- Ez nem történhet meg! - keltem ki magamból a korház folyosóján. - Nem emlékszik ránk! - pusziltam meg Lia fejét szomorúan.

- Elena, ne kiabálj! - pillantott rám anya. - Mond el neki azt, amit az orvos mondott.

Ekkor Daniel bólintott.

- A baleset során Christian beütötte a fejét. Az átmeneti amnézia alatt azt értik, hogy az időre, és az emberekre való feledékenység történik. Christian csúnyán beütötte a fejét a baleset alatt. Ez váltotta ki nála a részleges amnéziát. Az idült korsakoff amnéziában szenvedő betegek képesek társadalmi kapcsolatokat teremteni, és folyamatosan beszélgetni is, annak ellenére, hogy nem emlékeznek semmire, az eltelt napok, hónapok, vagy évek eseményeire - sóhajtotta. - Ez az amnézia előjöhet súlyos fejkárosodás következményeként.

Ekkor a leültem a székre és szomorúan bólintottam.

- Tehát idegen vagyok neki. A kislányom édesapja számára idegen vagyok. Hát ez most fájt!

- Nem csak rád! - javított ki Daniel. - Az eltelt év eseményeire sem emlékszik. Se a karácsonyra, se a születésnapokra - bólintott. - Valószínűleg anyádra sem emlékszik - mondta, én pedig összetettem a gondolataimat.

Christian ébren van. Túlvan az életveszélyen. Viszont nem emlékszik rám.

- A telefon! - mondtam. - A háttérképe Lia és én vagyunk. Mutassuk meg neki!

- A telefonja az autó roncsában van széttört állapotban - rázta meg a fejét Daniel. - De Elena! - fogta meg a vállam. - Egy hétig aludt. Most ébredt fel. Nem mondhatunk neki semmi olyat, amivel felzaklatjuk őt! - bólogatott. Sóhajtva bólintottam, majd megfordultam és visszamentem a szobájába.
Leültem a székre, és összeszedtem a gondolataimat. Van egy kislányunk. Több mint egy éve szeretem őt. Most pedig úgy kell viselkednem vele, mintha nem ismerném. Az eltelt egy év után erre nem leszek képes. Minden emlék és érintés a fejembe van véstem. A legszebb pillanatainkat elraktároztam. Most pedig viselkedjek úgy vele, mintha nem is ismerném őt csak azért, hogy ne zaklassam fel? Nem tudom, hogy erre képes leszek e.

- Hétfő van - suttogtam.

- Furcsa! - fürkészte a plafont. - Rámertem volna fogadni, hogy tegnap még otthon néztem a focit a tévén. - mondta hallkan, majd rám pillantott. - Apám ismerőse vagy? - ráncolta a szemöldökét. Erőltettem magamra egy mosolyt, és bólintottam. - Tudod, hogy mi történt velem?

- Csak volt egy baleseted - haraptam be az ajkam szélét.

- Baleset? - kérdezett vissza azonnal.

- Mi az utolsó emléked?

A szemöldökét ráncolta.

- Tegnap otthon voltam, apám pedig sütötte a csirkét. Az új barátnőjét és a lányát várta. Emlékszek, hogy sokat mesélt a nőről - bólintott. Ekkor szaggatottan felsóhajtottam. Christian utolsó emléke arról a napról származott, amikor anyával Kaliforniába költöztünk. A kezdetektől fogva nem emlékszik ránk. - De gondolom szakítottak, mert nem jöttek el. - Mondta. - Az apám?

A fejemet ráztam, hogy az őrült gondolataimat eltudjam zavarni.

- Behívjam őt neked? - kérdeztem.

- Légyszi - suttogta, mire lassan az ajtó felé fordultam, de utánam szólt. - Hé - suttogta, mire megpördültem a tengelyem körűl. - Örültem - nézte a plafont. Erőltettem magamra egy mosolyt és kisétáltam a szobából, majd szóltam az apjának. Anya mellé álltam, és magamhoz vettem Liát. - Nem emlékszik ránk - szimatoltam a babám illatos bőrét.

- A fő orvos azt mondta, hogy ez normális - mondta anya.

- Nem hiszem el, hogy ez történt! - sóhajtottam szomorúan.

- Adj neki időt Elena - tette a vállamra a kezét.

Három napja haza engedték Christiant, ami azt jelentette, hogy meggyógyult, de még mindig nem emlékszik ránk. Christian lakásán voltam anyával és Liával. Christian nélkül üres lett a ház. Miután felvettem a kötött pulcsimat anya megrázta a fejét.

- Hova mész Elena? - motyogta.

- A kislányom édesapjához! - kötöttem fel a hajam.

- Azt mondta az orvos, hogy ne zavarjuk őt össze. Gyógyszereket szed!

- Képtelen vagyok tovább várni! Lia három napja sír! - kiabáltam. - Három napja, mert hiányzik neki az apukája! - vettem magamhoz Liát, és megálltam az ajtó előtt. - Nem fogok olyat mondani neki, amivel felzaklatom. De mellette kell lennem - nyúltam az ajtó kilincshez, és kiléptem az ajtón.

Nem tudtam, hogy mit fogok neki mondani. Lenyomtam a csengőt, és Christian nyitott nekem ajtót. Végig néztem rajta. Fehér póló volt rajta, egy fekete futó nadrággal, és mezítláb volt. A szép tetoválása még mindig jól nézett ki a lábfején. A szemembe pillantott, és megtámasztotta az ajtófélfát.
Látszott rajta az, hogy nem akar beengedni.

- Szia! - erőltettem magamra egy mosolyt.

- Szia! Az apám nincs itthon!

- Csak megszeretném kérdezni azt, hogy jobban vagy e - mondtam hallkan, a fejemben pedig készültem eljátszani a tervemet. Volt egy tervem. A szemöldökét ráncolva bólintott.

- Kicsit furcsán, olyan mintha másnapos lennék. De jobban - nézett a szemembe. Ekkor elkezdett "csörögni" a telefonom, pedig még otthon csak egy időzítőt állítottam be rajta.

- Jaj ezt felkell vennem! Fogd meg őt kérlek! Liának hívják! - adtam át neki Liát, Christian szeme pedig kikerekedett és úgy tartotta a karjai közt a lányát, mintha még soha nem fogott volna kisbabát.

- Öhm... - motyogta, Liát nézve, aki felnézett Christiannra, és a kicsi kezét az apukája arca felé nyújtva, elkezdett gőgicsélni. - Tetszem neki - jegyezte meg hallkan, én pedig kinyomtam az időzítőt. - Nem veszed fel? - ráncolta a szemöldökét.

- Téves szám - legyintettem, és őt fürkésztem, miközben Lia az apja pólóját piszkálta.

- Akkor vissza is adnám a kisbabát - adta vissza Liát, én pedig mérgesen néztem fel rá.

- Milyen volt? - suttogtam.

- Mi? - kérdezte.

- Egy kisbabát tartani a karjaid között!

- Hát nagyon szép baba. Gratulálok! - tette zsebre a kezét.

- Ez tényleg reménytelen! - néztem szomorúan Liára, aki az apukáját nézte.

- Beengednélek, hogy megvárd az apámat, de várok valakit.

- Mi? - kérdeztem. - Kit vársz?! - nyeltem egyet.

- Filmet nézünk majd a barátnőmmel - mondta, a térdem pedig megremegett.

Na ne szórakozzon velem! Hogy kell ezt az izét elmulasztani?
Ha fejbe ütöm akkor jobban lesz?
Ezt nem engedhetem meg! Ekkor elkezdtem köhögni, mintha szükségem lenne folyadékra.

- Khm! Khm! Khm! - köhögtem.

- Gyere be! Adok vizet! - fogta meg a lapockámat, én pedig mosolyogva lehunytam a szemem az érintése miatt. Jesszus! Ezer éve nem jártam itt. Nem változott ez a lakás semmit. Olyan, mint egy évvel ezelőtt. Leültem a kanapéra, Christian pedig töltött nekem vizet.

- Csuszi? - kérdeztem. Ekkor a szemöldökét ráncolta. Ó jaj!

- A kígyó? - pillantott a szobája felé.

- A terráriumban levő háziállatod. Csuszinak hívják. Tudom.

- Fura lány vagy te - pillantott a tévére.

- Sokan szoktak Csipkerózsikának hívni. Főleg a barátom! A párom! A kislányom apukája!

- Furcsa egy becenév - kezdett el ropogtatni mogyorót, és lazán ácsorgott az ajtót nézve. Biztos voltam benne, hogy Lizziet várja. Ennyi! Betelt a pohár!
Eddig bírtam. Nem bírtam tovább! Ekkor kinyitottam az ajkamat, és elhadartam neki mindent rólunk.

(...)

- Most miért zártál ki? - kopogtam az ajtón. - Nem vagyok bolond! Komolyan beszéltem Christian! - kiabáltam. - Nagyon hiányzol Liának, kérlek, hogy emlékezz! - dörömböltem az ajtón, de felesleges volt. Nem nyitotta ki.
Lehet, hogy nem viselte túlságosan jól azt, mikor azt mondtam neki, hogy Liát ő csinálta. Ezt szó szerint elmondtam neki. Mérges voltam.
De mi mást mondhattam volna? Nem lesz jobb semmivel, ha hazudok neki. Az ajtónak döntöttem a fejem, és felsóhajtottam. - Igazat mondok Christian - suttogtam. Tudtam, hogy az ajtó mögött áll. - Minden gondolatom igaz volt. Csak nem emlékszel rá.

- Hát emlékszel! - ugrottam a nyakába, de nem viszonozta az ölelésem. Ekkor elléptem tőle, és beengedtem őt az ajtón.

- Hol van a kislányod? - kérdezte.

- A szobájában - bólintottam.

- Értem, de az merre van?

- Erre! - indultam meg Lia szobája felé, és benyitottam az ajtón, Christian pedig összeráncolt szemöldökkel megállt Lia szobája közepén, és rám pillantott.

- Miért kéne hinnem neked? - fonta maga előtt össze a karját és Liát nézte, aki amint megpillantotta az apukáját, elkezdett kuncogni.

- Mert nem hazudok!

- Amit tegnap mondtál nekem, annak nem volt semmi értelme! - nézett végig rajtam. A halántékomat masszíroztam.

- És ha azt mondom, hogy apukád barátnőjének a lánya, én vagyok? - néztem rá. - És hogy eltelt azóta egy év, de mi egymásba szerettünk, és lett egy közös kislányunk? - mutattam Liára. - Nem látod azt, hogy hogy néz téged? Nem látod a nagy szemeit, amivel csak téged néz? - suttogtam könnyes szemmel. - És ha azt mondom, hogy autó baleseted volt, megsérültél, és az miatt nem emlékszel rám, és Liára? - kérdeztem rá. - Ennek van értelme? - fújtam ki magam. Egyet felém lépett, és megrázta a fejét.

- Szerintem bolond vagy. Annak van értelme!

- Akkor miért vagy itt? - kérdeztem. Christian szétnézett, és felsóhajtott.

- A boltba indultam.

- De ez nem a bolt.

- Tudom! - mondta. - Ez miatt nem tudom, hogy mi van! Összevagyok zavarodva, ezt pedig kihasználod! - tette össze a kezét, Lia pedig kinevette őt. - A lányod rajtam nevet - suttogta, majd az ajtó felé ment.

- Nem engedlek így el Christian Benett! Nem hagyhatod itt a lányodat! - futottam utána, és elálltam az útját.

- Kimehetek az ajtón?

- Nem! Itt kell maradnod!

- Te mindig is ilyen idegesítő voltál?

- Nem tudom. Mond meg te! - böktem meg a mellkasát.

- Lehetetlen, hogy mi együtt lettünk volna valaha is! - rázta meg a fejét, én pedig mérgesen a lábára akartam taposni, de azt hírtelen elhúzta és a szemembe nézett. - Kapitány vagyok. A szemedben látom azt, hogy mit akarsz...csinálni - pillantott oldalra, nekem pedig felcsillant a szemem.

- Az nap amikor megismerkedtünk, ugyan ezt mondtad!

- Jah. Arra már én is emlékszek. Csipkerózsika.

- Emlékszel még valamire?

- De arra nem, hogy együtt lettünk volna. Nekem ehhez időre van szükségem! Ne haragudj - mondta rám sem nézve, majd kilépett az ajtón.