Próbáltam, egy csésze, kávéval megnyugtatni magam, de este kilenc órakkor ez nem minősűlt túl jó választásnak. Eva melett ültem, aki telefonált egy régi barátjával, és sikeresen elcsíptem a mondata végét.

- Rendben. Köszönöm a felügyeletet. Aludj jól! - sóhajtotta, majd apámra nézett. - Most van az, hogy Lia egyedűl marad - mondta gondterhelten.

Ekkor felé fordúltam.

- Tessék? - kérdeztem azonnal.

- Nem hozhattuk magunkkal a korházba, ezért az egyik barátnőm vigyázott rá! - nézett a szemembe.

Nem volt szívem itt hagyni Elenát, de hiányzott a lányom. Ez az egyetlen esélyem, hogy megismerjem a kislányomat.

- Add ide a lakáskulcsot. Ma este vele maradok! - nyújtottam a kezemet, egy kicsit szomorúan, mégis boldogan. Én pici tündérkém. Anya, apára pillantott, aki bólintott.

- Vigyázz a lányodra - suttogta, és a kezembe adta a kulcsot.

- Te pedig Elenára. Hívj ha van valami! - siettem a kijárathoz, majd bepattantam a kocsiba, és elindúltam Eva Malibu - i lakására.

Leparkoltam a lakás elött, bezártam a kocsim ajtaját, majd felmentem a lépcsőn, és kopogtam az ajtón. Bizonytalan voltam, ez lesz a nagy találkozás. A szívem hevesen vert, hogy újra láthatom a kislányomat. A szívem szakad meg Elena miatt, de izgatott vagyok, mert újra láthatom a kicsikémet. - Lia! Apa vagyok! - tettem a kezemet az ajtóra, majd azonnal nyílt az ajtó, és az én pici lányom nézett rám tágra nyílt szemekkel. Egy apró, rózaszín mamusz volt rajta, egy rózsaszín rövidnadrággal, és szívecske mintájú pólóval. A hosszú, sötét haja, hullámokban omlott a vállára. Amint az arcomat nézte, elvigyorodott a fehér fogacskáival, és magasba emelte a karjait, jelezve, hogy vegyem őt fel.

- Apa! Apuci! - vigyorgott, én pedig lehajoltam hozzá, felemeltem, és biztonságosan magamhoz öleltem, miközben becsuktam az ajtót. Az illatát szívtam be, a homlokát pusziltam. Létezik az, hogy összeroppanok a hiányától ami bennem tátong? Létezik az, hogy ebből az ölelésből nekem soha sem lesz elég?

- Szépségem! Életem értelme! Egyetlenem - simogattam a sötét haját, a hátát, és védtem őt.

- Hiányzol apuci! - nézett a szemembe, majd a kezét, az arcomra tette. - Szúrsz apa! - kuncogott, én pedig felnevettem.

- Aranyos vagy angyalom, és te is nagyon - nagyon hiányoztál apának. El sem tudom mondani, hogy mennyire - sétáltam a kanapéhoz, leültünk oda, majd engedtem, hogy a kislányom a combomra üljön. Felém fordúlt, és az arcomat memorizálta.

- Hol van anya? - biggyesztette le a száját. A haját simogattam, majd erőltettem magamra egy mosolyt.

- Anya, a maminál van, nincsen most jól. Beszélgetnek - mondtam hallkan, miközben pedig szégyeltem magam, az miatt, hogy hazudnom kelett a kislányomnak.

- De te itt vagy velem apa! - karolta át a nyakamat, és elmosolyodott. - Megmutassam a szobámat?

- Már alig várom! Erre vártak évek óta - suttogtam, majd megfogtam a kezét, és elsétáltunk a konyha melett, és beléptünk, a konyha meletti pici szobába. A szoba falát, lilára festették. A padlót, lila szőnyeg díszítette. Egy személyes ágy tátongott a fal melett, az ágy mögött pedig egy rózsaszín játékdoboz díszelget, amibe milliónyi játék halmozódott fel. A fehér szekrényén, hercegnős matricák voltak. Az ágyán, nagy fejű, és pici testű, icike - picike játékok hevertek. Kutya, cica, pandamaci, róka, és még sok más színes állatka. A párnája melett, egy hófehér plüss maci nézett vissza rám. A szoba minden sarkában a szeretett lapúlt. - Igazán szép kicsim. Nagyon tetszik a szobád - szégyeltem el magamat, mert csak most látom először a lányom szobáját. - Megmutatod apának a játékaidat? - kisértem őt, az ágya mellé, és leültünk a földre.

- Igen apuci! - borította ki, a játékokkal teli kosarát, és egyesével megmutatta nekem őket. Láttam sok barbie babát, meg pónilovat, és sellőt is. De a kedvenc játéka, egy színes póniló volt. - És ő a kedvencem. De mindet nagyon szeretem! - ölelte magához őket, én pedig a gyönyörű haját simogattam. A haja színe, olyan mint az enyém. Az ő szeme melett is volt egy anyajegy. Akárcsak nekem. Annyira hasonlítottunk mint két tojás. Erre pedig elmondhatatlanúl büszke vagyok.

- Nem vagy éhes Lia? - tettem fel a kérdést.

- Hmm, de! - mondta ki, miközben a pónival játszott.

- Anya mit szokott neked vacsorára készíteni? - néztem a szemébe.

- Melegszendvicset! - sikította boldogan, majd megfogta a kezemet, és kivezetett a konyhába. Lia leült az egyik székre, és engem nézett, miközben kenyeret kentem. - Miért van szőr az arcodon? - biccentette oldalra a fejét, én pedig felnevettem.
Megsimítottam a borostámat, és megráztam a fejemet.

- Én szeretem angyalom - néztem rá, miközben a sajtot reszeltem.
Miközben elvoltam foglalva, Lia mindvégig engem nézett. Memorizált a szemecskéjével.

- Hol voltál eddig apa? - kérdezte hallkan, a kezem pedig megállt. A szemecskéjébe néztem, és felsóhajtottam.

- Apa, messze lakott angyalom - sütöttem le a szememet szomorúan.

- Miért nem kerestél soha sem? - támasztotta meg a fejét, a kezecskéjén, én pedig a szám szélét harapdáltam.

- Tudod kicsim, az élet néha nehéz. Még nekünk, felnőtteknek is. Semmi sem egyszerű - ráztam meg a fejemet, majd rátettem a sonkát a kenyérre, utána megszórtam sajttal.

- Oké apuci! - mosolygott. - De ugye mostmár itt maradsz? - kérdezte.

- Nem megyek sehova Lia - mosolyogtam, majd hozzám futott, és átölelte a derekamat. A haját simogattam, és megpusziltam a fejét. - Nem bánod ha apa is veled eszik szerelmem?

- Nem apa! - futott vissza a székre, én pedig mosolyogva elkezdtem készíteni a második melegszendvicset. A legjobb hallani azt, amikor apának szólít engem. Elfogadott engem. Szeret.

Miután együtt megettük a szendvicseket, leültünk a kanapéra, és Barbie mesét néztünk. Az eljutott az agyamig, hogy van egy szőke hajú "lány" aki szörfözik. De miután talált egy titkos vízalatti királyságot, ahol még a delfinek is beszélnek, nálam az durván kiverte a biztosítékot.

- Ne aludj apa! - nevetett Lia, én pedig a fejemet ráztam.

- Nem alszok kicsim - mondtam, miközben egy rózsaszín delfin...beszélt. Beszélt a delfin. Azt hiszem, hogy ez nem nekem való mese. - És...milyen meséket szeretsz még? - mosolyogtam. - Ezen kívűl?

- Mondjuk, a tündéreset!! - tárta szét a karját, én pedig felnevettem.
Olyan aranyos! Olyan szép! Boldog kislány!

Rengeteg hónapot elpazaroltam, és nem voltam melette. A hatalmas büntudat pedig, magával ragadott, és nem eresztett el. Utáltam magamat, amiért nem voltam melette. Utáltam magam, mert nem volt apukája, akire támaszkodhatott volna. Nem voltam ott a fontos napjain. Se születésnapokon, se névnapokon. Nem vártam őt az ovoda elött, és nem vittem őt minden este ágyba. Nem olvastam neki esti mesét, és nem vittem őt el a játszótérre. Jesszus! Milyen ember vagyok?! Milyen ember az ilyen?

- Ugye tudod, hogy apa nagyon szeret téged? - suttogtam.

- Igen apa! - bújt hozzám.

- Soha nem hagylak magadra. Mostantól mindig itt leszek veled - öleltem magamhoz, és ez volt az első olyan este, amikor én vittem ágyba Liát. Felbecsülhetettlen volt.

__________________________ 🦋

A korházban ültem, a korházi ágyon. Egyszerre fáztam, és izzadtam is. A bőrömön éreztem, a durva tapintásokat, amit hiába súroltam a tenyeremmel, még mindig éreztem a pokoli érintéseket. Miközben küzdöttem a pokol ellen, a falakat tanulmányoztam. Halvány barack színre festették őket. Régi, kisebb fényképek díszítették a falat, amin meglátszott a kor jele. Letöröltem a szememet, és anya lépett be az ajtón.

- Elena kicsim...- suttogta, majd leült az ágyam végére. Memorizáltam az arcát. Megvolt viselve. Félt, és retegett miattam. A szeme alatt, szürke karikák húzódtak. A gondosan megcsinált haja, kócos volt, és több tincse szerte állt, és a vállára omlottak. Egy piros színű kardigánt viselt, ami alatt egy fehér póló bújkált. Kétség sem fért ahoz, hogy otthonról jöttek.

- Szörnyű volt - suttogtam végűl.

- De már vége angyalom. Nem történt semmi baj Elena - simogatta a lábamat, én pedig lassan megráztam a fejemet.

- Bárcsak ne lettem volna egyedűl. Bárcsak nem indúltam volna el - szorítottam magamhoz a lábamat, az államat pedig a térdemre tettem, és könnyeztem.

- Itt vagyok kicsim. Itt biztonságban vagy!

Az arcát néztem, és próbáltam elfelejteni a történteket. Probáltam kiverni a fejemből, de olyan rossz volt, olyan szörnyű volt, hogy nagyon megijedtem. Olyan szinten, hogy talán ez egy nagy trauma, ami ma este történt velem.

- Tudom anya - suttogtam.
A lábamat simogatta, majd anya erőltetett magára egy mosolyt.

- Ha bármire szükséges van angyalom, akkor nekem szólj. Nem kell az orvosoknak. Rendben? - kérdezett rá, én pedig
bólintottam. - Elena, vallomást kell majd tenned a rendőrségen.

- Tudom anya - mondtam hallkan. - Lia?! - kérdeztem hírtelen. Ekkor lesütötte a szemét, és megrázta a fejét.

- Vigyáznak rá angyalom. Nagyon jól érzi magát! - mondta.

- Jólvan! - fújtam ki magamat.