1

1880. Amerikai peremvidék

– Calaremor! Egy óra pihenő! – kiáltott a kocsis.

Kinéztem a postakocsi ablakán, és a szélfútta puszta látványától belém hasított a rémület. Hová keveredtem?! A másik ablakhoz hajoltam, és megkönnyebbülve felfedeztem a várost. Egyetlen hosszú utca és a gerendaházak mögött a hullámzó kukoricatábla. Calaremor volt az utolsó, még valóban városnak nevezhető település Somsettown előtt. Innen már a vadon kezdődött.

Mindhárman leszálltunk, a két férfi is, akikkel Fort Smistől együtt utaztam, számukra véget ért az út, nem jöttek tovább. Az én úticélom Somsettown volt.

Némi magyarázattal tartozom, angol grófkisasszonyként hogyan kerültem a vadnyugatra, ráadásul egyedül. A dolog egyszerű és bonyolult is egyben. Apám rosszul sáfárkodott a vagyonával, adósságot halmozott fel, és a hitelezői elől Amerikába menekült. Tizenhat évesen magam maradtam. El kellett hagynom az otthonom, és nővérként robotolva a Szent Antal kórházban, magam kerestem a kenyerem. Két év elteltével a sors vagy a puszta véletlen elém sodort egy újságot, amiben megpillantottam rég halottnak hitt atyám. Az amerikai vadnyugaton, Somsettown nevű városban, az éves marhaárverésen pózolt a frissen vásárolt tenyész marhái mellett. Boldognak kellett volna lennem, de inkább haragudtam. Becsapott engem és a hitelezőit. Őket lerázta, de tőlem nem szabadul, a lánya vagyok, kötelessége gondoskodni rólam. Úgyhogy felkerekedtem, összekuporgatott pénzemből hajójegyet vettem, és útra keltem az új világba, hogy megtaláljam apámat, és reményeim szerint vele visszatérhessek oda, ahová születtem, és ahová tartozom, a Rowlingtowni kastélyba..

Fél évvel később, a postakocsi hágcsóján állva már látom, meglehetős ostobaság volt. Ez a vidék érthetetlen embereivel, hatalmas tereivel még inkább idegennek és félelmetesnek tűnt, mint London a füstös, lótrágyával borított utcáival. Bár trágya itt is volt bőven. Egy épp a postakocsi mellett a földön.

Sóhajtottam, összenyaláboltam hosszú szoknyám, hogy hasra ne essek benne, és leléptem Calaremor homokos főutcájára. Körbenéztem, és megállapítottam, noha Calaremor szerepel a térképeken, korántsem világváros. A postaépület, ahol lovakat váltani megálltunk, mindössze egy félig romba dőlt kalyiba, előtte földút, és ha végignéztem rajta, láthattam a város mindkét végét. Összeszorította szívemet a félsz. Vajon mekkora Somsettown, az úticélom?

A postaépületre és a hozzáragasztott kocsmára több figyelmet nem szenteltem, tovább sétáltam az úton.

Érkezésünk eseménynek számított a városban. Szemben, a sütödében liszteszsákokat rakodtak az emberek, és megálltak egy pipaszünetre, hogy jobban szemügyre vehessenek. A szomszédos házban is épp most ért rá a háziasszony elsöpörni a ház elejét. Mulattatott a figyelem, amit élveztem is. Tudtam, csinos vagyok világosbarna utazóruhában és csipkés kalapkában.

– Hé, kis szöszi! Nem melengeted meg magad nálunk – kiáltott az egyik liszttől fehérlő férfi utánam. Lesújtó pillantást vetettem rá, mert tapasztalataim szerint ez hatásosabb, mint a szende pirulás. Ez az ember is befejezte a füttyögést, és visszament dolgozni .

Visszasétáltam a kocsihoz, és jobb híján leültem a hágcsóra. Két útitársam már elment, a kocsis pedig valószínűleg az ivóban időzött. A térdemen széthajtottam elemózsiás kendőmet, és enni kezdtem. Mérsékelt étvággyal. A kenyeret még a népkonyhán kaptam Memphisben, tegnap se volt friss, a sajt pedig penészedett a szélein. Óvatosan lecsipegettem a romlott részt, hogy azért maradjon is, és kedvetlenül elmajszoltam egy falatot.

Amíg így eszegettem, és az élet kegyetlenségén méláztam, barna-fehér foltos, csontsovány kutya oldalgott elő a szemközti ház mögül. Nagytermetű volt, nehéz, csontos fejjel, lógó fülekkel, széles és erős állkapoccsal. Loboncos szőrű bundája ráncokat vetett beesett oldalán. Előbb csak kőhajításnyi távolságból, maga alá húzott farokkal méregetett, majd óvatosan közelebb jött.

Féltem a kutyáktól, mert veszélyesek és kiismerhetetlenek, de az eb olyan könyörgően bámult, tartásában olyan félreismerhetetlen alázattal, hogy megszántam. Egy falatot dobtam neki. Morogva rontott rá, mintha valaki el akarná venni tőle legalábbis. Amikor elnyelte a száraz kenyérvéget és a kőkemény sajtot, leheveredett mellém.

– Ne hidd, hogy most már velem maradhatsz! – szóltam rá. – Magamra se tudok vigyázni, nemhogy egy kutyára.

Rám sem hederített. Fejét mancsán nyugtatva lehunyta a szemét, csak farkával csapott időnként egyet a porba.

– Látom, már barátot is talált – mondta a kocsis nevetve, és fellépett a bakra. – Ha akarja, indulhatunk.

– Én készen vagyok – feleltem, összehajtogattam a kendőt, beletettem az utazótáskámba, a táskát pedig bedobtam a kocsiba. A kutya, amint észrevette, készülődünk, felkapta a fejét, és figyelmesen rám nézett.

– Menj haza – szóltam neki.

– Gyűjjön ide mellém, kisasszony, szép az idő – paskolta meg Mr. Oven maga mellett a bakot.

Mivel legalább száz évesnek látszott, nem tartottam tőle, felkapaszkodtam mellé. Jókedvűen intettem búcsút Calaremor lakosainak, ahogy könnyű vágtában elhagytuk a város. Később lassítottunk, és egy kanyarban hátra pillantva megláttam a kutyát, ahogy kitartó ügetéssel követ minket. Meghatott ragaszkodása. Megálltunk, az eb beérte a kocsit, egyetlen szökelléssel felugrott a bakra, és elnyúlt a lábam mellett.

– No, ettől se szabadul egykönnyen – állapította meg Oven vigyorogva.

Kora márciushoz képest ragyogó idő köszöntött ránk, az utóbbi napokban jelentősen felmelegedett a levegő. A folyó alkotta völgyben haladtunk, időnként megpillantottam a víz csillogó felületét. Kevesen jártak erre, a sarjadzó fű között inkább csak sejtettem a kerekek által kitaposott, párhuzamos vonalat.

– Ó..., ez mi? – kiáltottam fel. – kimondhatatlanul gyönyörű!

Mint hófehér tüllruhába öltözött menyasszonyok sora, virágzásuk teljében lévő meggyfák szegélyezték utunkat. Virágfürtös, hajlékony ágaikkal pompázatos alagutat képeztek az út fölött.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog egy ilyen fiatal kisasszonynak, mint maga – mondta a kocsis. – Valami ültetvény volt itt húsz, harminc évvel ezelőtt, de a kaliforniai gyümölcs mindenkit kiszorított a piacról. Mára elvadult a kert, de ilyenkor tavasszal nagyon szép.

– Kalifornia? – kérdeztem vissza kétkedőn. – Hol van az innen? Nehezen tudom elhinni, hogy az itt termett meggynek versenytársa lenne a kaliforniai barack.

– Hát ez jól gondolja – nevetett Oven. – Tudja, nem akartam egy finom hölgyet rémisztgetni. A sziúk mészárolták le a családot, akié a gyümölcsös volt, még az utolsó indiánháborúk idején. Írmagjuk sem maradt, a házat is porig égették.

– Indiánok? Vannak itt indiánok? – kérdeztem rémülten, és becsapva éreztem magam. A munkaközvetítőben épp az ellenkezőjét állították. Biztonságos környék, megtisztították az utolsó indián törzstől is, bizonygatta az asszony, aki a tanítónői munkát egy héttel ezelőtt kiajánlotta.

– Már régen eltakarodtak innen – nyugtatott meg Oven jót derülve ijedtségemen. – Elvonultak az északi rezervátumokba. Maradt egy kisebb törzs ugyan, de azok békések. Legfeljebb ha kukoricatermesztéshez értenek, nem a harchoz. – Előre mutatott, és megállította a kocsit. – Nézze csak! Az ott már Somsettown.

Kisseb domb tetején álltunk. A fák között rés nyílt, a tiszta levegőben hosszan követhettem tekintetemmel a kanyargó folyót. A távolban egyöntetűen halványzöld tengerré olvadt a rügyező növényzet, melyet aprócska, barna foltok pöttyöztek.

– Igen. Látom. De hol a város többi része?

– Ez a város kisasszonykám. Nem több tíz háznál. De ne ijedjen meg, laknak itt más népek is, de szétszórva. Van föld elegendő. Minek szorulnánk össze?

Eddig az foglalkoztatott, a munkaközvetítő ajánlólevele kevésnek bizonyul majd, és nem fogadnak el tanítónőjüknek a Somsettowniak. Nincs képesítésem, fiatal vagyok, ráadásul nő. Ahogy a folyó partján a kicsinyke várost megpillantottam, már abban sem voltam biztos, valóban szeretnék-e maradni. Gyermekkoromban is magányos voltam, de olvashattam, vagy átlovagolhattam a barátnőmhöz, időnként beszélgethettem apámmal. Sőt, jeles napokon a kastélyban vadászatokat is rendeztek, és nagyritkán ellátogattunk Londonba. De mit fogott csinálni Somsettownban tanítás után, és lesz-e kivel beszélgetnem? Gondolataimat hűen tükrözhette fancsali képem, mert a kocsis felnevetett.

– Jó lesz itt magának, ne féljen – mondta, és derűlátása engem is vígasztalt, noha nem feltételeztem róla, hogy tudná, mire van szükségem.

Az első ház fából emelt, kétszintes épület volt, ugyancsak fából ácsolt lépcsővel, oszlopos terasszal. Hátul kisebb melléképületek, karámok, istállók látszottak, és művelés alá vett kert nyúlt messzire. A föld zsírosan és feketén fénylett a friss szántás rögeiben. Egyetlen utcából állt a város, könnyedén összeszámlálhattam, huszonegy házból. Némelyik épületet sövény, a másikat léckerítés övezte, de a legtöbb udvarra szabadon be lehetett járni. Az épületek első pillantásra csaknem egyformának tűntek, csak később, amikor már hosszabb időt eltöltöttem itt, akkor láttam meg az apró jellegzetességeket. Az egyik házon sárgára, a másikon zöldre festették az ajtókat, többnyire fa, de néha öntöttvas oszlopok határolták a teraszt, néhol virágok nyílnak az udvaron, másutt csupán a füvet kaszálták.

A város közepén kisebb tér nyílt, és az úttal szemben, középre emelték a templomot. Kurta tornyáról és rajta a keresztről ismertem fel.

– Katolikus?

– Asziszem! – válaszolta a kocsis, mert látta, hogy a templomot nézem, és ebből gondolhatta, nem az ő hitbéli hovatartozását kérdezem. – Ezt a helyet leginkább németek lakják.

– Hogy? Németek?

A kérdésem nem ért el hozzá. Leugrott a kocsiról, és döngő léptekkel felsietett a fogadó deszkalépcsőjén. Szélesre tárta ajtaját, és eltűnt az épületben.

Idejövet végiggondoltam, mit fogok mondani, ha kifogásolnák, hogy túl fiatal vagyok. Ez igaz, de remek házitanítóktól tanultam a betűvetést és a számolást, akiknek a módszereit is ellestem az évek során. Történelmi ismereteim jóval hiányosabbak. Most, hogy kiderült, a várost németek lakják, elbizonytalanodtam. Vajon ők is yardban és mérföldben mérik a távolságot, és egy pint tejet isznak reggelire? Vajon azt várják tőlem, hogy a Tudor dinasztiáról okítsam a gyerekeket, és Byron költészetéről, vagy saját királyaik neveit szeretnék viszont hallani a vizsgákon? Lehet, éppoly érdektelennek tartják a távoli országokat, mint a nevelőnőm. Ha igen, még nagyobb bajban leszek, mert a német uralkodók közül egynek se tudom a nevét. Reméltem, eszükbe sem jut vizsgáztatni. Ha felvesznek tanítónőnek, addig a néhány hónapig, amíg apámat megtalálom, majdcsak elleplezem hiányos tudásom.

A kocsmával szemben épült ház emeletén meglebbent a függöny. Észrevettek.

Leszálltam én is a postakocsiról, a kutya leugrott utánam, és hogy kétségem se maradjon, gazdájának tekint, követett a kocsmáig. Ő leheveredett az ajtó mellé, én pedig bementem az ivóba.

Már behajtották éjszakára a spalettákat, félhomály fogadott a tágas teremben. Szemben a pultnál, nekem háttal, magas bárszéken ült a kocsis. Az asztalokra korábban felpakolták a székeket, cirokseprű suhogását hallottam Tekintetemmel megkerestem a hang forrását.

Harminc körüli, gömbölyded, szőke nő küzdött elszántan a pallódeszkák között megszoruló porral. Előtte keményített kötény fehérlett. Rám nézett, arcát kedves mosoly ragyogta be.

– Jó napot! Üdvözlöm Somsettownban. Egy pillanat és befejezem.

– Jó napot. Ne zavartassa magát, kérem. Ráérek – feleltem. Előbbre sétáltam, de illetlennek éreztem, hogy a bárszékre üljek, ezért állva nézelődtem.

A terem mennyezetén nyolckarú, vaskos gyertyákkal ellátott csillár függött, de a gyertyákat eloltották. A falakon ízlésesen elrendezett, festett fatányérok, állatbőrök és szépen kikészített trófeák függtek.

– Készen vagyok – szólalt meg mellettem a hölgy, a legközelebbi asztal széléhez támasztotta seprűjét, majd besietett a pult mögé. – Megkínálhatom valamivel? Sört?

– Köszönöm nem. Vizet innék csak.

Agyagkancsóból öntött vizet egy söröspohárba, és közben kedvesen csacsogott arról, hogy nappal ő sem iszik, mert ki bírná akkor a munkát. Majd biztosított, hogy friss a víz, az imént hozta be az udvarról, túl hideg is, hisz a hét elején még fagyott. Beszéd közben gyöngyözőn kacagott, akár volt min nevetnie, akár nem. Úgy tűnt, jelleméből adódik a jókedv, és semmi köze hozzám.

– És mi szél hozta erre, ahol a madár se jár? – kérdezte, és kacagott.

– Úgy hallottam, tanítót keresnek. Jelentkezem az állásra.

– A tanítói állásra? – kérdezett vissza meglepetten. – Tudja, egy férfira, vagy idősebb hölgyre gondoltunk. Maga olyan fiatal. – Aztán felülkerekedett ösztönös kedvessége, és felragyogott mosolya. – Nem látom be, miért ne lehetne maga a tanítónk. Más jelentkező egyébként sincs. – A szája elé kapta a kezét, majd felkacagott. – Jaj, nem akartam megbántani! Ugye megbocsát?

– Természetesen – nyugtattam meg.

Elmondta, hogy az iskolaszék joga a döntés, alkalmaz-e, vagy sem. A hangzatos nevű egyesületet ketten alkották, ő maga, és a férje. Aztán puszilkodtunk, ezentúl tegeződtünk, és én pár szóban elmeséltem a történetemet. Annyit árultam el magamról, hogy elszegényedett lord egyetlen gyermeke vagyok, atyámmal érkeztünk az újvilágba, de ő a hajóúton elhunyt, ezért magamra vagyok utalva. Hogy apám a hitelezői elől bujkál, és hogy őt keresem, jobbnak láttam elhallgatni.

– Megyek, szólok az uramnak, hogy itt vagy – mondta és felsietett a nyikorgó lépcsőn.

A kocsis kiürítette a sörös poharát, a fejére illesztette a kalapját, köszönt, és magamra hagyott az üres teremben, a lábaikkal égnek meredő székek társaságában.

Tíz percet, ha várakoztam, amikor Katherine egy meglepően koros férfi kíséretében visszatért..

– Hans Reuter. – nyújtotta kézfogásra hatalmas markát

– Mariann Rowling – feleltem egyszerűen, elhagyva a ladyt. Egyre inkább leszoktam róla, hogy említsem.

A háziak lepakolták a legközelebbi asztalról a széket, és végre leülhettem én is.

– Tehát maga lenne az – szólt Reuter, és fél könyökével az asztalra támaszkodott. – Van tapasztalata? Ahogy elnézem, most bújt ki a tojásból. Hol dolgozott eddig?

Kihúztam magam, nagy levegőt vettem, és belevágtam.

– Miután édesapám eltávozott – ez nem is hazugság, hiszen valóban eltűnt -, és nem hagyott rám semmit, New Orleansban kerestem munkát. Két évig kórházban dolgoztam, mint nővér.

Ecseteltem néhány mondatban a munka nehézségeit, az éjszakai műszakokat, majd azzal indokoltam a távozásom, hogy családi támasz nélkül, fiatal nőként a nagyvárosban szinte lehetetlen életben maradni. Vidéken, ha befogad a közösség, remélem, oldódik a magányom, és új családra lelhetek. Reutert nem sikerült meghatnom.

– Tehát semmi tapasztalata a tanításban – jelentette ki.

– De Hans! – vetette közbe meglepő élénkséggel a felesége. – A nővér múlt inkább előny, mint fogyatékosság. Mariann tanult hölgy, szélesebb látókörű, mint az ostoba, falusi tanítók. Legalább egészségügyi ismeretekre is megtanítaná a gyerekeket.

Azt hittem, Reuter szigorúan a feleségébe fojtja mondókáját, de nem. Figyelmesen végighallgatta, közben arca szinte ellágyult. Még el is mosolyodott.

– Te soha nem mondanál senkiről rosszat Katherine. – Ismét rám nézett. Valószínű, felismerte benne az elszegényedett úrinőt, aki jobb híján keveredett hozzájuk, és nincs is más célja, mint hogy megpihenjen, majd odébbálljon. Gyorsan döntött. Láttam rajta, ahogy hátradőlt a széken, hogy megszületett a határozat.

– A feleségemben egy galamb lelke lakozik, de jól ítéli meg az embereket. Kedveli magát. Meglátjuk, a gyerekek is kedvelni fogják-e. Mivel más jelentkező nincs, az iskolát el kell indítani, üdvözöljük Somsettown tanítónőjeként, kisasszony!

Bár ujjonganom kellett volna, nem éreztem felhőtlen boldogságot. Elköteleztem magam itt a világ végén. Mi van, ha apám mégsem bukkan fel a környéken? Elvesztegetem az időmet.

– Hálásan köszönöm, uram – mondtam.

Reuter figyelme a gyakorlati tudnivalókra ugrott.

– Tavasszal a fiatalok besegítenek a munkában, nehezen nélkülözik őket a szüleik, lesznek gondjai az iskolában. – mondta. Ujjaival halkan dobolt az asztalon. – Szerencsésebb lett volna ősszel kezdeni a tanítást, de ha most jött, most vágunk neki. Holnap a Szentmisén kihirdetjük, hogy hétfőn minden gyerek jelenjen meg az iskolában. A többi már a maga felelőssége. Remélem, helytáll.

Nehézkes mozdulattal felemelkedett az asztaltól és visszament az emeletre.

Mivel kinn sötétedett, és szállingóztak a vendégek, Katherine nem mutatta meg aznap az iskola épületét. Hideg vacsorát kértem magamnak, ételmaradékot a kutyának, majd felmentem a szobámba. Megmosakodtam, bebújtam az illatos ágyneműbe, és a gyertya fényénél befejeztem a füzetes regényem olvasását, mely kékvérű olasz hercegnőről szólt, aki Afrikába vetődött, és ott rálelt az igaz szerelemre.

*

– Hát ez lenne az. Láthatod, tényleg lepusztult az évek során.– mentegetőzött Katherine.

Ősrégi gerendaház előtt álltunk, érkezésem másnapján, késő délelőtt. Még a pionírok húzták fel a vadnyugat meghódításakor egymásra illesztett, vastag fatörzsekből.

A korhadt deszkakerítés terjedelmes udvart határolt el a környező pusztától, melyet épp olyan sarjadzó fűcsomók borítottak, mint az udvart magát. A városból a közeli Nortwornba vezető út a kapu előtt vezetett el, mi is ezen sétáltunk végig Katherine-nel. Az iskola ajtajában körbenézve délen sejteni lehetett a folyót, és északra a távoli, alacsony hegyvonulatot.

Katherine már részt vett a reggeli misén, melyet én végig aludtam, megebédeltette kosztosait, és most elkísért megtekinteni leendő munkahelyemet. Bár ő szabadkozott, nekem tetszett az épület. Romantikusnak találtam a durván megmunkált gerendák robosztus voltát, az épület mellett az öreg platánfát, és a fal tövében burjánzó aranyvessző bokrokat. Egy Cooper regényben éreztem magam, csak a hosszú puska hiányzott a kezemből.

– Gyere, menjünk hátra! – sürgetett Katherine, mert hosszú percek óta révedeztem az udvar közepén. – A régi házhoz tartozik egy toldaléképület, amit jóval később húztak fel. Ott ellakhatnál.

Megkerültük a gerendaházat, és csak ekkor tűnt fel, hogy a boronaház mellé hasonló módon épült, de alaposabban megmunkált, gyalult gerendákból rakott kisebb szobát emeltek. Ez és az iskolaterem alaprajza együtt L alakot formázott, ahol az L hosszabb szárát az iskolaépület, a rövidebbet jövendő lakhelyem alkotta. Az iskolának négy ablaka nyílt déli irányba, de a bejáratot a nyugati falon vágták, ugyanúgy, ahogy az én szobámét is. Az útról keskeny ösvény vezetett keresztül az udvaron a bejárathoz, amit valaha kiraktak kővel, de már felverte a gaz.

A toldaléképületnek üvegablak is jutott, mellyel a másik szárny nem büszkélkedhetett. Elvetemedett falépcső vezetett deszkaajtajához. Panaszosan nyikordult, amikor Katherine kitárta. Beléptünk.

Mozgásunkkal felvertük a deszkapadlóról a port, aranyló csíkok örvénylettek a napsugárban.

– Évek óta nem járt itt senki, a gyerekek sem szeretnek itt játszani, ki tudja miért – magyarázta Katherine, és úgy tűnt, ő is óvatosan lépked, mintha elvarázsolt kastélyban járna. – Talán a régi tulajdonos miatt. Alistair Harlamm adományozta az épületet a városnak, amikor elköltözött. Valamikor ő élt benne, előtte ki tudja...? Harlamm építtetett egy új ranche–ot északkeletre, amikor már futotta rá, mert meggazdagodott. Ő a város milliomosa, és legföljebb találgatni lehet a vagyona nagyságát. Az emberek félnek tőle, rossz a híre – hadarta Katherine egyszuszra. Nekitámaszkodott az ajtókeretnek, és körbenézett. – Nagyon elkeserítő?

Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek. Nem hasonlított a hely hajdani leányszobámra. Egy üres terem volt, poros, hideg, és elhanyagolt. De két év óta az első zug, mely többé-kevésbé az enyém, és ahol rövid időre nyugalmam lesz

– Honnan szerzek bútorokat, és mire ülnek a gyerekek az iskolában?

– Ó, emiatt ne fájjon a fejed. Hétfőn délután berendezzük neked ezt a házat. Az ivó padlása tele használaton kívüli holmikkal, válogathatsz belőlük kedvedre. Lesz, aki segít cipekedni, ne aggódj. Mindenki körülötted akar majd nyüzsögni, fogadom. Kisebb tőke fölött is rendelkezel, mert Harlamm az iskola számára elhelyezett a bankban pénzt. A vacsoránál megbeszélheted a bankárral, mire van szükséged, és VanDerbrockéknál mindent beszerezhetsz. VanDerbrocké a bolt – tette hozzá Katherine magyarázatként, bár ezt én is kitaláltam. – Ami nincs meg náluk, azt meghozatják neked.

Katherine kipirult arccal körbejárta a szobát, és szeme csillogásából tudtam, már látja is maga előtt, hol fog állni az ágyam, hol az asztalom, és milyen lesz a függönyöm. Megtorpant, mint akinek zavaró gondoltat töri meg lendületét. – Persze, ha akarsz, lakhatsz nálunk is. Én csak örülnék neki.

– Nem! Nem szeretnék nálatok lakni, de köszönöm – nevettem. – Jó lesz nekem itt. Nem is kérek mást, mint egy ágyat és egy asztalt székkel. Magam szeretném berendezni, fokozatosan, ahogy sikerül, nem egycsapásra. Elvégre az én házam lesz.

– Ahogy akarod – mondta Katherine. –, de ragaszkodom hozzá, hogy segítek, amiben tudok.

Ő kiment az udavarra, én még maradtam néhány pillanatig. Megálltam az üres helyiség közepén, és az új tulajdonos izgalmával még egyszer szemügyre vettem jövendő hajlékomat.