Ebéd után Dianaék, és még néhányan visszatértek Londonba, de a társaság többsége maradt vacsorára és éjszakára is. Vacsora után a férfiak felkerekedtek, hogy célba lövő versenyt rendezzenek a szabadban. Vacsoránál Edward sokat ivott, de nyilvánvaló volt, nem ő az egyetlen, aki berúgott. Mással nem tudtam magyarázni az ostobaságot, hogy sötétben, a fegyvertárból összeszedett, évtizedek óta használaton kívüli puskákkal és pisztolyokkal kivonultak a parkba. Mivel szabályos agyaggalamb lövő pályát nem építettek a birtokra, az inasok dobáltak a magasba különböző céltárgyakat. Leginkább olcsó, festetlen cserépedényeket. Ablakomból láttam, hogy égő fáklyákat szúrtak a földbe körben, azok fényénél lődöztek magukról megfeledkezve az urak. Köztük Edward és apám. Nem szabályosan, egymás után tüzeltek, ahogy versenyen szokás, hanem össze-vissza, egymást nem bevárva, sokszor egyszerre. Egy részeg társaság duhajkodott odalenn, és csodáltam, hogy nem történt baleset.

Éjfélt is elütötte az óra, amikor az utolsó lövés elhangzott, utána még nótáztak úgy félórácskát, később két férfi összekülönbözött, a többiek csitították őket, jól kivettem apám hangját a zűrzavarból, majd végre csend lett.

Félretettem olvasnivalómat, felkeltem az ágyból, és hálóköntösömet a szék karfájára simítottam. Nem tudtam ellenállni a hiúság kísértésének, megálltam a földig érő tükör előtt, és szemügyre vettem magam. Aki hálóingem megtervezte, ismerte a testi gerjedelmet és a férfiúi vágyakat. Áttetszően vékony volt a selyem és testhez simuló. Meztelenebbnek tűntem, mint ruhátlanul.

Végigsiklott tekintetem a melleimen, a mellbimbó enyhe kiemelkedésén, majd a hasam finom domborulatán, a csípőmön, a combomon. Ahogy néztem magam a tükörben, éreztem, foglalkoznom kell végre a lehetőséggel, mi teszek, ha Edward bejön ma éjjel hozzám.

Edward az egyetlen férfi, aki ezen a szinten, és véletlenül épp az én szobám mellett kapott szállást. Jellemző figyelmesség, kár, hogy hiábavaló. Legkevésbé sem kívánom ma Edwardot, amikor Ivan szinte karnyújtásnyi közelségben van.

Elkeserített a gondolat, otthagytam a tükröt, és elfújva a gyertyát, bebújtam az ágyba.

Nem tudtam elaludni. Nyitott szemmel feküdtem, és a néma, meleg sötétségben forró testem szinte simogatta a selyemhálóing. Minden porcikámmal Ivan után vágyakoztam, és rettegtem tőle, Edward mégsem ivott eleget, nem merült ki halálosan a célba lövésen, és be akar majd jönni hozzám. Bekulcsoltam ugyan az ajtót, de nem bíztam a zárban. Edward mindig eléri, amit a fejébe vesz. És közben Ivan itt van a közelemben, egy szinttel alattam. Délután, amikor kimentem a teraszra friss levegőt szívni, láttam. Ő sem aludt, az előbb kilestem az ablakon, a terasz kőmintázatát megvilágította a szobájából kiszűrődő fény. Ébren van, lehet ő is rám gondol, de az is lehet, Laura Siegel besettenkedett hozzá. Hamar eltávozott a vacsoráról, és nem nyomakodott be hozzám, hogy boldogtalanságával terheljen.

Többször végig gondoltam, valós lehetőség-e, hogy ők ketten egymás karjaiban vígasztalódnak. Felidéztem az arcukat, ahogy délelőtt enyelegtek egymással - már úgy éreztem, Ivan is tüzet fogott, mint Laura -, és egyre jobban erősödött bennem a hit, együtt vannak. Ekkorra már ömlött szememből a könny, és fölöttébb szenvedtem.

Hallgatóztam, hátha felfedezek valamilyen neszt, ami eloszlatja aggodalmamat, de csend volt.

Ivan már lefeküdt, lehet, alszik, csak elfelejtette eloltani a gyertyát. A szerelmeskedésnek lenne valami zaja, biztosan meghallanám. Fél perc múlva éppen fordítva gondoltam. Ha ég a gyertya, nem alszik, és mi más tartaná ébren, mint a szerelem. Benn van nála Laura, csak már túlestek a dolgon. Laura elszunnyadt a karjában, Ivan nem akarja felébreszteni, hagyja a gyertyát égni.

A fejem is megfájult a kínzó féltékenységtől, amikor lépteket hallottam a folyosóról. Ez Edward.

Felismertem a járása ritmusát. Talán a szobájába tart lefeküdni, reménykedtem. Ajtómhoz közeledve lassúbbodtak a léptei. Ha alvást tettetek, amikor bekopog, és nem szólok, talán meggondolja magát, és elmegy, hitegettem magam.

– Drágám! – harsogta Edward borgőzös hangon, és megzörgette az ajtót. Úgy éreztem, a kastély összes lakója hallja a hangját.

– Mariann, drágám! – ordította, és még erősebben zörgetett. – Engedj be, kérlek!.

Ez így nem lesz jó, fellármás mindenkit, rémültem meg. Az ajtóhoz szaladtam, elfordítottam a kulcsot, és kitártam előtte az ajtót.

A folyosón állt, vagyis a szemközti falnak támaszkodott, mert nem bírt egyenesen megállni. Élveteg vigyorral az arcán bámult rám. Ázott haja, el nem tudtam képzelni, hol lett vizes, a homlokába lógott. Kezében vadászpuskát szorongatott, még a lőpor szagát is éreztem. Bizonyára ezzel lövöldözött az előbb.

– Reméltem, hogy nem alszol – mondta, és hívásomra sem várva, betámolygott az ajtón.

– Drágám, hát semmit sem szólsz? – kérdezte harsányan. – Hát így kell fogadni a vőlegényedet! – panaszkodott durcásan, beljebb lépett, majd lerogyott az ágyamra. Edwardra nem volt jellemző ez a gyermeteg viselkedés. Valószínűleg az alkohol hozta ki belőle. Mivel világosból jött, vakon tapogatózott utánam, bár mellette álltam. Aztán megtalálta sötét körvonalamat, és magához rántott. A hasamnak szorította az arcát.

– Ó, édes puhaság – mondta kéjsóvár hangon, és simogatni kezdte a csípőmet, majd a combom, a fenekem, ami a keze ügyébe akadt. Edward nem volt vadállat, bármilyen elmarasztaló vélemény fogalmazódott is meg bennem időnként róla. Még kapatosan sem akart erőszakoskodni.

Ráébredt, egy hölgynek finomabban illik udvarolni. Lehet némaságom, keze alatt megfeszülő testem józanította ki kissé. Eltávolodott tőlem, és azt mondta:

– Gyere, ülj le mellém, egyetlenem.

Megpaskolta az ágyat, és én legalább két arasznyi helyet hagyva köztünk, leereszkedtem mellé. Nem erre gondolt. Valósággal rám dőlt, és átölelve, erősen megcsókolt,. Förtelmes szag csapott meg. A már emésztett, és a frissen fogyasztott whisky keveredett a vacsora fűszereivel. Hagytam, had csókoljon, és közben kétségbeesetten latolgattam, most mit csináljak. Nem akartam lefeküdni vele. Ma este semmiképpen sem, hogy Ivan itt van, és Edward undorítóan részeg.

De nem iszonyodásom foglalkoztatott leginkább. Rettegtem a gondolattól, Edward zajt csap, és ez óhatatlanul magára vonja Ivan figyelmét. Ha a nyitott ablakon keresztül én hallottam amikor az inassal beszélt, akkor ő minden pisszenést hall. Valószínűleg máris tudja, Edward nálam van. A gondolattól összeszorult a torkom és eleredt a könnyem. Végig kell hallgatnia az együttlétünket. Ezt nem bírom elviselni. Úgy éreztem, Ivan fájdalmához nem mérhető undorom Edwardtól.

Edward részegségében is észrevette, hogy sírok.

– Mi van veled? – kérdezte, és kiegyenesedett.

– Ne kiabálj! – suttogtam rémülten. – Meghallhatják.

– Ugyan, ki? – mondta egy fikarcnyit sem halkítva a hangján. – Egyedül vagyunk ezen a folyosó.

Hangosan felnevetett. Nevetése hangjából megértettem, kevésbé ittas, mint ahogy először hittem. Ez megnyugtatott. Edward a ingerült részegek közé tartozott, kötözködött, és mindenen felfortyant.

.– Edward. – mondtam gyorsan, tettetett szomorúsággal, magamban örülve egy hírtelen jött ötletnek. – Most nem lehetek a tied, mert tudod.....

A kibúvó valószínűleg beválik másnál, de Edward nem volt sem tapasztalatlan, sem jóhiszemű.

– Ugyan, kedvesem. – Közel hajolt hozzám. Ismét megcsapott az alkoholszag. – Ne akarj ilyen ócska trükkel megszabadulni tőlem. – mondta fegyelmezetten, de éreztem feltámadó ingerültségét. – Nem látom be, miért kellene várnom. Két hét múlva kutya kötelességed lesz megtenni nekem, amit ma csak kérek. Légy jó kislány – igazította kedvesebbre a hangját. –, és ne ellenkezz!

Átölelt, és megpróbált érzékeimen át leszerelni, ha már szavakkal nem tud. Csókolta a szám, az arcom, rátapadt a nyakamra, szívta, harapta a bőröm, és közben a kezével simogatott és szorongatott ahol ért. Én ösztönösen védekeztem, útját állva tapogató kezének. Ő azonban nem tágított, mert azt hitte, a szűzies szemérem berzenkedik bennem.

Végtére is igaza van, gondoltam. Lebeszélni úgysem tudom. Túl kell esnem azon, amit kíván, mégpedig gyorsan. Így elkerülöm a botrányt. Aztán Edward elmegy, vagy elalszik, és békén hagy.

– Jó – súgtam neki beleegyezően. – De kérlek, engedd, hogy bezárjam az ablakot. Fázom.

– Majd én – ajánlkozott, és mielőtt tiltakozhattam volna, odasietett az ablakhoz. Meglátta a fényt alattunk.

Talány, hogy miért ebben a pillanatban értett meg mindent, ami egész nap a szeme előtt zajlott, miért nem korábban, vagy miért nem később, de valamiért most fogott gyanút. Megfordult.

.– Ki lakik alattad, Mariann? – kérdezte fennhangon, de közömbösen, és én nem vettem észre a csapdát.

– Ne kiabálj!– szóltam rá ingerülten. Ha én félreteszem a fenntartásaimat, és engedek a vágyának, ő is viselkedjen jólnevelten.

– Ki lakik alattad? – üvöltötte.

– Azt hiszem Krilov. – mondtam rémülten és gyorsan, a tetejében meggondolatlanul. Hamar észbe kaptam, kitártam feléje a karom, és szenvedélyesnek szánt hangon súgtam.

– Gyere már, ne másokkal foglalkozz.

Ahogy az ágyon térdeltem, a beszűrődő holdfényben jól látszott a vékony selymen keresztül mindenem, testem fehérsége és a sötétebb árnyalatú területek. De Edwardban már feltámadt a kétely, és túlzott lelkesedésem csak megerősítette a gyanúját. Odajött hozzám, megállt előttem, és vissza kézből arcul ütött.

Az első pofon váratlanul ért, úgyhogy önkéntelenül felsikoltottam. Mert nem afféle tessék-lássék pofon volt, amilyet Harlammtól kaptam egykor, hanem jókora, kicsattant tőle a számon a bőr, éreztem a vér ízét a nyelvemen. Majd következett a második.

Nekem csak Ivanon járt az eszem, és azon, hogyan csitíthatnám le Edwardot.

– Várj. – suttogtam kétségbeesetten zokogva. – Ne bánts!

Belekapaszkodtam az ingébe, és hozzászorítottam az arcomat, hogy megbékítsem, és hogy ne üssön meg többször. Meglepően erős volt ugyanis a fájdalom. Lángolt a bőröm, mintha tűzzel égetnék, és úgy éreztem, darabokra tört az arccsontom.

– Ne üss tovább, kérlek – könyörögtem hallkan, de porig alázkodva. – Miért bántasz? Mond meg, mit vétettem?

– Nem tudom – mondta józanul és sötéten. Ahogy felnéztem rá, rémisztően vadnak tűnt az arca. – De kiderítem, szavamra.

Ekkor hallottuk meg a kopogást. Egyszerre merevedtünk mozdulatlanná, és az ajtó felé fordítottuk a fejünket. Engem elöntött a szörnyű reményvesztettség. Ez nem lehet más, mint Ivan. Hiába alázkodtam meg, viseltem el Edward durvaságát, elkerülhetetlen a botrány. Ezek ketten, ismerve Edward természetét, nem fognak szép álmokat kívánni egymásnak.

– Valami baj van, Miss Rowling,? – kérdezte Ivan az ajtó mögül. Azt nyilvánvalóan tudta, vannak nálam, ezért nem is próbált benyitni

– Nem. – mondtam közömbösre igazított hangon. – Semmi bajom Mr. Krilov, ne aggódjon.

Edward azonban tisztán akart látni. Kíméletlenül ellökött magától, az ajtóhoz rohant, és szélesre tárta.

Ivan zsebre dugott kézzel állt a folyosón, már csak nadrágot és inget viselt, a nyakkendőjét is levetette. Lefekvéshez készülődhetett, amikor felsikoltottam.

– Mit akar itt? – kérdezte Edward dühösen, bár Ivan még nem adott okot a mérgére. – Mi köze a menyasszonyomhoz?

– Sikítást hallottam – mondta Ivan feszülten. Először láttam ilyen feldúltnak az arcát, szemei valósággal parázslottak. Uralkodott magán, mert tekintettel akart lenni rám, de éreztem, fegyelmezettsége porcelánnál sérülékenyebb.

– Menjen aludni, Mr. Krilov. – szólaltam meg a szoba sötétjéből rábeszélő hangon. Kijjebb menni nem akartam, mert látszott rajtam a pofonok nyoma. Mindennél jobban vágytam rá, hogy Ivan ne kérdezősködjön tovább, hanem forduljon meg, és távozzon. – Nem történt semmi különleges, tudja, hogy van ez barátok között. A vőlegényem és én beszélgettünk, és nagyokat nevettünk. Bizonyára azt hallotta meg.

Túl sokat beszéltem, túl sokat magyarázkodtam, és túl hamisan csengett a hangom. Edward részeg is volt, gyanakodott is, és a beteljesületlen testi vágy is fűtötte.

– Baszni készülünk a menyasszonyommal, herceg. – mondta gúnyosan. – Nem veszi észre, hogy zavar?

Azt hiszem, ez a szó csak ürügyként szolgált Ivannak, hogy üthessen. Kirobban belőle az eddig visszafojtott indulat, és váratlanul nagy, és láthatatlanul gyors mozdulattal lesújtott Edwardra, akit az arccsontján ért az ütés. Visszazuhant a szobába, nem is kelt fel, mozdulatlanul elterült a kandalló előtt a szőnyegen.

Ez a fordulat, hogy Ivan támadott, éppen ő, akit védeni akartam, épp ő kever bajt, az én önuralmamat is összezúzta. Dühös voltam rá, amiért lehetetlen helyzetbe hozott, dühös azért, hogy egyáltalán a közelemben van, és közelségével számvetésre kényszerít egész nap. Leugrottam az ágyról, és akár egy fúria nekitámadtam.

– Takarodj innen! – sikítottam magamból kikelve. – Takarodj innen! Tűnj a fenébe! Ki kért, hogy beleavatkozz? Menj haza, és ne is lássalak többé!

Vigyázatlanul beléptem a folyosó fénykörébe. Ivan képes volt azonnal elválasztani a lényeges dolgokat a lényegtelenektől. Most sem vérforraló, csaknem meztelen testemen legeltette a szemét, nem is arra figyelt, amit beszéltem, hanem a sérülésre a számon. Megfeszült az arca, és egészen közel lépett hozzám. Tenyerébe fogta az állam, és a fény felé fordította a fejem.

– Mi történt veled, Mariann? – kérdezte az indulattól fojtott hangon.

.Kirántottam a kezéből magam.

– Semmi közöd hozzá. – sziszegtem, és rémülten láttam, hogy Edward közben feltápászkodik. – Menj innen! – sikítottam – Menj már, könyörgöm.

Ivan hátrafordult. Tüstént megértette, azért küldöm el, mert féltem. Ő nem tartott Edwardtól, vagyis csak engem féltett tőle. Ráérősen tűnődött, hogy ebben a képtelen helyzetben, mit tegyen.

– Nem hagyhatlak itt vele. – mondta olyan aggodalommal, mintha az előbb nem én akartam volna útszéli szavakkal elzavarni. – Láthatod, hogy részeg, és ráadásul dühös.

De már nem is maradt más választása, mint maradni. A kijáratot elállta Edward, kezében egy öntöttvas piszkavasat szorongatott. Nem hajlított végű, könnyű, kis díszt, hanem megcsavart, hegyesre köszörült, nehéz vasat, faragott nyéllel, hogy jól meg lehessen markolni. Edward vérben forgó, zavaros tekintetén látszott, ölni vágyik. Felszarvazott férjnek érezte magát, akivel a nő már lefeküdni sem akar. Gyilkos dühét csak fokozta a látvány, amit Ivannal az előbb nyújtottunk, mikor hozzám hajolt, hogy az arcomat megnézze. Én a vékony hálóingben, és a csábító szorosan mellettem.

– Megöllek, te mocsok fattyú – ordította, és fenyegetően meglódította a piszkavasat. Ivan feléje fordult. Balkezével hátra nyúlt és derekamnak feszítve a tenyerét, ha nem is durván, de határozott erővel hátra taszított, hogy távolabb kerüljek Edwardtól. Megtántorodtam,, nekiütköztem az ágy szélének, és rázuhantam. Gyorsan feltérdeltem az ágyon, és rémülten lestem a két férfit a félhomályos szobában. Csak a folyosóra nyíló ajtó négyszöge világított.

Ivan még mindig ugyanott állt, ahol eddig, kezeit lazán maga mellett tartotta, mint aki nem számít támadásra. Csodálkoztam, hogy meg sem próbálja csitítani Edwardot, aki apródonként rakva egymás elé a lábait, óvatosan közeledett hozzá. Nem kapkodta el a támadást. Miért is sietne. A piszkavasat nem emelte a magasba, mint aki lesújtani készül, nem is előre szögezte, mintha szúrni akarna, hanem bunkósbotként lóbálta. Azért nem támadt tüstént, mert élvezte a fölényét, amit a veszélyes vasdarabbal egy fegyvertelen emberrel szemben megszerzett.

.Már alig két lábnyira volt Ivantól. Megelégelte ellenfele mozdulatlanságát, megmerevedett, a piszkavasat egy pillanatra a feje fölé emelve megállt. Ezt a pillanatot használta ki Ivan, amikor Edward őrült és gonosz vigyorral a képén lesújtani készül. Nem is láttam a mozdulatát, csak utólag értettem meg, hasba rúgta Edwardot. Edward előre görnyedt, sziszegve tódult ki tüdejéből a levegő, de nem esett össze, gyorsan elhátrált ellenfele közeléből. Ivan balkarjával hárította a célt tévesztett, de még így is súlyos fémet, ami nagyot puffant a parkettán. Ivannak az ütéstől felszakadt a bőr a nyakán, elöntötte a vér a karját, talán a válla is eltörött. Megtántorodott, s hogy visszanyerje egyensúlyát, oldalra lépett. Mivel sérült baljával képtelen volt a piszkavasat felvenni, jobb kézzel érte nyúlni nem maradt ideje, mert Edward már kiegyenesedett, és újra támadni készült, hát odébb rúgta.

Üres kézzel meredtek egymásra, már mindkettő fegyvertelenül. Lassú, tánclépésszerű mozgással keringtek körben, és meredten figyelték a másik mozgását, hol lehet a gyönge pontja, hol kellene támadni. Edward fél fejjel alacsonyabb volt Ivannál, de erőteljesebb, és talán fürgébb is. Lehet, fölöslegesen rettegtem Ivanért, de először fordult elő velem, hogy párbajozók esélyeit latolgassam. Edward nemrég mesélte apámnak, hogy a fegyvertelen harcmodor kegyetlen fortélyait tanulta el egy fekete törzsi bajnoktól. A szalonban beszélgettek, azt hitték, én szunyókálok a pamlagon, de minden szót hallottam. Akkor elborzasztott a tudománya, hogyan lehet az orcsontot az agyba ütni, vagy a nyakcsigolyát eltörni, és reszkettem a félelemtől, beveti tudományát Ivan ellen.

Ivan véres bal karja bénultan csüngött a teste mellett, és engem megőrjített a látvány. Edwardnak eszébe sincs futni hagyni, látom a vérszomjas képén. Igaz, már Ivan sem akar meghátrálni. Kemény az arca, és kegyetlen. Gyűlöli Edwardot, ez kétségtelen.

Az volt a baj, hogy segíteni akartam Ivannak. Amikor körözés közben mindketten egyenlő távolságra kerültek tőlem, az ágy másik oldalán leugrottam a földre, és a piszkavashoz szaladtam. Felemeltem és megmarkoltam. A körkörös mozgás közben épp Edward került hozzám közelebb. Én már nem gondolkoztam, és nem mérlegeltem. Gyűlöltem, amit Ivannal tett, hogy fájdalmat okozott neki, gyűlöltem őt magát. Kiegyenesedtem, és Edwardra függesztve a tekintetem a kedvező alkalomra vártam.

Ivan észrevette, hogy mire készülök. Most először tűnt föl rémületet az arcán.

.– Mariann, ne! – kiáltotta, de én már rátámadtam Edwardra. Oldalról ütöttem fejbe, de a piszkavas nehéz volt, nem bírtam meglendíteni, ütésem jószerivel meg sem kottyant neki. Eszelős haraggal felém fordult, egyetlen mozdulattal kicsavarta kezemből a fegyvert, és már lendítette is a magasba. Ő sem mérlegelt, talán fel sem ismert. Kizárólag az ellenséget látta bennem. Tudtam, a fölöttem lebegő, szürke fémdarab a következő másodpercben betöri a fejem.

Éreztem, ahogy valaki hátulról a földre ránt. Mielőtt hanyatt zuhantam, az utolsó kép előttem a lesújtani készülő Edward volt. Ijedtemben becsuktam a szemem. Nem éreztem ütést, csak Edward diadalittas ordítását hallottam. Majd még egyszer ordított, majd még egyszer. Akkor hallottam ehhez hasonló artikulátlan ordítást, amikor David Gelentern az udvaron egy fadarabbal agyonvert egy mókust. Ő rikoltott fel minden ütésnél ilyen vérszomjasan. Sokszor, még akkor is újra ütve, és rikoltva, amikor az állat már nem mozdult.

Végül csend lett.

Kinyitottam a szemem. A mennyezetet pillantottam meg, majd oldalra fordulva Ivan arcát. Mintha szerelmeskednénk, volt az első gondolatom. Ivan rajtam feküdt, de nem mozdult, egész súlyát éreztem a bal karomon. Kicsúsztam alóla. Ettől lassan, tehetetlenül a hátára gördült. Már láttam ezt a képet magam előtt egyszer, de csupán képzeletemben, és most itt van előttem, valóságosan. Sápadt, szeme csukva, feje furcsán oldalra bicsaklik, vértől, lucskos haja lassan terjedő foltot hagy a szőnyegen. Stilizált tulipánmintára csöpögött a vér. A tulipán valamikor sárga volt, most sötétvörös. Azért terjed a folt ilyen lassan, mert a szőnyeg beissza a vért, állapítottam meg kábultan. Ivan inge is véres, alig maradt rajta fehér terület, nem is látom, hol érték a szúrások.

Meghalt.

Tudtam, éreztem. Nem támadt bennem fájdalom, még csak elkeseredés sem, csupán jéghideg eltökéltség. Edwardra néztem. Pár lábnyira állt tőlem, csapzottan és megszeppenten. Megrémítették őt is a történtek, aligha akarta megölni Ivant, legalábbis az eszével nem. Motyogott valamit, lehet, nekem szánta a mondandóját, de engem nem érdekelt semmi.

Feltápászkodtam a szőnyegről és odamentem az asztalhoz. Rajta feküdt a puska, amit Edward behozott, és amiről mindhárman megfeledkeztünk. Felemeltem, és szembe fordultam Edwarddal.

– Most megöllek – mondtam neki nyugodtan, különösebb indulat nélkül, mintha társalognánk. Rám nézett, és rémületében felsikoltott. Tisztában volt vele, lőni fogok. Nekiszögeztem a fegyver csövét, úgy gyomor tájban, hogy szenvedjen is majd, ha a lövésem szétszaggatja a beleit, és nem tüzeltem rögtön. Elégedettséggel töltött el a látvány, ahogy elhatalmasodik rajta a rémület.

– Ne! – sikoltotta, és egy nyálpatak indult el nyitott szájából. Bemocskolta halványzöld selyemingét. Hátrálni kezdett. Egyre gyorsabban távolodva tőlem, megpróbált az ajtóhoz kerülni. Feléledt benne a remény, hogy élve kijut a szobából. Az arcán átvillanó megkönnyebbülést látva húztam meg a ravaszt. Hogy szaggassák darabokra utálatos testét a sörétek, hogy hallhassam végre a halálsikolyát.

A puska závárzata üresen csettent. Az agyaggalamblövészet után az inas elfelejtette megtölteni.

Edward megkönnyebbülten felzokogott, és barna nadrágján növekedésbe kezdett egy nedves folt. A csalódás magamhoz térített, és elűzte a hidegséget belőlem. Most értettem meg, hogy Ivan meghalt, és elmémet vörös ködbe borította a fájdalom.

– Akkor is megdöglesz – sikítottam, és a kezemben tartott puskát a csövénél megmarkolva nekiestem Edwardnak. – Megölted őt, de dög, te szemét – kiabáltam. Ütöttem, és közben sírtam, összefüggéstelen szavakat rikoltozva, őrülten. Edward nem szállt velem szembe, kétségbeesetten hátrált, csak fejét óvta az ütésektől. Én püföltem, közben észre sem vettem, az ajtóhoz értünk. Edward kirohant a folyosóra, és becsapta előttem az ajtót. Nekiestem, és minden erőm elhagyott. Képtelen voltam kinyitni, és Edward után eredni. Elejtettem a puskát, és a hófehér ajtónak dőltem.

Hosszú percek teltek el így, már nem is emlékszem tisztán, meddig álltam ott, a gyötrő fájdalomtól mozdulni sem bírva. Mintha hűvös, sötét alagútba zuhannék, amelynek nincs vége, nincs kijárata. Végtagjaim ólómnál súlyosabbak, nincs fény, nincs hang, csak tapadós sötétség, és én hullok, hullok lefelé, nem tudok és nem is karok megkapaszkodni. Az életem láttam magam előtt, ami még hátra van. Annak nyomorúságát, kilátástalanságát és sötétségét.

Halk nesz rezdült a szoba túlfelén.

– Mariann!

Ivan hangja volt. Gyönge, alig hallható, de az övé.

Megfordultam. Ugyanott feküdt, ahol az előbb, és ugyanabban a testhelyzetben, de a szemét kinyitotta, és a fejét felém fordította.

– Mariann – mondta és mosolyogni próbált. – Nincs semmi baj.

És akkor megértettem, hogy nem halt meg. Él, és minden rendben lesz, és a boldogság, és megkönnyebbülés árját alig bírtam elviselni.

Odarohantam hozzá, jobb karommal átöleltem, ballal arcomhoz szorítottam a fejét, és ráborulva csókoltam, ahol értem, nem törődve azzal, hogy véres leszek. Csókoltam az arcát, a száját, a szemét, az állát, majd megint a szemét, a száját. Apró csókokkal hintettem tele mindenét. Azt hiszem, nagy fájdalmat okoztam neki elragadtatásomban, de nem szólt, nem intett le. Lassan felemelte a kezét, és tenyere rásimult a derekamra. Éreztem meleg érintését a selymen át. Érintése némiképp visszarántott a valóságba, és azonnal látni akartam, hol sebesült meg, és tüstént enyhíteni a fájdalmát.

– Mutasd, hol fáj! Mutasd, hol szúrt meg!

Kapkodva próbáltam leszedni róla a véres inget. Először a gombokkal bajlódtam lázasan, majd mert azok nem engedelmeskedtek remegő ujjaimnak, a nadrág dereka mögül rángattam ki a vékony vásznat, hogy láthassam a sebeit.

Ivan a másik kezével, amelyik nem a derekamon pihent, megfogta az arcom, és finoman kényszerített, hogy fejezzem be a kutakodást, és nézzek rá.

– Hagyd most ezt – mondta.

Közvetlen-közelről néztem az arcát és szerelmet láttam rajta és elsöprő vágyat. Közel húzott és megcsókolt. Felrobbant és szétáradt bennem az öröm, az egymásra találás boldogsága, a keze, az ajka, a nyelve okozta gyönyörűség. Nem testi öröm volt ez, sokkal inkább egész valómat betöltő tökéletesség. Keze lejjebb csúszott a derekamról, le a combomra, hogy a hasítékon keresztül elérhesse a bőrömet.

– Most akarod? – kérdeztem zihálva.

– Igen – válaszolta rekedten.

– De így nem tudsz...? – mondtam tétován, majd megértettem, hogy mit akar. Egyetlen mozdulattal téptem le magamról a hálóinget, majd kibontottam, és lejjebb húztam a nadrágját.

Először csináltuk így, de megéreztem, hogy mit kell tennem. Hozzásimulva, ajkát csókolva ringattam magam rajta, és figyeltem a lélegzetét, hogy minél nagyobb örömet szerezzek neki.

– Szeretlek! – sóhajtotta, és ismételtem én is ugyanezt sokszor. – Szeretlek, Mariann, szeretlek! – mondta ki végre, ahogy ezelőtt soha, és a végső pillanatban mindketten kinyitottuk a szemünket, hogy lássuk a másik boldog arcát.

.– Fel kellene feküdnöd az ágyra. Nem maradhatsz itt a földön. – mondtam percek múlva a tarkójának, amit oldalról láttam belőle. A rázkódásból tudtam, hogy hangtalanul nevet, majd felnyögött, mert a mozgás fájdalmat okozott neki.

.– Igazad van. Fel kellene másznom az ágyra.

.Nehezen ment a szintkülönbség áthidalása, amely a padlót az ágytól elválasztotta. Hanyatt feküdt, én elnyúltam mellette, és magamra húztam a takarót.

– Szólnom kellene apádnak, nézze meg a sebeidet – mondtam erőtlenül.

– Ráér.

Hallgattunk egy sort, gyöngéden csókolgattam az arcát, ő lehunyt szemmel hagyta.

– Most mi lesz velünk? – kérdeztem, de nem az eddigi kínzó bizonytalansággal, inkább kíváncsian. Az események döntöttek helyettem. Nem azért, mert Edwarddal kútba esett a frigyem, hisz találhatnék mást, akihez feleségül menjek. Azt értettem meg, nem veszíthetek többet, mintha Ivant veszítem el.

– Még én sem tudom, de valamit kitalálunk – válaszolta Ivan. Látta, csaknem megöltem miatta Edwardot, és megérezte bennem az elhatározás nyugalmát.

Felkönyököltem, hogy jobban láthassam. Tengernyi kérdésem volt, amit nem tudtam feltenni korábban.

– Te sem ilyen feleségről álmodtál, amilyen én vagyok? – mondtam, inkább kijelentve a tényt, mint valóban kérdezve. Én nem olyan férjet szerettem volna, mint ő, ezt mindketten tudtuk, ő valószínűleg régebben is, mint én. Figyelmesen nézett, és kevésbé hasznavehetetlen kezével megsimogatta az arcomat.

. – Tudod, nem állt szándékomban megnősülni. – mondta lassan, és elfordította rólam a tekintetét, mintha a múlton merengene. Elkomorodott az arca. Megéreztem, olyasmiről fog beszélni, amit eddig magába zárt. – Mindenkit elveszítettem, akit szerettem. Az első családomat elvették tőlem, a másodikat pedig én hagytam el. – megrándult az arca. – Azt hittem, egyedül és szeretet nélkül megspórolhatom a fájdalmat. – Felém fordította a tekintetét, és elmosolyodott. Szemében ugyanazt az örömet láttam, amit én is éreztem. .– Először csak szerelmes lettem beléd, szinte azonnal, ahogy megismertelek – mondta – Talán még előbb, már amikor megláttalak, akkor beléd szerettem, de ez olyannyira romantikus ostobaságnak tűnt a szememben, hogy nem is vettem tudomást róla. Ki látott még olyan csacskaságot, hogy egy mértékletes, felnőtt férfi, tizenéves kamaszként beleszeressen egy ideálképbe? Hisz csak egyetlen alkalommal láttalak, akkor is csupán pillanatokra, Jessicánál. Amikor pár szót váltottunk, akkor ismertem be önmagam előtt, hogy szerelmes lettem. Letaglózott a felismerés.

Elmosolyodott, én pityeregtem, ő nevetett kicsit ezen, és ujjaival letörölte a könnyeimet.

– Ezért voltam tuskó veled időnként. Láttam, bánt a gorombaság, és ez fájt nekem is. Pedig megfontolt pillanataimban elhatároztam, hogy elmarlak magam mellől. Te tanácstalanul figyeltél, mert nem értetted a viselkedésem. Akár egy gyerek, őszintén örültél, ha kedvesen bántam veled, és elszontyolodtál, ha durván. Egy tapasztaltabb nőszemély azonnal gyanút fog, és kihasználja a fölényét, de te mindent szó szerint vettél, amit mondtam. Azt hitted, különleges ember vagyok, akire nem érvényesek a szabályok. Sok rossz tulajdonságod mellett – mondta somolyogva –, mint könnyelműség, felületesség, és sötét butaság, bájos vagy, ártatlan és gyöngéd. Amikor azt hitted, ellenállhatatlannak látlak, mulatságos voltál, és amikor nem törekedtél arra, hogy meghódíts, akkor megszerettelek.

Magához húzott, és az arcához simultam. Tudtam, nem fogom elhagyni többé.

Vagy fél órát még pihentem, majd felkerekedtem, hogy a történtekről tájékoztassam a háziasszonyt. Jobb, ha mihamarabb megtudja, legrangosabb vendége verekedésbe keveredett, és a botrány elkerülhetetlen. Köntöst húztam a hálóingemre, röpke csókkal búcsút vettem Ivantól, és elindultam megkeresni Miss Wortwoodot.

A lépcsőház hosszú ablakai előtt elhaladva kinéztem a kertbe. Az inasok nem szedték össze a fáklyákat este, a legtöbbjük már leégett, csupán három kormos lángja csapdosott a magasba. Összetört papírdoboz kergetett a füvön a feltámadó szél.

Ivan úgy tudta, Mrs. Wortwood szobáját a harmadik emeleten találom. Kinyitottam az ajtót, és halkan, de jól érthetően beszóltam a sötétségbe.

– Miss Wortwood?!

Semmi válasz.

Enyémhez hasonló ágy körvonalait tudtam kivenni a sötétben, és hogy a drapéria körben le van eresztve. Beljebb léptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem tágítottam mellőle, még a kilincset sem engedtem el, hogy kezem ügyében legyen, ha menekülésre fogom a dolgot.

– Miss Wortwood. Itt van? Kérem, ébredjen fel! Mariann Rowling vagyok.

Ahogy saját cérnavékony hangomból igyekeztem erőt meríteni, átcikázott rajtam a zsibbasztóan képtelen, de azért lehetségesnek vélt ötlet. Mi teszek, ha Miss Wortwood nincs egyedül a drapéria mögött? És mi, ha éppen apámmal van? De nem, az lehetetlen. De ha mégis? Mindegy, határoztam el magam, akkor sem álldogálhatok itt reggelig.

– Mrs. Wortwood. – mondtam, és óvatosan közelebb mentem az ágyhoz. Megreccsent az ágydeszka, ahogy ébredezni kezdett, és megfordult.

– Ki az? – kérdezte álmosan. – Mi történt?

Hallottam, a függöny mögött felgyorsul a mozgás, és a következő pillanatban megjelent Mrs. Wortwood csipkés hálófőkötőbe bújtatott feje a drapériák között. A főkötő alól kiszabadultak őszes fürtjei, és kuszán meredeztek gyűrött arca körül.

– Ön az, Lady Rowling? – kérdezte elképedten és ásított. – Valami baj van?

Egyetlen mozdulattal húzta szét maga előtt a függönyt, és kanyargós visszerekkel borított lábát lelógatta az ágyról. Láttam, máris éber, arcán megjelent az az élénk, feszült figyelmet tükröző kifejezés, amely jellemezte.

.– Miss Wortwood – kezdtem, és igyekeztem megnyugtatni. – Ne izgassa fel magát! Kisebb baleset történt. Mr. Krilov megsebesült.

.– Ó – mondta elszontyolodva, és összeszaladtak szája körül a ráncok. – Nem jól csináltam a szobabeosztást.

Vadászkutya sebességével követték egymást a gondolatai. Alig tudtam vele lépést tartani, hogyan jutott el Ivan sérülésétől rajtam keresztül, aki erről tudósítom, odáig, hogy hibát követett el, amikor Edwarddal helyezett közös folyosóra, és nem Ivan mellé szállásolt, akihez nyilvánvalóan gyöngéd szálak fűznek.

– Súlyos a dolog? – kérdezte, és felpattant az ágyról.

– Nem, ne aggódjon asszonyom. Tulajdonképpen nem történt helyrehozhatatlan tragédia, de orvosra lenne szüksége.

Villanásnyi ideig tartott, amíg eldöntötte, mi legyen.

.– Ne maga menjen Lesterhez kisasszony, mert az illetlenség. Magam sietek hozzá, elvégre rokonom, és neki is a fiáról van szó.

Lendületes mozdulattal összecsapta magán a köpeny két szárát, és belegabalyodott a hosszú övszalagba. Zsörtölődve kibogozta, majd, mint akinek fogalma sincs, miről beszéltünk eddig, rám meredt.

– Én mit csináljak, Miss Wortwood, amíg ön Robinson doktorért szalad? – kérdeztem, hogy eszébe jusson, miről is beszéltünk.

– Ön, Lady Rowling menjen, és hívja az édesapját.

.– Eszemben sincs felébreszteni apámat. – tiltakoztam.

Végre sikerült újra felvennie papucsát, amiből az övvel való csatározás közben kilépett. Egy sóhajtásnyi időre felfüggesztette nyüzsgését, sem a kezével nem babrált a ruházatán, sem a lábával nem tapogatózott a papucs után.

– Pedig jobban tenné kisasszony, ha még most, melegében közölné édesapjával a szomorú hírt, hogy meghiúsult kézfogója Edward Flynnel.

Bár én ezt egy szóval sem mondtam, hamar levonta a helyes következtetést.

– Ahogy sejtem, Lord Rowling bármennyire is megértő, figyelmes atya, nem fog üdvrivalgásban kitörni, ha értesül az eseményről. – folytatta – De most álmos, talán harci kedve is szendereg, nem fogja épp ő kardélre hányni azt a kedves fiatalembert, de talán megtenné holnap. Egyébként is, nem merem vállalni a felelősséget, hogy románcukhoz segítő kezet nyújtsak. Jobb szeretném, ha édesapja is be lenne avatva a titokba kisasszony.

Igazat adtam neki. Apám elől sokáig nem takargathatom a történteket, akkor már jobb lesz ma éjjel bevallani neki a vétkem, amikor Ivan sebesült, és elesett. Talán elnézőbb lesz iránta és irántam is. Szükségünk van a bocsánatára, hisz mindketten hibáztunk. Az én viselkedésem vezetett a mai drámához, amikor Ivan megsebesült, Edward pedig megalázottan elmenekült. Hónapokon át bolondítottam Edwardot, és amikor nekem kedvesebb akadt, kidobtam a szemétdombra.

Miss Wortwood előre parancsolt az ajtóban, majd ő lefelé indult, én át a másik szárnyba.

Ahogy közeledtem apám szobájához, úgy szállt inamba a bátorságom. Bár elhatároztam, mindenképpen Ivannal tartok, reméltem szakításra apámmal nem kerül sor.

Nem kopogtam, benyitottam, és az ágyához siettem. Hanyatt feküdt, és nyitott szájjal, halkan hortyogva szedte a levegőt. Akár egy szeretetreméltó, vörös bajuszú mikulás. Megérintettem a vállát, és enyhén megráztam. Jóval gyorsabban ébredt fel, mint Mrs. Wortwood, Nagyot horkantott, és már nyitva is volt a szeme. Szúrós tekintettel meredt rám. Hátraléptem, és ő egy fiatal embert megszégyenítő gyorsasággal felült az ágyban. Végignézett rajtam.

– Mi a fene van már megint? – kérdezte lemondóan, sóhajtott. Nem várhatott kellemes meglepetést hajnali ötkor tőlem.

– Ivan megsebesült, Edward pedig elment. – foglaltam össze a történteket.

Felsóhajtott, és a térdére könyökölve tenyerébe hajtotta a fejét.

.– Mit csináltatok már megint? – kérdezte, mint aki reméli, a legrosszabat már hallotta.

– Edward és Ivan összeverekedtek – kezdtem szaporán mesélni. Nem javítottam ki magam, hogy James, jobb, ha megszokja az Ivant. – Edward piszkavassal Ivanra támadt, én bele akartam avatkozni, de Ivan a testével fedezett az ütések elől, és megsérült. Nem különösebben súlyos, legalábbis ő azt állítja, és remélem úgy is van, hisz ő ért hozzá.

.Próbáltam Ivan szerepét kissebbíteni, és inkább saját ügyetlen beavatkozási kísérletemet kidomborítani. Ha nagyon igazságos akarok lenni, akár azt is mondhatom, Ivan feljött a szobámba, megütötte Edwardot, és az összecsapás meglehetősen elfajult.

Amíg beszámolómat hallgatta, apám felállt, és a szoba sarkába állított festett paravánhoz ment. Felnyalábolta a székre hajtogatott ruháit, és azokat is magával vitte a paraván mögé. Szaporán öltözködni kezdett rejtekében.

Teljesen felöltözve jött elő. Eszébe sem jutott, ma még tovább alhat, hisz világosodott keleten. Leült az ágya szélére, és két kézzel megragadva csizmája szárát, panaszos nyögések közepette kezdte felhúzni a jobb lábára. Percek óta nem szólt, megrekedt beszámolómhoz sem fűzött megjegyzéseket. Felhúzta az egyik csizmáját, és lehelyezve a földre, erőt gyűjtött a baloldali lábbelihez. Felemelte a fejét, és tűnődve rám nézett.

– El fogod hagyni – mondta komoran, és ez a rövidke, kíméletlen mondat jobban fájt, mintha ordítozna.

– Lehet – feleltem könnyeimmel küszködve – Én is félek, hogy túlságosan gyönge vagyok, és megfutamodom. Kevésnek bizonyul a kitartásom és a szerelmem. Mégis. Reménykedem benne, hátha sikerül.

.– Ugyan mi táplálja ezt az oktalan reményt?

.– Az, hogy mindennél jobban szeretem őt – mondtam érzelmektől fűtött hangon.

.– Szeretem! Szeretem! Ezt mondogatod folyton, akár egy varázsszót. Mintha a szereteted lenne az utolsó, és perdöntő érv, amely elsöpör minden józan megfontolást, és észérvet. Szeretem! Szeretem! Hajtogatod, amikor a szerelmen kívül ezernyi más dolog is vár rád az életben.

– Mit tegyek apám, ha nekem ez a legfontosabb. Ha semmi nem tesz olyan boldoggá, mint Ivan szerelme.

.– Ha mártíromságra vágysz, miért nem maradsz mellettem, és feláldozva boldogságod, miért nem segítesz nekem? Több értelme lenne, mint orvosfeleséggént tengődni a pusztaságban, és kiszolgálni a férjedet.

Felhúzta végre a csizmáját, felállt, és indulni készült. De én úgy éreztem, ha most apámat sikerül meggyőznöm, akkor valóban igazam is van.

– Le akar beszélni Ivanról apám? – kérdeztem.

– Én ugyan nem. Elég nagy vagy már, hogy önállóan dönts.

Eddig is hiába vártam, hogy veszekedjen velem, most sem mondta, megtiltom, hogy tönkre tedd az életedet.

.– Egyszer azt kiabálta, hogy én az ön lánya vagyok, és kötelessége megvédenie magamtól is. Viselkedése arról árulkodik, nincs meggyőződve igazáról.

Megtorpant, és rám mered, majd feszülten elmosolyodott.

– Ügyes – mondta. – Valóban kedvelem azt a fiút, de te nem fogod bírni mellette lányom.

– Talán mégis – mondtam szinte könyörögve. – Értse meg apám, nincs más választásom. Vállalnom kell az életmódját, ha már ő nem vállalja az enyémet.

– Ez csodás eszme – mondta apám kétkedően. –, de túl gyenge vagy hozzá.

– Azért áldását adja ránk apám? – kérdeztem sírva.

Rám nézett, és végre megértette, fontos nekem a jóváhagyása és fontos ő maga. Megállt mellettem, átölelte a vállam, és nevetett

– Ne itasd már az egereket lányom. Miért gondolod, hogy csak nekem lehet igazam. Talán tévedek, és te választottál helyesen. Elvégre te is Rowling vagy.

Epilógus:

Nem akaródzott tovább aludni, igaz felkelni sem. Fáztam. Ivant éjjel elhívták valahová, azt sem tudom, kik keresték, karcsú alakját láttam hajladozni a sötétben, ahogy felöltözködött, majd visszazuhantam az álomba.

Nem tudtam pontosan, mennyi az idő, úgy hét körül lehetett, mert világosodott odakinn. Nem láttam az ágy lábánál álló kisasztalon az órát az előttem meredező paplannal borított púptól. Ez a púp mind én voltam. Vagyis csak félig-meddig én, nagyobbik részét születendő gyermekem alkotta. Elmosolyodtam, és a takaró alatt lassan végigsimítottam a pocakomon. Pár percig csukott szemmel pihentem, és hagytam, hogy elárasszon az aprócska végtagok mozgása kelltette boldogság. Az utóbbi hetekben következetesen ugyanott dögönyözte a bordáimat, Ivan szerint ez azt jelenti, már nincs helye úszkálni, beszorult, és lassan kifelé kívánkozik. Felnevettem. Ivan olyan szentségtörően, és mégis olyan kedvesen tudott beszélni a gyermekünkről, hogy megnevetettet és megríkatott egyszerre.

Nehézkesen oldalra fordultam, jobb kezemmel segítve ülésbe tornáztam magam, majd felálltam. Belebújtam a vastag, és ócska gyapjúkabátomba, és kimentem a konyhába.

Jessica hajdani konyháján alig változtattunk valamit. A tűzhely, az asztal, a székek, az almárium, ugyanott álltak. A sötétítőfüggönyt cseréltem ki pirosra, hogy kevésbé legyen öreges a helyiség.

Ivan a dombtetőn belekezdett ugyan új otthonunk építésébe, de döcögősen haladt, mert mindíg akadt fontosabb dolga. Azt hiszem, szerette ezt az öreg házat. Tulajdonképen én is, ezért nem sürgettem.

Az ajtó előtt kisméretű csizmákat rúgott le a lábáról valaki, az útban hevertek egymásra borúlva. Ivan odébb tolta őket, amikor kiment, de nem állította fel, és helyezte egymás mellé, ahogy szokta. Álmos lehetett nagyon, amikor elment. Vajon meddíg lesz türelmes hozzám, futott át rajtam a gondolat, mert a csizmák természetesen az enyémek voltak.

Kimentem az udvarra, hogy kiengedjem a tyúkokat az ólból, és utána nézzek a lovaknak. Disznók tartásáról egyelőre sikerült lebeszélnem életem párját. Magasan állt a hó az udvaron, de Ivan gondosan elsöpörte az utakat, ahol járnom kellett. Akár egy pingvin, úgy döcögtem fekete kabátomban az istálló felé. Jack szédült iramban szökellt a hóban, hogy üdvözöljön. Szokásához híven majd ledöntöt a lábamról. Ezért Ivan komolyan haragudott rá. Félt, hogy felborít a kutya, és valami bajom történik. Vagyis a babának. Lelkemre kötötte, kizárólag az utakat használjam, ne kószáljak síkos terepre, ahol kitörhetem a lábam.

Az istálló hideg volt, és lehangolóan üres, hiányzott Jessica számtalan birkája, tehene és lova. A négy igásló állt a hodályban, Ivan a musztángján ment a beteghez. Egyetlen tehénkénk mélán kérődzött a jászol mellett. A fejéssel megpróbálom bevárni Ivant, hátha grófné eltűri addig tőgye feszülését, döntöttem a borzongató félhomályban álldogálva. A kisbaltával feltörtem a lovak ivóvizén a jeget, majd fázósan összehúzva magamon a kabátot elindultam a tyúkól felé.

Észak felöl feltámadt a szél, és arcomba csapta az égetően hideg porhavat. Könny szökött a szemembe. Egy pillanatra megálltam, és kényszerítettem magam, hogy összehúzott szemmel, egyenesen állva tűrjem a szél és a hó megújuló támadásait.

Vajon meddig fogom bírni, kérdeztem magamtól, ahogy már annyiszor, amikor egyedül voltam, és elkeserített a magány, a hideg, vagy egy poloska a mosogatódézsában, esetleg parányi döglött egér a befőttesüvegben. Vajon bírni fogom-e? Kárpótol mindezért Ivan szerelme?

Apró, fekete pontra figyeltem fel a távolban, ahogy eltünedezve a hófehér kavargásban, közeledett. Ő az, ismertem fel, és elfelejtettem a kétségeimet. Kacagva szaladtam keresztül az udvaron, csizmám barátságosan klaffogott a lábamon, és könnyes szemmel integettem a kapunál, bár Ivan még nem láthatott. Közben majd szétfeszített a szerelem, a remény és a bizakodás.

VÉGE

A sorozat következő regénye, a Méltatlan szerelem (A Krilov család II.)