Miután felébredtem kitakartam magam, és felkötöttem a fekete hajam. Romokban hever az életem, mert minden, amitől legjobban féltem, az bekövetkezett. Egyszerre, zúdult minden a nyakamba, én pedig tehetetlenül sodródtam az árral. Végig néztem, hogy a szerelmem hátat fordít nekem, és az egy hónapos kislányának. Ennél nagyobb büntetés nincsen a világon. Az ajtó felé sétáltam, közben magamhoz vettem a rózsaszín selyem köntösömet, és felvettem. A derekamnál összekötöttem és kiléptem az ajtón. Az ajtót behajtottam magam mögött, és Lia szobája felé vettem az irányt, ahonnan halk gőgicsélés hallatszódott ki. Mosolyogva benyitottam a szobába, de a lábam a földbe gyökerezett.

- Kérlek, bocsáss meg apának, életem! - sirt Christian. - Apa nem tudta azt, hogy mit csinál. Össze volt zavarodva - mondta, majd megpuszilta a kislánya fejecskéjét. - De most már itt vagyok - suttogta, majd felém fordította a fejét, és könnyes szemmel a szemembe nézett. Széttárta a karját és megrázta a fejét.

- Christian? - suttogtam. - Te vagy az? - léptem egyet közelebb.

- Szörnyű apa vagyok igaz? - nézte a kislányát, én pedig megsimítottam a mellkasát.

- Emlékszel! Meggyógyultál! - mondtam, Christian pedig bólintott, és megfogta a kezem.

- Ne haragudj rám Elena...- mondta, majd a csuklójával letörölte a könnyes szemét. - Az a rohadt baleset...de most már tudok mindent!

- Miből jöttél rá? - kérdeztem. Bólintott, majd tartotta Liát, és a mellkasához vette. Lia orrocskája, Christian nyakánál volt. Lia pedig nem tudta abba hagyni a vigyorgást. Hiányzott neki az apukája.

- Tegnap este felmentem a padlásra a könyvekhez - nézett a szemembe, és Liát tartotta.

- Ott találkoztunk legelőször.

- Amikor ott voltam, eszembe jutott az, amikor veszekedtünk a könyvek miatt. Utána pedig lassan, mindenre emlékeztem. Nagyon furcsa és ijesztő volt, nem is tudom, hogy bírtam el ennyi emléket egyszerre - mondta zavartan. - De ugyan az vagyok, aki ezt a kislányt csinálta neked - karolta át a nyakam, és a magához húzott. Olyan szorosan öleltem őt ahogy csak tudtam.

- Emlékszel ránk...- fúrtam az arcomat a nyakába, és megpusziltam. - Végre itt vagy velünk. Liának már nagyon hiányoztál! - tettem a tenyerem a lapos, feszes hasára. - És nekem is - néztem a szemébe.

- Bocsánatot kérek Elena! De...tényleg más embernek éreztem magam.

- Felejtsük el. A lényeg, hogy újra te vagy - mondtam. Bólintott, majd szaggatottan kifújta a levegőt, és magához ölelt. - De nem csaltál meg ugye? - suttogtam. - Mert azt nem bírnám ki. Tudod jól!

- Nem! - mondta. - Nem csaltalak meg! – nézett a szemembe.

- Biztos? Igazat mondasz? - suttogtam.

- Igen Elena. Igazat mondok - fordította el a fejét.

- Eskü? – mosolyogtam.

- Eskü – nevette el magát.

(...)

- Tessék - adtam a kezébe egy csésze teát, miközben a kanapén ültünk. Christian egy órán keresztül Liával játszott. Lia utána elaludt, így csak ketten maradtunk.

- Köszi - mondta hallkan, majd leültem mellé és a combját simogattam.

- Biztos, hogy minden oké?

- Azt hiszem. Többé kevésbé. Olyan mintha másnapos lennék - puszilta meg a homlokomat, majd megköszörülte a torkát. - Láttalak téged - suttogta. A szemöldökömet ráncoltam.

- Tessék? - suttogtam.

- Láttalak téged, és Liát - nyelt egyet. - Abban a pillanatban, amikor én... - harapta be az ajkát, majd megrázta a fejét. - Biztos vagyok abban, hogy láttam a fényt - jegyezte meg, én pedig könnyes szemmel bólintottam. Christian arról a percről beszél, amikor ő a korházban...

- De most már itt vagy és jól vagy - fogtam meg a kezét. Bólintott, az aggodalom mégsem tűnt el az arcáról. Megsimítottam a borostáját és a haját cirógattam. - Emlékszel a balesetre?

- Persze - mondta. - Az autópályán tartottam haza fele, amikor a szembe jövő sávban, megcsúszott egy autó a jeges úton. Próbáltam elrántani a kormányt, de már késő volt. Csak egy szempillantás volt az egész - mondta, majd leszorította a szemét, mintha elakarná felejteni az emlékeket. - Bolondnak érzem magam.

- Csak volt egy baleseted. A balesetek pedig olykor járnak következményekkel. Ezt nem tudtad kivédeni, kicsim...- néztem a friss barna haját. Pár tincse a zöld szemébe hullott, így az arcát szépen keretezte. Megpusziltam a szeme sarkában díszelgő barna anyajegyet, és megpacskoltam a vállát. - Mit csináljak, hogy jobb kedvre derítselek? - kérdeztem. Ekkor a szemembe nézett.

- Csak ölelj magadhoz. Legyél a támaszom - fordult felém, én pedig kitártam a karomat, és engedtem, hogy a karjaim közé bújjon. A tarkóját simogattam, a másik kezemet pedig a hátán pihentettem.

- Szeretlek - mondtam lehunyt szemmel.

- Én is szeretlek - fújta ki magát.