-Te??? - néztem meglepetten a Gyilkos szemébe.
-Ismerlek? - kérdezte meglepetten aztán félve Fredericre pillantott mintha attól félnek, hogy felpattan és segítséget hív. Én gyorsan odaugrottam a barátomhoz, hogy megnézzem dobog e még a szíve. Már nem. Elkéstem. Gondolataimból a Gyilkos zökkentett ki.
-Már emlékszem rád. Te vagy akivel a bálon táncoltam! - mondta, de én meg se hallottam amit mondott.
-Gyilkos! - ugrottam volna neki ha nem állít meg. - Én bíztam benned! - ütöttem ahol csak értem.
-Megbízni? Egyszer találkoztunk és utána inkább mással voltál. - mondta. - Bocsáss meg, de nekem mennem kell.
-Nem ezt nem úszod meg ilyen könnyen! - nem lehet, hogy meggyilkolt egy embert és nem kap semmi büntetést. Pedig tudtam, hogy ez lesz.
-És mégis, hogy akadályozod meg? - kérdezte.
-Elmondom, hogy te voltál. - néztem rá.
-Hiszen még a nevemet se tudod! - nevetett rám.
-Biztos vagy benne Jonathan? - a mosoly azonnal le hervadt az arcáról.
-Ezt honnan tudod?! - akadt ki.
-Az legyen az én titkon. - úgy se hinné el.
-Honnan tudod?! - lépett közelebb fenyegetően.
-Ez az hangosabban hátha valaki meghallja. - biztattam.
-Valami nagyon nem stimmel veled. - állapította meg.
-Velem?! Te öltél még egy embert! - kiabáltam vele.
-Csendesebben! - kért. Sajnos én nem törődtem vele.
-Szerinted én nem azt akarom, hogy meghaljanak. HAHÓÓÓÓ! VALAKI! SEGÍTSÉG!!!!!! - ordítottam.
-Hagyd abba! - fogta be a szám mire én megharaptam.
-Ne érj hozzám! - sziszegtem. - Olyan hangosan beszélek ahogyan csak akarok!
-Csak nem itt, nem most és nem erről. - mondta.
-Hidd el jövőben is kapni fogsz elég rendesen. - ígértem. Akármennyire is dühös voltam Jonathanra nem felejtettem el, hogy Frederic ott fekszik a lépcső előtt. Már megint kiabálni akartam, de elkezdett forogni velem a föld és újra 2016 - ba voltam. A különbség csak annyi volt, hogy a gyilkos a kanapénkon ült, Frederic pedig a lépcsőn szellemként. Először Jonathan vette észre, hogy megérkeztem.
-Megállítottad Ellát? - kérdezte pimasz mosollyal. Frederic is felém fordult.
-Ella volt? - döbbent meg a szellem.
-Nem. - válaszoltam mindkettőjüknek. Aztán Jonnathanhoz fordultam. Nem kiabáltam, még nem, csak halkan kérdeztem - Miért?
-Mit miért? - kérdezett vissza és Frederic se értett semmit.
-Nálad van a gyűrű. Te loptad el. - válaszoltam meg a saját kérdésemet. Jonathan megnézte a gyűrűt az ujján.
-Bosszantó lehet, hogy végig az orrod elött volt. - mondta mosolyogva. Frederic arcán látszott, hogy mindent megértett.
-Nem is a gyűrű zavar hanem az, hogy, megölted Fredericket. - mondtam.
-Szóval nem kell a gyűrű, hogy feltámasztd a szerelmedet? - kérdezte Jonathan.
-Mi??? - kérdeztük egyszere Frederickel.
-Te nem tudtál a feltámasztásról? - nézett rám.
-Nem. - nyögtem ki - Az a gyűrű Fredericé szóval add ide!
-Te tényleg azt hiszed, hogy oda fogom adni? - kérdezte gúnyosan.
-Akkor majd mi levesszük. - néztem Frederickre.
-Camille nem tudom megfogni a dolgokat, mert szellem vagyok. - mondta Frederic miután magához tért a döbbenetből, hogy fel lehet támasztani.
-Mégis hogyan? - mosolygott magabiztosan Jonathan.
-Csak próbáld meg. - kértem. Frederic egy „úgy se fog sikerülni" sóhaj után elindult. Amikor Jonathan mellé ért megfogta a gyűrűt és lehúzta az újáról. Jonathan döbbenten a kezére nézett aztán dühösen rám. Aztán szép lassan elhalványult és végül eltűnt. Örökre.
-Mire vársz húzd fel a gyűrűt! - mondtam izgatottan. Frederic felhúzta és nem történt semmi. Elmaradt a földrengés, dörgés, villámlás és minden amire számítottam.
-Szerinted sikerült? - kérdezte félve.
-Próbáljuk ki. - a kezébe adtam egy újságot és megfogta nem esett le. Igen Frederic él. Örömömbe a nyakába ugrottam és megcsókoltam.