Négy óra telt el, de Christiant még mindig nem hozták ki a műtőből. A műanyag széken ültem és a szememet takartam, miközben a padlót néztem. Hasogatott a fejem, a végtagjaimat pedig nem éreztem, úgy éreztem magam mintha elájulnék. A kislányom tartotta bennem a lelket, aki anya karjai közt volt. Anya a fal mellett ácsorgott, és Lia arcát simogatta. Nekem a kezem és a lábam is remegett. Lehetetlenség volt, hogy most megtartsam Liát.

- Mi lesz már?! - masszírozta Daniel a halántékát, és összeszorította a fogsorát. -Én ezt nem bírom! tovább! - rázta meg a fejét, majd idegesen leszólított egy nővért. - Mi van a fiammal?! - rázta meg a fejét. A nővér a mappáját nézte, és egy névre tette az ujját.

- Önök Christian Benett hozzátartozói? - nézett végig rajtunk.

- Az apja vagyok! Mondjon már valamit! - tette össze a tenyerét Daniel sírva. A nővér megrázta a fejét.

- Amig a műtét tart addig nem tudok önöknek segíteni. Én is annyit tudok, amennyit maguk.

- Ezt már tényleg nem hiszem el! - fogta a fejét Daniel. Teljesen összeesett.

- Próbálj megnyugodni! - nézett rá anya.

- A fiamat több órája műtik, és semmit sem tudok róla! Mégis, hogy nyugodhatnék meg?! - üvöltötte a nővér pedig feltette a kezét.

- Ide hívhatom a főorvos urat.

- Igen kérem!! - kiabálta, én pedig felpattantam a székről és az ajtóra pillantottam, ahol Christiant műtötték. Talán kisebb műtét, talán az életéért küzdenek.
Nem tudom, hogy milyen súlyos volt a balesete. Talán csak megütötte magát, talán, sokkal súlyosabb, mint azt gondoljuk.

Amikor az orvos úr hozzánk sétált, kezet nyújtott nekünk, és felvette a szemkontaktust.

- Mr. Benett erős férfi, de azt elkell mondanom maguknak, hogy készüljenek fel a legrosszabbra - mondta hallkan.

- Miért?! Miket beszél...?! - kaptam a szívemhez.

- A baleset során, az autó, ami megcsúszott a jégen, 150km /h - val csapódott bele a páciens autójába, és sajnálatos módon belső vérzések keletkeztek. Ez miatt a műtét eltarthat néhány óráig - bólintott, én pedig a szememet töröltem.

- De milyen súlyos? - fogta az apja a fejét. - Felfog ébredni?!

- Rengeteg ehhez hasonló baleset van, ami a téli autópályák lefagyása miatt történik. Ilyenkor fennállnak kockázatok. Előfordulhat az, hogy a beteg hetekig nem ébred fel a kómából. Erre készüljenek fel - nézett ránk, én pedig a fejemet ráztam, és a műtő ajtó felé pillantottam. - De megteszünk minden tőlünk telhetőt! Nem engedjük el Christiant, de attól félek, hogy ez rajta függ. Csak rajta múlik az, hogy élni akar - e, vagy nem.

- Hogy történhetet ez?! - suttogta az apja.

- A műtét után átviszik őt az intenzív osztályra. Ott pár napig altatásban tartjuk. Azt kérem önöktől, hogy ne zavarják a beteget - nézegette a mappaját, majd bólintott és elsétált.

- Én ezt nem fogom kibírni! - ült le Daniel a székre, én pedig erőt vettem magamon, és anyához sétáltam mert Lia sirt. Ő is érezte azt, hogy veszélyben van az apukája.

- Gyere ide - vettem el, majd magamhoz öleltem, és elkezdtem sétálni a folyosón vele. - Sss! Életem - simogattam őt, és letöröltem a pici könnyeit. - Az apukád rendbe fog jönni - mondtam hallkan, és nagyon nehéz volt tartanom magam.
Christian a mindenem. Ő az életem értelme. Ha ő nincsen, akkor én sem vagyok.

Hajnal kettő órakor toltákki Christiant a műtőből. Kaptunk információkat, amiből megtudtuk azt, hogy aműtét sikeres volt. Összezárták a sebet, amit a műtét során szerzett. A térdembeleremeg, akárcsak bele gondoltam abba, hogy miket ment keresztűl. Akönnycsepp ellepte a szememet, és lehullt a kislányom arcára. - Bocsánat...bocsánat- suttogtam összetörten, és letöröltem az arcán található cseppet. Christiantát tolták az intenzív osztályra, én pedig lassú léptekkel sétáltam a szobájafelé. Tudtam, hogy a látvány, ami fogadni fog engem, végleg térdre fogkényszeríteni. Megálltam az ablaka előtt, bepillantottam az üvegen keresztül,és a homlokomat az üvegnek támasztottam. - Nem hiszem el...- zokogtam, ésmegint rá pillantottam. Lélegeztető maszk volt rajta, és több gépre is rá voltkötve. A nyakát egy hófehér nyakmerevítő védte, a fejét pedig bekötözték. Lilabevérzett seb volt a szeme alatt. Ott feküdt mozdulatlanul, gépekre kötve, énpedig végig néztem. - Kicsim, ajh istenem! - tettem a szememre a tenyerem, majdlerogytam a földre, a hátamat a falnak támasztottam, és ott sirtam anyávalszemben, aki szintén vörösre kisirt szemekkel nézett rám, és Liát tartotta akezében.

- Erősnek kell lenned Elena.

- Nem. Nem megy...képtelen vagyok rá. Azt sem tudom, hogy hol vagyok...- kapkodtam a fejem, és két kézzel a hajamba túrtam. - Ébredj fel! Christian! - pattantam fel, anyukám pedig a kiborulásom miatt, átadta Liát, Danielnek aki elsétált vele, anya pedig megfogta a kezem.

- Figyelj rám! Elena! Figyelj rám! - fordított magával szembe, én pedig nagyokat pislogva néztem rá.

- Szétestem. Végleg szétestem. Nem láthatom így a szerelmemet! - kiabáltam, miközben több szempár is rám szegeződött.

- Elena, kérlek nyugodj meg! Christian sem örülne annak, ha így látna téged! - tette össze a kezét.

- De Christian ott fekszik!! -mutattam az intenzívosztályra és a fejemet ráztam, hogy összeszedjem magam. - Oké, oké - fújtam ki magam. - Rendbe fogsz jönni. Rendbe fogsz jönni - ismételgettem lehunyt szemekkel.

Van olyan, amikor az ember elveszíti maga felett az irányítást. Amikor nem érzékeli a teste súlyát, se a végtagjait. Amikor elhagyja az ereje, és kapaszkodnia kell valamibe, hogy a megrázkódtatások miatt talpon tudjon maradni. Én is így jártam. Annyira megrázott Christian horror balesete, hogy az kihatott az idegrendszeremre is. Nem tudtam, hogy milyen volt neki a baleset pillanatában. Nem tudtam, hogy milyen fájdalmakon ment keresztül, de azt tudtam, hogy neki itt van szerepe. Mellettem, és a lánya mellett. Nem mehet el, mert megtiltom neki. Nem léphet át. Egyszerűen csak képtelen lennék nélüle élni. Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Kaptam egy szobát, hogy Liát megtudjam etetni, de csak sirt. Szomorú volt az apukája miatt. - Tudom életem...bocsánat, hogy ide elhoztalak kicsim - pusziltam bele a fejecskéjébe, majd Lia engem nézve, abbahagyta a sírást, és rávette magát arra, hogy szopizzon. - Ügyes vagy... ügyes vagy - mondtam szipogva. Szúrt, és hasogatott a mellkasom. A levegőt nagyon nehezen vettem, mert megráztak a történtek. Megrázott az, ami Christiannal történt. Lia is tudta. Érezte, hogy az apukája fájdalmakat él át.

Hajnal négy órakor az intenzív osztály előtti folyosón álltunk, és néztünk be az ablakon. Daniel kávét kért anyának, aki nehezen tudta meginni. Őt is megrázták a történtek. Mindannyian szerettük Christiant.

- Semmi baj Lia - pusziltam meg a kislányom fejecskéjét, ott a korházi folyosón várva. - Minden rendben lesz...- mondtam sírva. - Minden rendben lesz...- suttogtam. Csak a lányom miatt nem estem végleg össze. Ő tartotta bennem a maradék életerőmet. Ekkor csak annyit érzékeltem, hogy Christian szobájában levő monitor abba hagyta a csipogást, és élesen elkezdett sípolni. A hullámos vonalakat pedig átvette az átkozott egyenes csík. Daniel térdre hanyatlott, és a fejét fogta.

- Orvost! jöjjön egy orvos!! - üvöltötte.

- A betegnek leállt a szívverése újra élesztés szükséges! Azonnal! Különben elveszítjük! - futott be a szobájába két orvos, én pedig lerogytam a földre, és a kislányom könnyes szemébe néztem.

- Gyerünk fiam....kérlek! - sirt Daniel. Könnyes szemmel néztem, hogy az orvosok széttépik Christian mellkasán a kék korházi ruhát, és összedörzsölik a gépet.

- Hátra! - kiabálta az orvos, majd megsokkolták Christian mellkasát, aki az ütés miatt megmozdult az ágyon. - Nem reagál! Újra! - kiabálta az orvos, majd megint megrázták Christian mellkasát, én pedig a falat fogva felálltam a földről, és anyára pillantottam.

- Vidd el az apukájától! - kiabáltam, anya pedig sírva elment Liával, az orvosok pedig Christian életéért küzdöttek, de az egyenes csíkot nem vette át a hullámos vonal. A szívemre tettem a kezem, ami darabokra tört. Az orvos megrázta a fejét, és leállította a gépet.

- Hagyjuk...- suttogta, majd az órájára pillantott. - A halál beállta, hajnal négy óra tizenkettő perc. Értesítem a hozzátartozóit - mondta, majd kisétáltak én pedig robbantam.

- Christian! Neeem!! - futottam be az ajtón, Daniel pedig utánam. - Christian kicsim kellj fel! - kiabáltam, és a mellkasára tettem a tenyerem. - Hideg! - kiabáltam. - Miért hideg?! - kiabáltam, Daniel volt az, aki megtörten kihúzott a szobából, én pedig Christiant néztem.