San Francisco, egy kisebb város Kaliforniában. Ide költöztem én. Az egyetlen olyan hely, ahol megtaláltam a nyugalmat. De, ennek már három éve. Az eltelt három évet, nagyon rosszul viseltem el. De változtam.

San Francisco egyik építkezési válalatánál dolgozok, mint főnökhelyettes. Szeretem a posztomat, mert szabad kezet kapok, a céggel kapcsolatos teendők felett. Szabadidőmben, futni járok, hogy kiszellőztesem a fejemet. De inkább, a múltat szeretném elfelejteni, ami mindennap a felszínre tör, és nem enged nyugodni. Megszoktam már ezt az érzést.

Az nap, amikor végleg elköltöztem Kaliforniából, két dolgot vittem magammal. A ruhákkal teli bőröndömet, és a pici lányom egyik ruháját. Mert ennyi maradt nekem. Lehetek egy utolsó gyáva alak, mert lemondtam arról az emberről, akit én szeretek. De nem maradhattam. Mert nem élhetten a fojtogató büntudattal, miszerint megcsaltam a lányom édesanyját. Ennek, szintén három éve. De változtam. Nem csak kívűlről, de belülről is.

A harmadik emeleten található irodámban últem, a hátamat a gurulósszékem, puha háttámlájába süllyesztettem, és a heti teendőim listáját néztem. Megbeszélések, meetingek, a céggel kapcsolatos teendőkről.
Oldalra pillantottam, és lazítottam a világoskék ingemen, miközben elmosolyodtam.

- Neked van ehez kedved? - tettem fel a kérdést, és egyenesen a fekete - fehér foltos kutyámra pillantottam, aki szoborként ült a székem melett, én a nagy gomb szemeivel engem nézett. Az egyik füle fekete, a másik fehér foltban jelent meg, miközben a fülét hegyezte felém. Tina, egy fél éves, roppant inteligens, Border Collie, ami annyit foglal magába, hogy játékos, fürge, ravasz pásztorkutya. Persze, régen annak tartották őket. De most a legjobb barátom. - Ide - pacskoltam meg a combomat, majd Tina a farkát csóválta, és a fejét rátette a combomra. Nagyon szeret úszni, és a futásnál is boldogan velem tart. Előfordúlt az, hogy egy nyílvános tóbol, kihozott egy kacsát, hogy megmutassa nekem. Akkor furcsán szoktak nézni rám az emberek, úgyhogy mindig vissza szoktam dobnk a kacsát a tóba. Hátra újra éled.

Amikor kopogtak az ajtómon, felsóhajtottam, és kihúztam magam. - Gyere! - vettem a kezembe a tollamat, és Carmen, a személyi aszisztensem nyitott be az ajtón. A szőke haját, szorosan felfogta. A sminkje ezúttal is makulátlan volt.

- Elnézést, hogy zavarom, Mr. Benet! - mondta elpirúlva. Valami okból kifolyólag, ha ránézek egy nőre, az mindig elpirúl.

- Mondjad csak - támaszkodtam rá az asztalomra.

- Érkezet az ön nevére egy levél! - lépett az asztalom elé, és letette a fehér borítékot az asztalra. A kezembe vettem, és bólintottam. Ekkor fél szemmel láttam, hogy Carmen a job kezemet nézte, amit a bal kezemmel eltakartam. A job kézfejemen megszámlálhatatlanúl sok heg tátongott. A múlt sebei, és sérelmei megmaradtak rajtam.

- Szeretnél még valamit? - néztem fel rá.

- Minden rendben van önnel Mr. Benet? - kérdezte hallkan. Bólintottam.

- Minden rendben van, de nem szeretem a túl kíváncsi aszisztenseket! - szúrtam oda, majd hátat fordítottam a székkel, és az ablakhoz sétáltam.

Mormolt egy bocsánatkérést, és a magassarkújában kitopogott az irodámból. Tina, a kutyusom mellém sétált, lefeküdt, és a fejét a lábamra tette, úgy nézett fel rám. A világon, a legjobban szeretem ezt a kutyát. Nem szúr hátba, nem bánt meg, meghallgat, és feltétel nélkűl szeret.

Mégis a múlt miatt, néha úgy gondolom, hogy még Tina barátságát sem érdemlem meg.

Kinyitottam a borítékot, amiben egy összehajtott meghívó volt. Kinyitottam, az arany színben pompázó, elegáns meghívót, és elolvastam az első sort.

Szeretettel meghívjuk önt, Daniel Benet, és Éva Prescott esküvőjére.

Összeszorítottam a számat, és végig vittem a szememet a dátumon, és a helyszínen.

Holnap, 12: 00 Malibu

A meghívó legalján egy rózsaszín virágcsokor, és két gyűrű díszelgett. Összecsuktam a meghívót, és ledobtam az asztalomra. Összefontam magam elött a karomat, és a borostámat piszkáltam. Három éve! Három éve hagytam magam mögött a múltat.

Most pedig apám, feleségűl veszi Evát. Erre a rendkívűl fontos ceremóniára pedig hívatott vagyok. Mit is vihetnék nekik?

Betoltam a székemet, kikapcsoltam a gépemet, magamra húztam az öltönyömet, és lepillantottam Tinára. - Nem megyünk el igaz? - mosolyogtam, majd az ajtó felé sétáltunk, de megtorpantam a kilincset fogva.
Esküvő! Az apám legfontosabb napja! Egy férjnek ugyan olyan fontos, mint a menyasszonynak.
Lenéztem Tinára, aki feltette a levegőbe az első tappancsát. - Utálom, ha igazad van! - sétáltam vissza az asztalomhoz, kihúztam a fiókomat, és elővettem az egy hétre szoló, Luxus hajó utazást, amit még én kaptam ajándékba. Mindenki volt már a hónap dolgozója, nem?

Ez lesz az ajándékom. Elkell mennem. Apám kedvéért.
De ami ott engem várni fog, arra nem készűltem fel teljesen.

_________________________ 🦋

Malibu. Meleg van, és a nap enyhén cirógatta a bőrömet, miközben a tengerparton állva, a lábamat a meleg homokba süllyesztettem. Lehunytam a szememet, hogy a jelen magával ragadjon.

Hallotam, a sirályok énekét a tenger felett. A tenger, halk hullámait, amit felkavart az enyhe szél. Kinyitottam a szememet, és beszívtam a sós víz enyhe illatát. Elmosolyodtam, és boldogan néztem a három éves kislányomat, aki a homokban guggolva játszott.

Egy műanyag csillag formát szúrt bele a nedves homokba, a homok pedig felöltötte magára a csillag formáját. Gyönyörűszép kislány. A hosszú, sötét haját, kedvére fújta az enyhe szél. Hosszú, sötét szempillák keretezték, a zöld szemét. A szeme melett, egy apró anyajegy tátongott, akár csak az apjának. Lia, apa nélkűl nőt fel. Ezzel együtt pedig senki más nem létezett a számára, csak én. Én voltam az, aki melette volt. Mindig elsírom magam, akárhányszor vissza gondolok arra a napra, amikor végleg kisétáltam azon az ajtón. De hiszem azt, hogy a kislányom mosolyában megtalálom még a boldogságot. Hamár, a keserű múlt még mindig fogságban tart.

Lia felkellt a homokból, hozzám futott, én pedig leguggoltam elé, és boldogan magamhoz öleltem őt. Felnézett rám, és találkozott a tekintetünk. Gyönyörűszép kislány. A bőre, egy árnyalattal barnább, akár csak az apjáé. Elmondhatatlanúl hasonlítanak.

- Ez a tied mami - tett a tenyerembe, egy hófehér, pici kagylót.

- Igazán szép Lia! - simogattam a sötét fürtjeit. Lia mindig mosolyog. A világ, legboldogabb kislánya.

- Holnap, szorhatom én a virágokat, a mami, és a papi esküvőjén? - kérdezte izgatottan. A pici bokáján, egy kagylómintás, bokalánc csillogott. A pici körmét, rózsaszínre festettem neki. Bólintottam, és a hasát simogattam.

- Igen Lia! Együtt szórjuk a virágokat. Mit szólsz hozzá?

- Okéé! - sikította boldogan, majd leült mellém a homokba, és azzal játszott, hogy az ujját a homokba süllyeszti, utána pedig megnézi a helyét. Roppant okos kislány. - Te hogy vagy anyuci?

- Nagyon jól vagyok Lia.

- Sokszor szomorúnak látlak - bigyesztette le a száját, én pedig megráztam a fejemet.

- Nem vagyok szomorú Lia - mondtam, miközben Lia szeme megtelt könnyel, és egy irányba nézett.

Egy kislánnyal játszott az apukája. A szívem szakadt meg, hogy szomorúnak kell látnom a pici lányomat. Az ő pici szívét is, összetörte az apja, akár csak az enyémet.

- Az én apukám hol van? - nézett rám, én pedig elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa azt rajtam, hogy sírok.

- Lia kicsim! Szeretnél enni fagyit? - fogtam meg hírtelen a kezecskéjét.

- Hurrá! Fagyii! - nézett fel rám, majd elkezdett futni a ház felé.

A szívemre tettem a kezemet, és szomorúan elmosolyodtam.

Minden megváltozott. Amióta, ő kilépett az életünkből, eltört bennünk valami. Valami, ami Liában is eltört. Kisbaba korából, talán emlékszik még az apukája hangjára, és az érintésére. De most a hatalmas nagy űrt látja, amit nekem kell betőltenem.

Bementem a házba, és halványan elnosolyodtam, miközben megálltam Lukas melett. Lukas az egyik legjobb barátom. A barna haja kusza volt. A sötét barna szemével az arcomat fürkészte, miközben megsimította a vállamat. Christian után, a második leghelyesebb férfi a világon. Csak itt egy a baj.

- Na milyen volt kint? - nyomott egy puszit az arcomra.

Nem tudom viszonozni a szerelmét, amit irántam táplál.