedig akcentus nélkül. Hiába keresgéltem emlékeim között, melyik országban történt a közelmúltban jobbágyfelszabadítás, a talányhoz nem jutottam közelebb.

Krilov szólalt meg

– Mennem kell – mondta, és felállt. – Holnap is erre járok, majd benézek.

Tudtuk, a kutyára gondol.

– Kikísérem.

Jessica a doktornál jóval nehezebben emelkedett fel a székről. Én is felpattantam, mert azt gyerekes ostobaságnak éreztem, hogy a konyhában maradjak. Csak az ajtóig kísértük Krilovot. Ahogy a lomha asszonytársaságtól megszabadult, felgyorsult mozgása. Alig lépett párat, már az istállóhoz ért. Eltűnt az ajtó mögött, és szinte ugyanabban a pillanatban elővezette a foltos, borzos szőrű mént, amit tegnap is mellette láttam. Nyeregbe pattant, felénk intett, majd könnyed vágtára fogva a lovat kikanyarodott az útra.

– Te menj be, Mariann – mondta Jessica, és hangjában megéreztem a hetven év fáradtságát. – Én megnézem Lédit.

Másnap reggelre az öreg kutyának két fekete, nyivákoló kölyke született, s mint később megtudtam, ugyanezen nap éjjelén Serena Shoames életerős leánygyermeknek adott életet.