Gyönyörű reggelre ébredtem, a nap enyhe fénye, beszűrődött az ablakon, és gyenge utat tört a fehér függönyön keresztül. Hiába volt tél, a nap előbukott a barátságtalan szürke felhők takarása mögött. Megsimítottam a takarómat, és belekapaszkodtam a jelenbe majd engedtem, hogy a kellemes reggel magával vigyen. A szobám új illata, az ismeretlenhangok, és a dübörgő zene hatással volt rám. Az utóbbinak már kevésbé örültem. Kócos hajjal felültem az ágyamon, és mérgesen az ajtó felé pillantottam. Valahol a házban pokoli hangosan szólt a zene. Éreztem a padlón, a talpam alatt a basszust miközben a hang irányába igyekeztem. Megtorpantam a konyhában, és a lépcső alatti fa ajtóra pillantottam. Az ajtó felületén volt egy belépni tilos matrica. Halk kuncogás hagyta el az ajkamat. Ez lenne Christian Benett második birodalma? Feltéptem a kilincset, és a csigalépcsőn kapaszkodva lesétáltam egy tükrökkel teli, edzőgépekkel felszerelt edzőterembe. Összefontam magam előtt a karomat, és a futópadon futó Christiant néztem. A zene dübörgött, ő pedig becsukott szájjal tempósan futott. Egy kényelmes sportnadrág volt rajta, és póló nélkül futott. Az izmos hátán, minden izom, megmozdult futás közben. A háta fénylett az izzadságtól, feneke, nagyon izmos, és formás volt a nadrágjában.

Egy darabig néztem őt, majd a kezembe vettem az asztalon heverő kulacsát, és a hátához dobtam, Christian hátra fordult, félre lépett, és leállította a futópadot. A kezébe vett egy törülközőt, amibe az arcát törölte, majd lekapcsolta a zenét.

- Mégis mit csinálsz?!

- A zene nagyon hangos!

- És? - állt meg előttem, én pedig akaratlanul is végig pásztáztam a feszes, kockás hasát. Minden egyes kockája szépen kivolt dolgozva. A v alakú hasfala valami álom szépen nézett ki. - Nos?

- Arra keltem, hogy üvölt a zene. Érted?

- Oké! - bólintott. - És ki engedett ide le? - nézett a szemembe. - Csipkerózsika - harapott az alsó ajkába.

- Én! - húztam ki magamat.

- Leengedted magadat? - tette fel a kérdést. Némán bólintottam, és a lépcső felé sétáltam, de ekkor megtorpantam. A lépcső melletti asztalon volt egy gyógyszeres doboz. A kezembe vettem azt.

- Te kokszolsz? - néztem fel rá.

- Neked ehhez tényleg semmi közöd! - tépte ki a kezemből. – Egyébként is kell a focihoz.

- Az apád tudja, hogy szteroidot szedsz? - kérdeztem. – Úgy tudom, hogy nem egészséges.

Nem válaszolt, csak lesütötte a tekintetét. - Gondoltam! - sétáltam fel a lépcsőn, a nyomomban Christiannal.

Szétnéztem a nappaliban, de nem láttam az anyukámat. - Anya?

- Reggel elmentek az első közös vásárlásukra. Az anyád nagyon izgatott volt - nézett végig rajtam, és töltött magának üvegpohárba narancslevet.

- Ezt úgy mondod mintha ez baj lenne - jegyeztem meg hallkan.

- Én pont leszarom azt, hogy az anyád, mit gondol vagy mit érez! - ivott bele a pohárba.

- Mégis, hogy lehetsz ilyen faragatlan? Próbálok alkalmazkodni ehhez a családhoz, de így nehéz lesz ha ilyen távolságtartó vagy velem! - tettem fel a kezemet.

- Addig örülj amíg az vagyok! - nézett mélyen a szemembe, majd elsétált mellettem, és vállal meglökött.

Kérdőn pillantottam utána, de hátra sem nézve felsétált a lépcsőn.

Összefontam magam előtt a karomat, és letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról. Néha tényleg nehéz a történtek után talpon maradni, és erősnek lenni. Néha úgy érzem, hogy semmire nem vagyok jó.

Néha legszívesebben elmenekülnék mindenki elől. Úgy sokkal könnyebb lenne.
Kinyitottam a hűtőt, ami teljesen üres volt. Ezért, becsuktam azt, kinyitottam a sütőt, és szedtem magamnak a fűszeres csirkéből. Kihúztam a fiókot, kivettem belőle egy villát, és egy kést, majd kerestem magamnak egy tányért. A fejem feletti polcra néztem, ahol a kis tányérok sorakoztak. Lábujjhegyre álltam, de csak a polc szélét súrolták az ujjaim. - Gyerünk már! - nyújtózkodtam, de ekkor valaki váratlanul mögém állt, a kezét a pultra tette az én karom mellé, majd levett nekem egy tányért. A teste közel volt az hozzám. Talán túlságosan is. A fenekem súrolta őt. Ő pedig súrolt engem. Éreztem őt. És ő is érzett engem.

- Vagy inkább tőrpilla. Jól mondom? - suttogta a fülembe, majd mellém állt, és felvonta a szemöldökét. Elhasogattam a gondolataimat, és egyenesen fel néztem rá.

- Nem is vagyok olyan kicsi!

- Mindjárt kiderül! - fogta meg a vállamat, közel húzott magához, a fejemre tette a tenyerét, és egyenes vonalat húzott a pólója nyakához. - De. Az vagy! - lépett el tőlem. Isteni parfüm, és friss tusfürdő illata volt. A vizes haja pár tincse a szemébe hullott, amit néha hátra túrt. A tányérra tettem a csirkémet, és betettem a mikróba.

- Megsem kérdeztem, hogy mik a szabályok - szakítottam meg a néma csendet.

- Szabályok? - nézett végig rajtam. - Csak kerüld a szobámat, és akkor minden oké lesz - jegyezte meg.

- Mégis miért akarnék én a szobádba menni Christian?

Ekkor felvonta a szemöldökét. Megfogta a kezemet, felhúzott a lépcsőn, végig húzott az emeleten, lenyomta a szobája kilincsét, az ajtót kitárta, majd megpillantottam. A pupillám kitágult, a szívem pedig hevesebben vert a félelemtől. Egy kígyó. A háziállata egy barna kígyó. Christian háta mögé bújtam. - Ez igazi? - suttogtam.

- Igazi - jegyezte meg. - Ha elengedném akkor talán még téged is megenne - nézett le rám.

- De...- suttogtam. - Ez egy átkozott kígyó! - takartam el a szememet.

- Szelíd - mosolyodott el. - Elvileg - sétált be a szobájába, ami egyébként a világ legmenőbb fiú szobája volt ( fekete fal, New York-os falmatrica, fekete francia ágy, számítógép, arany érmek, oklevelek, és kupák a szekrényben. )

- Ne csináld kérlek! - suttogtam, miközben a kígyó alá nyúlt, és két kézzel kivette a terráriumból majd rám pillantott.

- Csak ne mozogj - suttogta.

- Miért ne? - kérdeztem.

- Esténként kiszokott mászni a terráriumból. Néha pedig az ágyamban alszik. Vagy a nyakamban - mondta, majd oldalra tette a karját, a kígyó pedig lassan elkezdett felkúszni a karján, a vállára, és a nyakába. - Egyébként kislány. Még fiatal, és egereket eszik - mondta.

- Te szereted őt? - nyeltem egyet.

Ekkor, mélyen a szemembe nézett, és megpuszilta a kígyó fejét.

A szám elé tettem a kezem, és lefutottam a lépcsőn. Feltéptem a bejárati ajtót, és kifutottam a ház elé. Anyukám, és Daniel pont akkor hajtottak fel a garázs elé.

- Szia kicsim! - szállt ki anya a kocsiból.

- Egy nagy, és hosszú kígyó! Igazi! - pillantottam Danielre, aki felnevetett.

- Ja igen! Ő Csuszi.

- Csuszi? - kérdeztem vissza.

- A fiam háziállata. Tudom, hogy fura, de hidd el, Csuszi jobban fél tőled, mint te tőle! - dobott a kezembe egy táblacsokit. Karamellás volt. A kedvencem.

- Kösz Daniel - mondtam. - De nem vihetnénk el innen? Állatkertbe, vagy esőerdőbe? Kérlek! - sziszegtem hallkan, anyukám pedig a vállamra tette a kezét.

- Elena fél a kígyóktól. Ahogy a pókoktól is.

- Megértem. De ne aggódj. Christian szobájában marad a kígyó! Ígérem!

- Oké!

Tíz perccel később

- Fiam, vedd le Csuszit a kanapéról! Elena fél tőle - mondta, miközben az anyukám háta mögött törölgettem a könnyeimet.

- Más kis kutyát, vagy cicát tart otthon. Neked miért pont a egy kígyó tetszett meg?

Féltem, mert nagy volt. Barna, és kockás. A nyelvét pedig nyújtogatta. A kígyó, a kanapéról Christian nyakába kúszott, aki kérdőn fordult hátra.

- Kiscica? - rázta meg a fejét. - Ne félj Csipkerózsika! - tette fel a kezét, de az az istenverte kígyó még mindig a nyakában volt és mintha engem nézett volna. Biztos, hogy kiszemelt magának. És, ezt a Csipkerózsika nevet sem tudom már lemosni magamról.

- Vigyük állatkertbe - mondta anya hallkan.

- Christian nem engedné - mondta Daniel.

- Az állatkert kizárt. Inkább visszaviszem a szobámba - állt fel a kanapéról, majd elsétált mellettünk, és felment az emeletre.

- Ez nekem sok volt! - haraptam bele a csokiba és visszamentem a szobámba.

Becsuktamaz ajtót, leültem az ágyamra, és csendben néztem apukám képére.
Boldogan mosolygott. Élettel teli volt. Hallkan felsóhajtottam, a kezembevettem a képet, majd anyukám sétált be a szobába. Leült mellém, és megpusziltaa fejemet.

- Na, jól kijöttök a kígyós fiúval?

- Egyáltalán nem - simítottam meg apukám arcát, amit anyukám szomorú mosollyal az arcán nézett végig.

Szerették egymást. Szerelmesek voltak egymásba. Nagy volt köztük a szenvedély. De semmi sem tart örökké. Anyukám a kezét, rátette apukám képére, és a szemembe nézett.

- Ha nem érzed itt jól magad, akkor nyugodtan beszélj róla. Akár Danielnek is. Nagyon megértő, és nyitott egy ember. Ő örülne annak ha lenne köztetek több kommunikáció, de tudja, hogy neked ez még új.

Erőltettem magamra egy mosolyt.

- Milyen volt a vásárlás?

- Nagyon jó! - mosolyodott el. - Más férfiak húsz perc alatt megunják, de Daniel nem.

- Apa sem unta meg - suttogtam.

Anyukám hallkan felsóhajtott, és félresöpörte a hajamat.

- Nem ragadhatunk le megint a múltban. Édesapád sem akarná. Fentről figyel minket, és minden egyes mosolyod miatt boldog.

- Tudom, csak itt minden olyan idegen. De a szobámat szeretem. Messze van a kígyótól. - jegyeztem meg nevetve.

- Ennek én sem örülök. Bevallom, hogy én sem szeretem a kígyókat - suttogta. - De sss! - tette a mutatóujját a szája elé.

- Oké! - nevettem fel hallkan, majd megköszörültem a torkomat. - Minden este szoktam hozzá beszélni - mondtam.

- Az emléke megmarad - puszilta meg a homlokomat.

Erőltettem magamra egy mosolyt, és anyához bújtam.

- Szeretlek - mondtam ki.

- Szeretlek - karolta át a hátamat.