Párizs 2016

Camille Grand vagyok 16 éves. EDDIG Lyonba laktunk a szüleimmel oda jártam iskolába és ott vannak a barátaim. De anyut áthelyezték Párizsba ezért most éppen úton vagyunk az új ház felé (igazából inkább kastély). Nem értem mért egy olyan házba kell költöznünk ahol meghalt valaki, persze amikor megkérdeztem a szüleimet csak legyintettek és azt mondták csak legenda. Na jó ezt még én se hiszem el, csak egy kifogás volt, hogy ne költöztünk el. De ez nem jött össze, mivel most az autópályán száguldunk.

Megérkeztünk Párizsba, itt minden olyan idegen volt. A házunk a város szélén van. Kívülről nagynak tűnik, a falak fehérek és jó nagy ablakok vannak. Kábé egy óra volt mire az összes cuccot becipeltük. Anyáék felküldtek szobát választani. Majdnem az összeset megnéztem, de egyik se tetszett igazán. Az utolsó ajtón belépve elállt a lélegzetem, de nem a látvány miatt. Valaki állt az ablak előtt. Vagy nem hallotta, hogy beléptem vagy nem érdekelte, mert nem fordult meg még mindig háttal állt. Ezt a bunkót!

- Mit csinálsz itt? - kérdeztem. - Hahó! Hozzád beszélek! - mondtam, mert még mindig nem mozdult. - Te ott az ablakba. - lassan megfordult és körbenézett, majd magára mutatott. - Igen te, hozzád beszélek! - de még mindig furán nézett.

- Ön lát engem? - kérdezte végül.

- Mért ne látnálak, nem bújtál el, nem vagy láthatatlan és a fényviszonyok is tökéletesek. - mondtam.

- Mert nem lát senki mióta...

- Mióta mi? - türelmetlenkedtem.

- Mióta meghaltam. - közölte.

- Mi?? - néztem rá nagy szemekkel.

- Jól halódta.

- Nem hiszek neked. Most azonnal áruld el ki vagy és mit csinálsz itt! - követeltem.

- Camille kivel beszélsz? - kiabált fel apa.

- Szerintem ne mondja el, hogy velem, mert őrületnek fogják tartani. - tanácsolta. Átgondoltan és mi van ha igaza van, mindjárt kiderítem.

- Ő... senkivel. - hazudtam. - Ki vagy te? - súgtam a fiúnak.

- A nevem Frederic Chatelain párizsi nemes vagyok, vagyis... voltam, mert meghaltam.

- Hogyan? - én is normális vagyok nem azt kérdeztem meg hogy akkor hogy-hogy itt van, hanem, hogy, hogy halt meg.

- Leestem a lépcsőről vagy lelökték nem tudom. - mondta.

- Hogy-hogy nem tudod? - kérdeztem.

- Nem emlékszek.

- Az, hogy lehet hiszen átélted vagy valami ilyesmi. - értetlenkedtem.

- Elnézést nem tehetek róla nem emlékszek! - kért bocsánatot.

- Oké pontosan mikor haltál meg? - kérdeztem.

- 1808-ban. - válaszolt.

- Ez megmagyarázza a beszéd stílusodat. - suttogtam, de ekkor lépteket hallottunk. Gyorsa búj el! - néztem rá.

- Felesleges hölgyem úgy se lát. - hölgyem?! De válaszolni nem tudtam, mert apa lépett be a szobába.

- Ezt a szobát választod? - kérdezte.

- Igen. Fel is hozom a cuccaimat.

- Kell segítség? - kérdezte.

- Nem! - vágtam rá egy kicsit hamarabb, mint kellet volna. - Egyedül szeretném megcsinálni.

- Oké. - egyezett bele. Felhoztam a legfontosabbakat és Frederichez fordultam.

- Ha a barátom akarsz lenni nem hívsz többet „hölgyem"- nek és abba hagyod a magázást. - ajánlottam fel.

- Tényleg a barátom lesz? - a mérges pillantásom után kijavította - leszel?

- Igen. - szegény 1808 óta nem volt barátja sőt nem is szólt hozzá senki.

- Köszönöm! - nézett rám hálásan, de szép barna szeme van.

- Szívesen. Amúgy te itt szoktál kísérteni ebben a szobába? - kérdeztem.

- Igen miért? - kérdezett vissza.

- Oké, alku: nem lakoltatlak ki cserébe nem leszel itt amikor öltözök. - mondtam.

- Hogy feltételezed rólam, hogy végig nézem! Amúgy meg ennél kevesebb ruha úgyse lehet rajtad. - közölte. ( Rövid gatya, és pánt nélküli póló volt rajtam)

- Elfelejtettem, hogy te a XIX. században nőttél fel. - sóhajtottam. - Komolyan kábé 200 év nem láttál embereket?

- Nem, a szüleim óta senkit. - felelte.

- Akkor még sokat kell tanulnod. - gondolkoztam el.

Két hét telt el és minden napot Frederickel töltöttem, össze barátkoztunk és észrevettük, hogy hozzá tudok érni, ez azért furcsa, mert mindenen még az embereken is keresztül tud menni. Csiszoltunk egy kicsit a beszéd stílusán, megmutattam neki a mostani divatot, filmeket, kütyüket (telefon, laptop, tablet). Egyre jobban érdekelte a XXI. század, a társadalmi életre is kíváncsi volt és mivel nekem holnap kezdődik az iskola azt nagyon jól meg tudtam mutatni neki.

- Ma feküdj le korán, mert holnap eljősz velem a suliba.