Egy hosszú, két órás tárgyaláson vagyok túl, ami azt jelentette, hogy este kilenc órakkor bevonszoltam a seggem az irodámba, ledobtam az öltönyömet, kigomboltam a nyakamnál a fullasztó ingemet, majd ledobtam magam a fotelembe. Bekapcsoltam a gépemet, és a halántékomat maszíroztam, miközben kifújtam magam. Ma, az értekezleten sikerűlt kétszer is felhúznom az agyam.

Két órával ezelött

Benyitottam a tárgyalóterembe, miközben becsuktam magam után az ajtót.

- Jónapot Mr. Benet! - köszöntöttek miközben próbáltam Elena tekintetét kerülni, de nem volt könnyű, hiszen gyönyörű szép nő. Még a pillantása is képes engem elvarázsolni. A mézédes hangja pedig egyenesen igézően hat rám. Letettem a táskámat az asztalra, feltűrtem az ingem szélét, és csípőre tettem a kezemet.

- Mit kértem mára? - néztem végig a hat főből álló építész csapaton, akik a tervrajzukat szorongatták a kezükben. Látszott rajtuk az, hogy feszűltek. Ennyire szigorú főnök lennék?

- A tervrajzokat! - tette fel a kezét Issac, én pedig egyesével elvettem előlük, felültem az asztalomra, és a kezembe vettem az egyiket.

Kihajtottam, végig néztem rajta, majd a pupillám kitágúlt, a mellkasomat pedig elöntötte a düh. Mi a szar ez?

- Nem rossz! - böktem ki. - Ki készítette ezt? - tettem fel a kérdést.

- Én készítettem! - tette fel a kezét Sarah vigyorogva.

Csak bólintottam.

- Hagyj kérdezzem már meg magától azt, hogy mégis hova szerkesztette a vécéket? - forgattam a tervrajzot, mert azt az egy dolgot nem láttam rajta. - Maga szerint a cserepes virágokba fognak szarni a vendégek? - tettem le magam mellé a tervrajzot, Issac pedig elfolytott egy halk kuncogást.

- Azt elfelejtettem! - sütötte le a szemét.

Elhúztam a számat.

- Akkor kiírjuk a recepció fölé egy nagy táblára azt, hogy elfelejtettünk mellék helyiségeket építeni. Megértésüket köszönjük! - hajtottam össze a tervrajzot, majd két felé téptem. Utána négy felé, végűl ledobtam Sarah elé, aki könnyes szemmel lesütötte a szemét.

Vissza sétáltam az íróasztalomhoz, majd a kezembe vettem azt a tervrajzot, amin Elena neve volt a sarokban. Tökéletes! Úgy ahogy van, tökéletes! Összehajtottam, félrte tettem, majd megnéztem a következőket is. - Egy - két rajz kivételével a többiben látok fantáziát! - bólintottam, miközben a karórámat néztem. Este, hét óra volt.

A nap már lemenőben volt, így a világoskék eget átváltotta, a sárga égbolt színe. Az ég felé pillantottam, és megköszörűltem a torkomat. - Az építészet is egyfajta szenvedély. Amikor szabadjára engedjük a fantaziánkat, és a mérnöki tudásunkat. Adott egy papír! - vettem a kezembe a saját tervrajzomat, és feltettem a táblára. - Két óra! - böktem a kész épület tervrajzára. - De valóságban! - néztem körbe. - Fél év. Vagy talán egy év! - fejeztem be, miközben a kész tervrajzomat nézték. - Amíg önök, elkészítették a földszintet, addig én elkészítettem a kész épületet! Ez a nem mindegy! - ütem le a székemre, majd Issac tette fel a kezét.

- Mikor kezdik el terepen megvalósítani? - nézett a tervrajzomra.

- Ha minden igaz, akkor jövőhéten! - dörzsöltem meg a csuklómmal a szememet. - Mindennap beszélek a mérnökökkel és az építészekkel - sóhajtottam fáradtan, miközben találkozott a tekintetem Elenáéval. Csak egy pillanatra néztem rá, de mégis láttam azt, hogy feszűlt. Nagyon feszűlt. Énis az voltam.

A feszűltségemet pedig, este kilenc órakkor az irodámban pihenve tudtam leadni.

Hátradőltem a székemen, miközben bekapcsoltam a gépemet. A telefonom rezgett az asztalon. Fogadtam a hívást, és a fülemhez emeltem a telefont.

- Igen? - ásítottam.

- Apuci!! - sikította Lia.

- Életem! Szerelmem! Fent vagy még ilyen későn? - mosolyodtam el.

- Igen. Hihi! - kuncogott. - Hiányzol apa!

- Te is hiányzol angyalom. Nagyon nagyon!

- Te mégjobban apa! - mondta. - Megetettem Csinit!

- És Csini jól viselkedik? - vettem a kezembe egy újságot, amit a délutáni kávéval hoztak be, csak még nem volt alkalmam arra, hogy elolvassam. Divatcikekk, háztartási cikek, bútorok....

- Nagyon aranyos apa! Olyan puha!

- Örülök, hogy tetszik életem! - nondtam, miközben megakadt az utolsó lapon a szemem. A testem megfeszűlt, a telefont pedig jobban szorítottam a kezemben.

- Apa? - szólt Lia.

- Életem...most lekell tennem angyalom. Ugye megérted kicsim? - kérdeztem szomorúan.

- Igen apuci! Reggel beszélünk.

- Szeretlek életem - suttogtam.

- Én még annál is jobban!

- Lehetetlen! Mert én nagyon nagyon szeretlek! - mondtam, és letettem a telefonomat.

Felvettem a szemüvegemet, és feszűlten az újság fölé hajoltam, miközben elolvastam a következő cikket: Kiengedték a börtönből a nemi erőszakkal vádolt, fiatal harmincas éveiben járó férfit. A gyanusított ügyvédje szerint, a vádlott, nem volt önmagánál amikor az eset történt. Alkohol fogyasztása miatt, sem ért hozzá a fiatal nőhőz, csupán az incidens tanujaként vett részt a balhéban. Ezért jó magaviseletéért szabadlábon védekezhet.

- Rohadjon meg az ilyen! - Morogtam. - Ó, hogy tapostam volna ki a belét akkor amikor alkalmam volt rá! - ütöttem az asztalra, majd a tarkómat masszíroztam.

Szitkozódva tettem el a szemüvegemet, majd összepakoltam a papírjaimat. Betettem őket a táskámba, és magamra vettem az öltönyömet. Kisétáltam a kocsimhoz, beültem a kormány mögé, elfordítottam a kulcsot, az autó azonban nem indult. - Gyerünk már - suttogtam, miközben harmadszorra fulladt le a kocsim. - Bazdmeg! - csaptam be az ajtót, bezártam majd elindúltam gyalog a buszmegálló felé. A buszmegállóban megálltam, miközben hozzám közel egy kapucnis pulcsis férfi állt. A fejére volt húzva a kapucnija, és engem nézett. Arébb sétáltam, és a telefonomat néztem, de ekkor hátulról megragadtak, és átfogták a nyakamat. Hiába próbáltam szabadúlni, a kapucnit viselő férfi, ököllel a bordáim közé ütött, ami egyszer már megvolt sérűlve, ezért érzékeny volt.

- Felismersz rohadék? - állt meg velem szemben, miközben a másik tartott engem. - Mi van, a börtönben nagyobb volt a pofád! - szorította ökölbe a kezét, és hatalmasat bemosott nekem. A fájdalom miatt pedig lehunytam a szememet, és a fejemet ráztam.

- Mert bántottad a lányom édesanyját! - kiabáltam késő este ott a buszmegallóban.

- És egy darabig élveztem is! - vigyorodott el.

- Rohadék! - támaszkodtam rá a hátam mögött lévő férfira, majd teljes erőből megrúgtam őt, a másikat pedig orron ütőttem, és a kocsim felé siettem, hogy hívjam a rendőrséget, de utolértek, a telefonomat kiütőtték a kezemből és rátapostak.

- Megmutatom én neked, hogy mi a fájdalom! - mondta, majd teljes erőből lefogtak, a másik pedig kést rántott elő. Csak egy rohadt pillanat volt az egész, de két hatalmas nagy fájdalom közepette lerogytam a járdára, és a sajgó bordámat fogtam. - Bazdmeg! - kiabálta.

- Gyere haver! - ragadta meg a karját. - Ha nem akarsz vissza menni a sitre, akkor tünjünk el innen! - futottak el, én pedig a bordámat fogtam, miközben elárasztotta valami a kezemet. Az utcai lámpa alá bicegtem, miközben az ingemet elárasztotta a bíborvörös vér. Az éles fájdalom miatt lerogytam a padkára és a könnyeimet törölve, vettem elő a másik telefonomat ami a farmerzsebemben volt. Felnyitottam, és beütöttem a mentősök telefonszámát.

Miután beszéltem velük, letettem a telefont, és a megszúrt bordámat fogtam, ami egyre jobban vérzet. A vér, elöntötte a kezemet. Öt perc elteltével pedig sziréna hangot hallotam.

- Maradjon velünk! - pacskolta meg az egyik mentős az arcomat. - Maradjon velünk! - hallotam a hangját, majd lassan elhomályosúlt elöttem minden.

__________________________ 🦋

A pici nyuszit simogattam, miközben anyukám sétált be a szobába és leült mellém. Az óra, este tíz órát mutatott. De nem tudtam aludni. Túl sok gondolat forgott a fejemben. Jelentéktelen gondolatok, amikkel nem tudok mit kezdeni.

- Jól vagy Elena? - kérdezte.

- Nem tudom...- suttogtam, a nyuszit simgatva. - Ez a nyuszi igazából egy tündéri kisállat.

- Nagyon kedves volt tőle - suttogta. - Christian igazán jó apa! - tette a vállamra a kezét.

- Tudom...tudom, csak - ráztam meg a fejemet.

- Haragszol rá - bólintott. - De kicsim, nem haragudhatsz rá örökké! - mondta. - Ti összetartoztok. Csak, az élet nehéz...- sóhajtotta, miközben Daniel, sápadtan sétált be a szobába és a fejét fogta.- Mi az? - Ráncolta anya a szemöldökét.

- Az imént...az imént hívtak...- dadogta összezavarodva.

- Mond már! - emeltem fel a hangomat, mert megijesztett a viselkedése.

- Christian korházban van! - mondta ki, én pedig a szívemre tettem a kezemet, és a szemem megtelt könnyel. Mintha egy maró savat öntöttek volna végig a gerincemen. Alig tudtam felfogni azt amit mondott. Újra éreztem a sajgó szívemet, a félelem pedig felűlkerekedett rajtam.

- Miért? - suttogtam sápadtan. Ma még a cégnél volt! Épségben!

- Apuci? - futott be a szobába Lia. - Apuci!- tette a szája elé a kezét, majd visszatettem a nyuszit a ketrecbe, és remegő kezekkel magamra vettem a cipőmet.

- Gyere angyalom! - fogtam meg Lia kezét, és így indultunk el a korházba.

Egész úton a számat rágcsáltam, és a könnyeimet törölgettem. Mert feszűlt voltam. Az élet legfájdalmasabb része, amikor egy olyan hozzátartozód van korházban, aki számodra a legfontosabb ezen a világon. A legroszabb rémálmok közé tartozik.

Amikor Daniel leparkolt a korház bejárata elött, Lia kezét fogva besiettem a korházba és megálltunk a recepciós elött. - Öhm...- motyogtam feszűlten. - Christian Benet! - vágtam rá, miközben a mappáját nézte, és bólintott.

- Egy órája hozták őt be. Második emelet, hármas szoba.

- K...köszönöm! - siettem a lift felé, és felemeltem Liát aki az apukája miatt sirt.

- Mi történt apával? - nézett rám.

- Nem tudom kicsim - suttogtam feszűlten, majd beszálltam a liftbe, és kiléptünk a második emeleten. Megkerestük a harmadik szobát, és remegő kezekkel léptünk be rajta. Christian ott feküdt az ágyon. Mellkasáig volt betakarva, a karjába pedig infúziót vezettek.

- Apa! - sírt Lia.

- Ss kicsim! - mondtam könnyes szemmel, miközben egy nővérke sétált be a szobába. - Mi történt vele? - töröltem le a szememet.

- Kétszer szúrás érte a jobb bordáját.

- Tessék?! - tettem a szám elé a tenyeremet. - De, jól van? - suttogtam ijedten.

- A történtekhez képest igen. Megnyugodhat! - mosolygott, majd megnézte az infúziót, és kiment a szobából, miközben Daniel és anya futott be az ajtón.

- Fiam! - üt le Daniel, Christian ágyára. - Miért kapott infúziót?

- Megszúrták őt - mondtam sirva, miközben Lia, Christian kezét simogatta. Az apja arcán átsuhant valami, majd a fejét rázta.

- Ajh fiam! Kelett ez neked? - motyogta, mire a szemöldökömet ráncoltam.

- Miről beszélsz? - néztem rá.
A borostáját vakarta, és felsóhajtott.

- Christian elment a rendőrségre, és megkereste a támadódat. De őt azóta kiengedték jó magaviseletéért - sóhajtotta. - Nyílván tudta, hogy Christian hol dolgozik, és hogy mikor végez - rázta meg a fejét. - Ezek ilyenek!

- Ezt nem hiszem el! - sétáltam az ablakhoz, és néztem ki az esti éjszakába. - A pokolba! - néztem Christian - ra aki mélyen aludt.

Azt hittem, hogy a legnehezebben már túl vagyok. Azon, hogy ő elhagyott engem. De sokkal jobban fáj az, ha így kell látnom őt. Mert féltettem az épségét, és a testét. Azt hittem, hogy a sírba kívánom őt. De, ahogy itt fekszik mozdulatlanúl, megint úgy éreztem magam, hogy elveszítem őt. Ami ebben az esetben lehetettlen. Mert nem vagyunk együtt. Megint ott voltunk, mint három évvel ezelött, amikor balesetett szenvedett. Ugyan azt a szorító érzést éreztem a mellkasomban, és azt, hogy ha nem tartom magam, akkor biztos, hogy elájulok. Megint ott voltam, hogy azt a férfit láttam mozdulatlanúl feküdni, akit én szeretek.

Másnap reggel, az ágya melett ültem, miközben a kávémat kortyoltam. Az eltelt három év alatt, nagyon sokat változott. Ezeket a gyönyörű változásokat pedig észre sem vettem rajta. A borostája teljesen kifejlődött, ami szépen borotválva volt. A száját szépen keretezte. Az arca nem változott, a haját pedig belakkozva hagyta azzal a különbséggel, hogy van bele vágva egy vékony csíkocska. Hevesebben vert a szívem, miközben láttam a mellkasát emelkedni. A kezét néztem, mire a szám elé tettem a kezemet. A jobb kézfején fehér, mély heges és vágások tátongtak, ami a múlt sebeihez tartozott. Letöröltem a könycseppemet, miközben az ujjai lassan megmozdultak. A pupillám kitágult, miközben a szemöldökét ráncolta, és a plafont nézte. A szám szélét rágtam, miközben találkozott a tekintetünk. Belenéztem, a zöldes kék szempárba, majd lassan felém nyúlt, és a hüvelykujjával pedig letörölte a könnyeimet.

- Gyöny....gyönyörű vagy - suttogta, majd a szeme megtelt könnyel. - Nem vagyok jól Elena...- nézte a plafont, majd szinte lassított felvételben láttam azt, ahogy lehunyja a szemét, majd végig folyik a könycseppje a férfias arcán. - Minden percben úgy érzem, hogy legszívesebben megfulladnék - mondta hallkan.

- Ne beszélj...- ráztam meg a fejemet, miközben kifújtam magam.

- Miért van ez? - suttogta. - Miért történik ez velünk? Hol van az, amikor egymás melett ébredtünk, és együtt reggeliztünk? Amikor együtt nevettünk, és egy család voltunk? Hol vannak az emlékeink?

- Összetörted! - mondtam sirva. - Összetörted, majd rátapostál. Így megsemisítetted - néztem a könnyes szemébe.

- Együtt újra összerakjuk - suttogta lehunyt szemmel.

- De már nincs olyan, hogy együtt.

Mondtam ki, miközben összetörten néztük egymást. Két összetört szív, amik összetartoznak. Két szív, amiket az élet könyörtelenűl összetört.

Két ember, akik azóta szeretik egymást, amióta legelöszőr egymás szemébe néztek.