A kanapén ültünk Frederickel amikor szüleim megjöttek. Először  egy kicsit furán néztek a mellettem ülő fiúra mivel még mindig az a ruha van rajta amiben meghalt. Gyorsan mentettem a hejzetet.
- Anya, apa ő Frederic. Frederic ők a szüleim. – mutattam be őket egymásnak.
- Szia! – köszönt anya. – Te Camille egyik osztálytársa vagy?
- Nem... – kezdte a barátom.
- Ez egy hosszú történet. – szakítottam félbe.
- Örülök, hogy látlak. – mondta apa. – De meg kérdezhetem, hogy hogyan lehetséges?
- Mint már mondtam ez egy hosszú történet. A lényeg az, hogy Fredericnek nincs hol laknia. – meséltem.
- És szülei vagy a rokonai? – kérdezte anya.
- Lakhat nálunk. – egyezett bele apa a ki nem mondott kérdésre. – De avasd be anyádat is.
- Oké. És köszi. – egy  órába telt mire anya mindent megértett, de megengedte, hogy Frederic nálunk lakjon. És suliba is járhat velem.

Másnap reggel izgatottan indultunk az iskolába. Fredericnek a tanáriba kellett mennie, mert az osztályfőnök fogja bemutatni. Csak miután Frederic az osztályfőnök után belépett a terembe és megdöbbenve nézte az egyik lányt akkor jutott eszembe, hogy valami apróságról nem szóltam neki. De olyan sok dolog történt ezt a kis apróságot igazán megbocsáthatja. Végül a tanár mellém ültette, mert a suli kapott „Jonathantól” egy levelet amiben azt írja átment másik iskolába. De azt elfelejtette leírni melyikbe. Az óra gyorsan eltelt. Ella már megint a mellettem ülő fiút kereste.
- Te hogy-hogy élsz? – kérdezte halkan.
- Ezt én is kérdezhetném. – válaszolta Frederic. Ella előhúzta a nyakláncot. A barátom megmutatta a gyűrűt.
- Ez Jonathannál volt. – mondta meglepetten.
- Frederic csak vissza vette ami az övé. – mondtam.
- Ezek szerint akkor ő volt? – döbbent meg.
- Igen. – válaszolta Frederic.
- És mi van most Jonathannal?
- Meghalt. – válaszoltam.
- Csak azt kapta amit megérdemelt. Örülök, hogy élsz. – nézett Fredericre.
- Én is örülök, hogy találkoztunk. Most úgy minden tökéletes. – megfogta a kezemet – Több mint 200 éve most érzem először, hogy élek.

VÉGE