Két napig bent tartottak a korházban, megfigyelésen. Ez alatt a két nap alatt, Christian nem hagyott magamra. Nappal az ágyam mellett ült, és éjszaka az ágyamnál aludt. Anya és Daniel is vigyázott rám.

Újra megtalálták egymást, ami fura, hiszen biztos voltam abban, hogy ők többé már nem lesznek egy pár. De, amikor láttam anya arcán a mosolyt, rájöttem arra, hogy csak Daniel képes őt boldoggá tenni.

Bármennyire is nehéz feldolgoznom és elfogadnom, a kicsi már nincs többé. Kerestem kiutat, hátra valami okból kifolyólag megmenekült, de nagyon megütötte magát. Ez pedig szétzúzta a szívemet.

Christian kinyitotta előttem a bejárati ajtót, én pedig lassan besétáltam a házba. A nappali úgy maradt, mint a buli után így hagytuk. Sörös üvegek hevertek az asztalon, cigaretta csikkek a hamutartóban, felbontatlan chipses zacskó hevert kanapén. Christian, igyekezett rendet rakni, de nem szolt hozzám. Kerülte a kommunikációt, ami engem szomorúvá tett, mert mindketten máshogy gyászoltunk, ez pedig szakadékot épített közénk.

- Csinálok neked teát – sóhajtotta fáradtan. A tekintete alatt szürke karikák húzódtak, a friss haja rakoncátlan volt, pár tincse a homlokába hullott, a fehér pólója pedig gyűrött volt. Fekete sportnadrágot viselt, annak a zsebében volt a telefonja, amit ledobott a kanapéra, majd magát is ledobta oda. Előre hajolt, a két könyökét a térdére támasztotta és megdörzsölte a szemét. - Elmondod, hogy hogyan történt? - kérdezte hallkan, majd kivett a cigarettásdobozból egy szál cigit, a szájába tette és meggyújtotta. A nappali közepén álltam összetörten próbáltam vissza emlékezni. De azt is tudtam, hogy ez a beszélgetés nem fog jól kisülni, mert tele van haraggal és felgyülemlett érzelmekkel. Ezek az érzelmek pedig előbb - utóbb, de a felszínre fognak törni.

Emlékezz Elena, emlékezz! Pizzáért akartam lemenni, mielőtt minden elsötétült volna, előttem. Tisztán emlékszek arra, hogy Lizzievel beszélgettem. Ő mellettem állt, én pedig a lépcsőn. Közel állt hozzám. Sarokba szorított és hozzám ért...

- Lizzie volt velem - mondtam hallkan. - Pont felhozta a Pizzát. Beszéltünk. Ő lökött le a lépcsőn. Ebben biztos vagyok! - néztem Christianra. Mélyen beleszívott a cigarettába, az orrán kifújta, majd lepöccintette a csikket a hamutartóba. Bólintott és egyenesen rám nézett. A tekintete tele volt haraggal és megvetéssel.

- Miért hazudsz nekem, Elena? - dőlt hátra a kanapén, mintha az utolsó erejével beszélt volna velem. A pupillám kitágult és nyeltem egyet, a szemem pedig megtelt könnyel. Tudtam, hogy ennek veszekedés lesz a vége. Az ember ilyenkor nem tudja irányítani a gondolatait és az esze helyett a szívére hallgat.

- Christian! Nem hazudok! Így történt! - mondtam el az igazat.
Christian gondterhelten megdörzsölte a borostáját.

- Lizzie direkt a hátsó lépcsőn jött fel - mutatott a pinceajtó felé, ami csukva volt. - Lizzie azért jött fel ott, mert a lépcsőházban csúszott a lépcső. Nem rég mosta fel a szomszéd - sziszegte hallkan.

A fejemet ráztam. Ez hazugság volt!

- Lizzie mondta ezt neked? Komolyan hiszel neki?!

- Elcsúsztál és leestél! A gyermekem fizetett a te szerencsétlenséged miatt! - pattant fel a kanapéról és megállt előttem, az érzelmei pedig elhomályosították őt teljesen. Ezt már nem tudtam elfogadni!
Magasba lendítettem a tenyerem, és hatalmas pofont adtam Christian arcára, aki kitágult pupillákkal lépett hátra. Könnyes szemmel megráztam a fejem, és feltettem a mutatóujjamat.

- Ezt érdemlem? – tártam szét a kezem. – Úgy viselkedsz mintha csak neked fájna! - léptem hátra, majd tovább suttogtam. - Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy mit érzel, azt is tudom, hogy a harag elhomályosítja az ítélőképeségedet. Próbálom a te szemszögedből nézni és logikusan gondolkozni. De! - mondtam hangosan. - Lizzie lökött le a lépcsőről. A lépcsőház pedig nem volt felmosva! - szögeztem le. - Ha nem akarsz hinni nekem akkor oké! Összepakolok, kisétálok azon az ajtón, és nem jövök vissza. Azért ez már sok! Jobban hiszel Lizzienek mint nekem? Rendben! - sétáltam be a szobába és becsaptam magam után az ajtót.
Az ablakok beleremegtek az ajtócsapódás miatt. Leültem az ágy szélére, majd lecsúsztam a földre, és a fejemet fogva elkapott a hangos sírás. Ez nem lehet igaz! Ezt nem lehet kibírni! Ez biztos egy rémálom! Ez nem történhet meg. Egésznap a szobában voltam, nem mentem ki Christianhoz, ő pedig nem jött be hozzám, mert haragudtunk egymásra és a világra.

Este, miután lezuhanyoztam, felvettem a cicás pizsamámat, kiengedtem a hosszú hullámos hajam, és lassan befeküdtem az ágyba. Kivettem a párnám alól egy picike játékot. Ezt is Christian vette nekem. Egy picike, fehér bárány volt. Az enyém lett volna addig, amíg a baba megnem születik. De azt hiszem, hogy ez a játék most már végleg az enyém marad.
Nem tudom, hogy mikor leszünk képesek arra, hogy közeledjünk egymáshoz.

Christian az éjszaka közepén jött be a szobába. A szobát ellepte az alkohol szaga. Átvette a pólóját, levette a nadrágját, majd ledobta magát mellém. Szaggatottan kifújtam a levegőmet, miközben az éjjeli lámpát nézegettem. A fehér kerámiát, zöld virágok és rózsaszín pillangók díszítették.
A lámpa többi része, hófehér volt, rajta arany színben pompázó fehér gyöngyökkel.

- Bocsánatot kérek tőled. Hiszek neked Elena - mondta hallkan. - Idióta voltam. Ne haragudj rám kérlek - puszilta meg a vállamat, én pedig elhúzódtam tőle és sírva lehunytam a szememet.

Másnap reggel próbáltam mindent összepakolni az dohányzó asztalról. Az üres sörösüvegeket beletettem egy zsákba, miközben csengettek.
Az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam azt, de a lábam földbe gyökerezett, a kezem pedig remegett.

- Oh! Reménykedtem abban, hogy te nem leszel itthon. Csak Christiant jöttem megvigasztalni! - sétált be az ajtón Lizzie, és megállt a nappali közepén. Becsaptam az ajtót, és megálltam vele szembe.

- Úgy történt ahogy eltervezted. Minden a terved szerint történt! Takarodj innen! - emeltem fel a hangom. - Takarodj!

Tudtam, hogy Christian még mély álmából is felébredne, ha meghalja azt, hogy kiabálok.

- Elena! Én nem akartam azt, hogy meghaljon a baba. Csak azt akartam, hogy ne állj az utamban! - rázta meg a fejét. – De tudtam, hogy ez szétfog titeket szakítani.

- Kígyó vagy Lizzie! - tettem le a szemeteskuka zsákot magam mellé.

- De gondolom Christian maga alatt van. Azt is tudom, hogy téged hibáztat a történtekért. Azért jól elterveztem, igaz?

- Nem eléggé! - rontott ki Christian az ajtón.

- Te itt?! - lepődött meg Lizzie. Ekkor Christian megragadta Lizzie haját, és az ajtó felé húzta őt. - Christian! Várj! - kiabálta, majd Christian kinyitotta az ajtót, és a legelső lépcsőfokon leakarta lökni Lizziet, de a hajánál fogva tartotta őt. - Ez fáj Christian!

- Te voltál. Mit csináltál?! Feltudod fogni azt, hogy mit csináltál? - kérdezte hallkan Christian. Lizzie sarka a lépcsőfok szélén volt, a teste pedig a zuhanás irányába kezdeményezett.

- Sajnálom! Csak azt akartam, hogy újra felfigyelj rám! Kérlek!

- Christian hagyd őt! - mondtam.

- Minimum azt érdemli, amit te!

- Akkor semmiben nem különböznél tőle! - mondtam ki. Christian rám nézett, majd Lizziere. Megragadta a karját és biztonságba húzta őt.

- Takarodj innen! - mondta rá sem nézve, Lizzie pedig sírva lefutott a lépcsőn. - Jól vagy? - túrt a hajamba és kicsit megemelte az államat, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Nem.

- Én sem - nyomott egy puszit a homlokomra. - Elkell mennünk, Elena - fogta meg a kezem.

- Hova? - kérdeztem sírva.

Ezután Danielhez mentünk.

- Kösz fater - vette el Christian az apjától a régi nyaralójuk kulcsát. Egy faház volt, ami az öböl mellett helyezkedik el. Egy faház, ami a nyílt óceánra néz, és sziklák ölelik körbe.

- Csak egy hétvégére menjetek, oké?

- Oké - mondta Christian. - Megvagy? - nézett rám és a táskákra.

- Pihenjetek angyalom. Szellőztesd ki a fejed. - mondta, majd a fülemhez hajolt. - Azután pedig indulhat a második próba. - suttogta úgy, hogy csak én halljam. Erőltettem magamra egy mosolyt, majd elköszöntünk és hívtunk egy taxit. Kalifornia legutolsó tengerpart szakaszán helyezkedik el az öböl.
Jó lesz ott nekünk. Távol mindentől, távol a fájdalomtól, távol a múlt okozta sérelmektől.