Este tizenegy órakor a korház folyosóján vártunk. Csendben ültem Christian mellett, aki a kezét összekulcsolta maga előtt, és a padlót fürkészte. A hátát simogattam, hogy megnyugtassam őt. Teljesen összetört. Láttam rajta. A nővér elmondása alapján az apja sok alkoholt fogyasztott. Valószínűleg haza felé tartott amikor nekicsapódott egy fának az autóval. Az autó eleje roncsolódott, de szerencsére Daniel épp bőrrel megúszta. Nyakmerevítőt tettek a nyakára és begipszelték az eltört karját. Az arca tele volt sebhelyekkel és zúzódásokkal. A bal szeme lila foltban virított. Az orvos azt mondta, hogy szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta. A csapódás után azonnal kinyílt a légzsák, ami megmentette őt a nagyobb károsodásoktól. Christian után anyukám volt az, aki, nagyon megijedt. Sírógörcsöt kapott amikor megpillantotta Danielt, aki eszméletlenül feküdt a szobájában.

- Ott kellett volna lennem. De én egyedül hagytam őt - rázta meg a fejét, és a szemembe nézett. - Magára hagytam, és nem voltam ott, hogy vigasztaljam őt. Csak magamra gondoltam - rázta meg a fejét idegesen. Talán, ha Christian Kaliforniában maradt volna, akkor ez nem történt volna meg? Hirtelen olyan lelkiismeret furdalásom keletkezett, hogy felkeltem a székből, és a mellkasomat masszírozva sétáltam a kihalt folyosón. Kevesen voltak a váróteremben. A betegek hozzátartozói hallkan beszélgettek. Volt, aki az automatából vett magának kávét, volt olyan is, aki az ablakon át nézte a sötét utakat. Én nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem találtam a helyem. Úgy éreztem, hogy miattam történt minden. - Hé - fogta meg Christian a vállamat, majd lassan magával szembe fordított.

- Szörnyen érzem magam Christian. A szüleink miattunk vannak ilyen ramaty lelkiállapotban. Ha nem lettünk volna ennyire felelőtlenek, akkor most ők is együtt lennének - suttogtam a könnyeim közt, majd a mellkasába fúrtam az arcom, és összekönnyeztem a fehér pulcsiját.

- Ne mondj ilyeneket. Most szükségem van rád! - simogatta a hajamat, én pedig a szemébe néztem. A tekintete fáradtan csillogott. Szomorú mosoly ült ki az arcára.

- Hogy tudsz még a történtek után is mosolyogni? - nevettem fel hallkan. Megrántotta a vállát.

- Tudom, hogy minden rendben lesz - dörzsölte meg a csuklójával a szemét. Összekulcsoltam az ujjainkat, és átfogtam a karját, hogy közelebb legyek hozzá.

- A folyosó végén van egy kicsi büfé. Vegyünk egy kávét, rendben? - sétáltunk a büfé felé. Christian leült az ablak mellett található asztalhoz, én pedig leültem vele szembe, és átadtam neki a kávéját. Az óra este tizenkettőt mutatott. Az idő nagyon lassan telt. Őrlődtünk abban a káoszban, amit mi építettünk magunk köré.

Apukám az egyik legfontosabb ember az életemben. Rá mindig számíthattam. Nem szeretném elveszíteni. Őt nem - mondta, miközben az ujjával a pohár szélét piszkálta.

- És mi van az anyukáddal? Lehet tudni, hogy hol van most? - tettem fel a kérdést. Christian kinézett az ablakon és megrázta a fejét.

- Az utóbbi időben sokat veszekedtek az apámmal. Apa sokszor a kanapén aludt ez miatt. Minden anyám hibája volt. Az új főnöke teljesen elcsavarta a fejét. Apám tudta, hogy viszonyuk van. Egy gazdag seggfej volt. Nem volt neki elég az apám pénze. Neki többre volt szüksége. Ezért összejött azzal a faszkalap Scottal - nézett a szemembe. - Két éve nem láttam anyámat - kortyolt bele a kávéjába. Megfogtam a kezét.

- Biztos rossz lehetett neked - mondtam hallkan.

- Inkább csak csalódtam az anyámban. Ez van - erőltetett magára egy mosolyt, majd beletúrt a hajába. - Ha ennek vége apám nem ihat többet. Erről én magam fogok gondoskodni - kereste a tekintetemet, miközben az arcát fürkésztem.

- Szeretlek Christian - suttogtam.

- Én is szeretlek Elena - válaszolta a szemembe nézve.

- Christian nagyon megijedt - suttogtam anyának másnap reggel, miközben Christian az apjával beszélt.

- Nagyon megijedtem Elena. Még mindig szeretem őt! - pillantott rám anyukám, én pedig megsimítottam a kezét.

- Bocsánatot kérek mindenért

- Miért kicsim?

- Mert Christianal csak a saját boldogságunkkal voltunk elfoglalva. Ha Christian az nap otthon lett volna, akkor talán ez nem történik meg. És ha mi nem szeretünk egymásba, akkor te és Daniel még mindig együtt lennétek - suttogtam. Anyukám megsimította a hajamat.

- Erről nem ti tehettek kicsim. Nem tehettek arról, hogy szeretitek egymást. A szerelem magától jön. Csak egy röpke pillanat az egész, az ember mégis elmondhatatlanul boldog miatta - nézett a szemembe. - Ha te boldog vagy, akkor én is az vagyok Elena - szorította meg a kezem. Ekkor Christian lépett ki a szobából, és felsóhajtott.

- Azt hiszem, hogy megmarad - bólintott. - Téged hív - pillantott anyára, aki feszülten pillantott felém.

- Menj csak! - bólintottam. Anyukám bement Daniel szobájába, és leült az ágya mellett található székre.

- Örülök, hogy magához tért! - bújtam hozzá, Christian pedig megfogta a kezemet, és megpuszilta.

- Sétálunk egyet a kertben? Szükségem van egy kis friss levegőre - mondta, én pedig bólintottam. Kisétaltunk a korház előtt található kertbe. A bejárati ajtóval szemben, fapadok egyikére ültünk. Minden pad mellet egy lámpa és egy kuka díszelgett. - Szeretnék mondani neked valamit - nézett le rám. A tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni.

- Figyelek - bólintottam. Christian egy kavicsot rugdosott a járdán, és a hüvelykujjával a kezemet simogatta.

- Nekem, vigyáznom kell otthon az apámra. Addig amíg megnem gyógyul. Elena, nem mehetek vissza veled Malibuba - állt meg, nekem pedig lefagyott az arcomról a mosoly. - A nővérek azt mondták, hogy mindig legyen mellette egy ember, aki a gondját viseli. A történtek után nem lesz szívem őt magára hagyni - rázta meg a fejét. Nem tudtam, hogy mit mondjak erre hírtelen.

- Én megértelek. Igazad van Christian. De mi lesz mi lesz velünk? - suttogtam előre félve a válaszától. Ekkor a kezei közé fogta az arcomat és a szemembe nézett.

- Most jól figyelj arra, amit mondok! - mosolyodott el. - Nekem van egy lakásom. Az apám lakásától tíz percre található. Az egyetemtől pedig öt percre. Elena! - fogta meg a kezemet. - Azt akarom, hogy hozzám költözz. Így együtt tudunk lenni! - mondta csillogó szemekkel. – És az apámra is tudok vigyázni.

Amennyire örültem az ötletének, annyira is lettem tőle szomorú. Minden vágyam, hogy Christiannal legyek. De anyát nem hagyhatom magára egy hatalmas házban. Nem lakhat egyedül, miközben a lánya csak a saját boldogságával foglalkozik. Ott álltam a maradás és a menés között. A tét pedig nem csak az én boldogságom volt., hanem anyukámé is, aki nem érdemli meg azt, hogy egyedül hagyjam Malibuban.

Két nap telt el. Az nap törtem szét Christian szívét, amikor azt mondtam neki, hogy nem tudok vele menni. Valahol mélyen megértette, de olyan szinten nem tudta elfogadni a döntésemet, hogy ott hagyott a korház kertjében. Azóta a nap óta nem beszéltünk. A mi kapcsolatunk bonyolódott az első találkozásunk óta. Elválaszthatatlanok lettünk, olyanok, akik nem tudnak egymás nélkül élni. De a távolság győzött. Egy napja csak a kanapén ülök, és bámulom azt a helyet ahol Christian esténként aludt. Istenem, lehet egyáltalán ennyire szeretni valakit? A dohányzó asztalt néztem, miközben anya egy köteg pénzt dobott az ölembe.
A kezembe vettem, és a szemöldökömet ráncoltam.

- Ez mi? - suttogtam. Anya elmosolyodott.

- Menj el a szerelmedhez - nézett a szemembe. - Megszakad a szívem, ha ilyennek látlak. Te akkor vagy boldog, ha Christiannal mellett vagy - suttogta, és letérdelt elém. - Adtam pénzt taxira is.

- És veled mi lesz ?! - kapkodtam a fejem.

- Enged meg, hogy néha meglátogassalak titeket - fogta meg a kezem. - És talán nekem kéne egy kis egyedüllét.

- Úristen! Oké! Oké! - töröltem le a könnyeimet. - Felhívom Christiant - vettem magamhoz a telefonomat.

- Inkább legyen neki meglepetés. Felnőtt nő vagy kicsim. És nagyon büszke vagyok rád! - ölelt magához szorosan.

- Köszönöm anya! - mondtam boldogan. - Szeretlek!