Anyukámmal Kalifornia egyik esküvőiruha boltjában voltam. Szebbnél szebb esküvőiruhákat mutatott nekem. Úgy éreztem magam, mint egy darabka mennyországban, ahol minden hófehér és szebben csillog. Végig simítottam a ruhákat, és minden fehér ruha más fajta volt. Nem tudtam, hogy vajon melyik állna nekem a legjobban, ezért anyukámra bíztam a választást, aki szintén olyan izgatott volt, mint én. Holnap lesz a nagy nap! Tegnap óta csak vigyorgok, és számolom vissza a napokat bízva abban, hogy az esküvőnk napja egyre közelebb van.

- Elena! Itt az igazi! - csillogott anyukám szeme, majd a kezével a milliónyi mennyasszonyi ruhadarab közül kiemelt egyet, ami azonnal elnyerte a tetszésemet. A felső része szív alakú volt, amin fehér kövek csillogtak szerteszét. A derekától lefelé egészen a padlóig, hatalmas, habos - babos fodrok tátongtak. A derekát pedig egy enyhe ezüst színű vékony övecske díszítette.

- Ez gyönyörű! - vettem magamhoz, majd az eladó egy próbafülkéhez vezetett engem. Levetkőztem, és izgatottan vettem fel a ruhát, ami tökéletesen állt rajtam, de a telefonom jelzett, ezért leültem a székre, és kivettem a ruhám zsebéből.

Váratlanul jött egy üzenetem egy névtelen felhasználótól. A szemöldökömet ráncoltam, és megnyitottam az üzenetet. Nagyokat kellet pislognom, hogy ne sirjam el magam. Kaptam két darab fényképet, ahol Christian és Lizzie az ágyban feküdnek. A kezem remegett, a szívem pedig hevesen dobogott a fájdalomtól. A következő képen Christian, Lizzie felett fekszik, a takaró eltakarta őt a csípőjétől. Lizzie egy videót is küldött nekem. Fátyolos tekintettel indítottam el a pár másodperces videót. A videón láttam Christian csípőmozdulatait, hallottam a hangját. Hallottam, hogy Lizzie nyög alatta. Lizzie a következő üzenetet írta nekem

12: 09 Lizzie

Jól nézd meg, hogy mit csinált a hűséges pasid! Egyébként tudtam, hogy tagadni fogja! Gyáva volt elmondani neked, hogy engem dugott!

Könnyes szemmel néztem előre, majd kicsúszott a kezemből a telefon, én pedig a falat fogva lerogytam a földre. A hajamba markoltam, és elkapott a fulladásos sírás, amit anyukám meghalott és ijedten futott be hozzám a próbafülkébe.

- Elena kicsim?! - pillantott le rám, de én a képeket nézve, vörösre sirtam a szemem, és szenvedve szabadítottam meg magamat a mennyasszonyi ruhától. Megragadtam az anyagot, és kidobtam a próbafülkéből. Anyukám megnézte a telefonomat, és a szája elé tette a kezét.

- Hazudott nekem! - fogtam a fejemet sírva. - Christian a szemembe hazudott! - zokogtam, és a szememet erősen leszorítottam, hogy eltudjam felejteni az imént látottakat, de nem tudtam elfelejteni. Az agyamba égett. A pokol vigye el! Széttört a szívem! - Christian megcsalt engem anya! - pillantottam anyukámra, aki könnyes szemmel lehajolt hozzám, és magához ölelt.

Életem legrosszabb napján délután mentem el Christianhoz, aki otthon próbálta a fehér öltönyét. Ebben az volt a legrosszabb, hogy lelkiismeret, és szégyenérzett nélkül állt a tükör előtt.

- Elena? - ráncolta a szemöldökét, én pedig könnyes szemmel felmutattam neki a képet. Egy darabig nézte, majd hátra lépett, és a hajába markolt.

- Ez mi? - kiabáltam. - Mi ez?! - dobtam a földre a telefont.

- Elena, megmagyarázom! - tette fel a kezét. A homlokomra csaptam. Ez már több a soknál. Rengeteg dolgot megbocsájtok neki, csak azt nem, ha megcsal.
A hazugságot pedig egyenesen utálom. Ezt pedig rohadtul megtette. Teljesen széttört engem.

- Hogy merted?! - léptem egyet közelebb. - Nem szégyelled magad? Mégis, hogy dughattál meg egy másik nőt?! - kiabáltam. - Rengeteg dolgot elnézek neked, de azt soha a büdös életbe nem bocsájtom meg, ha a szemembe hazudsz!

- Amnéziás voltam! Nem voltam magamnál, figyelj rám! - tette össze a kezét.

- Ne! Ne merd arra kenni. Ha már megtörtént legalább elmondhattad volna az igazságot! De nem voltál hozzá elég bátor! A szemembe hazudtál!

- Szeretlek Elena de minden a rohadt amnézia miatt történt!

- Megkérdeztem! Megkérdeztem, hogy megcsaltál - e! - kiabáltam. - Azt mondtad, hogy nem! A szemembe hazudtál! - Löktem egyet a mellkasán. - Képes lettél volna így elvenni engem feleségül? Egyáltalán, hogy vagy így képes a szemembe nézni?! Christian a fejét rázta. Teljesen összeesett. Ebből nem lesz esküvő. Ebből nem lesz semmi!

- Ha tudtam volna, hogy mit csinálok...akkor nem tettem volna meg! Felfogod azt, hogy mi az a rohadt amnézia?! Felfogod azt, hogy mikkel jár az?! Nem léteztél! - kiabálta. - Abban az időszakban nem léteztél! - nézett a szemembe, én pedig könnyes szemmel megráztam a fejem.

- Az esküvőnk előtt egy másik nővel fetrengtél az ágyban! - takartam el a szemem. - Nem! Ezt nem akarom, nem akarom elhinni!

- Annyira sajnálom kicsim...hidd el, hogy nem tudtam. Nem tudtam, hogy mit csinálok - guggolt le elém és megfogta a vállamat, de nem voltam hajlandó elviselni az érintését. Ezek után nem ment. Ezek után semmi nem fog menni.

- Ne érj hozzám! - löktem őt el, és felálltam. - Azzal a tudattal kérted meg a kezemet, hogy előtte más nőt dugtál?! - ütöttem meg a mellkasát, amit könnyes szemmel tűrt. - Megcsaltál! Megcsaltál, és ennek én iszom meg a levét! Képes lettél volna így az oltárnál várni engem?! - kiabáltam. - Gyáva vagy! - léptem egyet hátra, és letöröltem a könnyeimet. - Elbasztad! Az egész hátra levő életemet elbasztad azzal a rohadt amnéziáddal!

- Vagy inkább haltam volna meg, Elena?! - mutatott magára könnyes szemmel. - Haltam volna meg a korházi ágyon? - törölte le a szemét. - Hibáztam. Elismerem. Tudom!

- Ha én feküdtem volna le egy másik férfival?! - kiabáltam. - Ha engem érint meg egy másik férfi? Ha elélvezek a másik férfival?! - kiabáltam. - Neked az milyen érzés lenne? Mert ezt érzem én most!

- Elena! Ez sok! Átlépsz egy határt!

- Azt te már rég átlépted! Tudod, talán nem is az fáj annyira, hogy lefeküdtél vele. Inkább az, hogy hazudtál. Inkább elmondtad volna - sétáltam az ajtó felé összetörten, majd megfordultam és a szemébe néztem. - Most bárcsak lennél inkább halott ember - köptem ki, majd utoljára végig néztem rajta, és kiléptem az ajtón, amit becsaptam magam után. Szinte lassított felvételben láttam, ahogy Christian arca eltűnik az ajtó mögött. Széttörtem. Széttört a szívem, a lelkem és a becsületem is. A földbe temettem azt az egyetlen egy dolgot, amiért megérte felébrednem reggelente. Ezen a napon végleg eltemettem Christian Benetett.
___________________________ ♡

Az életem egyik legszebb napjából pokol lett. Egy pokol, amit én teremtettem.

Azt hittem, ha nem mondom el neki, akkor megóvom őt a szívfájdalomtól, de a hazug embert, mindig utoléri a sorsa. Igaza van Elenának. Teljesen igaza volt. Nem túlozta el, mert ha ő csinált volna ilyet, én ugyan így reagáltam volna. Ez lett a sorsunk. Az megvan pecsételve. Enyém is megvolt. Mindenkié megvan.
Hibáztam. Hatalmasat! Amekkorát csak lehetett! Az amnéziám során, hatalmasat hibáztam. Akkorát, hogy már nem tudtam visszafordítani. Megnem történté tekintettem rá, de az a rohadt probléma, hogy megtörtént. Amikor nem voltam önmagam, akkor csaltam meg Elenát. Ez bárkivel előfordulhat, és csak akkor sodródik tehetetlenül az árral, amikor visszanyerte a tudatát. Akkor fáj igazán az a hiba. Az én hibám hatalmas szívfájdalommal járt.

Amikor újra emlékeztem a fejemet fogtam, és magamat szidtam, hogy Christian, mit tettél? Több napig nem tudtam tükörbe nézni. Elena tudta, hogy nem voltam teljesen rendben. Látta, hogy feszült voltam. A bűntudat volt az, ami felemésztett engem. De mégis ott volt az a rohadt amnézia, ami miatt történt az egész. Azzal együtt hibáztam. Tehetetlenül hibáztam.
A következményei pedig kegyetlenül utolértek.

„Bárcsak, inkább lennél halott ember."

Vízhangzott a fejemben Elena hangja, majd szívfájdalommal néztem végig, ahogy kilép az életemből. Végleg elvesztettem. Ezzel együtt pedig magamat is tönkre tettem. Ökölbe szorítottam a kezem a lelki szívfájdalom miatt, majd a tükörbe pillantottam. Nem láttam mást csak egy utolsó gyáva alakot. A szemem megtelt keserű könnycseppel, majd hatalmasat belevertem a tükörbe, ami a bőröm alatt apró szilánkosra robbant szét, és a vér borította szilánkok egymás után hulltak le a padlóra. Széttört. Széttört úgy, ahogy én széttörtem Elenát. Leengedtem a kezemet magam mellé, és a könnyeimet töröltem, miközben a forró vér végig folyt az ujjaimon, és a padlóra folytak. Elcsesztem azt, ami tökéletes volt. Haragudtam magamra. Utáltam magamat. Utáltam, mert igaza volt. Minden egyes szava igaz volt. Az a rohadt amnézia mindent elvett tőlem! Mindent, amiért én keményen megdolgoztam. Elvette a családomat, és elvette az ítélőképességemet. Elvett mindent addig, amíg semmim sem maradt.
Én pedig hagytam, hogy az a személy, aki a világot jelenti nekem, kisétáljon az ajtón. Kisétált, mégpedig úgy, hogy ez örökre szól. A pokolba! Ha tudtam volna, hogy mit csinálok...

Ha tudtam volna, hogy hiba, ha emlékeztem volna arra a nőre, akit én szeretek, ha tisztában lettem volna a dolgokkal akkor, nem tettem volna meg! Lerogytam a padlóra, a hátamat a falnak támasztottam, és magas adrenalinnal vettem egy pillantást a széttört kézfejemre, de majdnem elhánytam magam. Nem láttam még emberi csontot. Ott voltam az életem azon a napján, aminek az egyik legszebbnek kellett volna lennie. De ehelyett minden széteset.

Amnézia!
Amnézia!

Szidtam, de a végén úgyis ott tartottam, hogy az akaratomon kívül megbántottam azt az embert, aki nekem a világot jelentette. A fejemet akkor kaptam fel, amikor az apám sétált be az ajtón. Amint megpillantott a fejét fogta, az arca pedig sápadt lett.

- Minden csupa vér! - lépte át a vértócsát, majd a kezébe vett egy törölközőt, amit a sérült kezemre tekert. - Faszomat már...- törölte le magáról a vért. - Fiam! - fogta a vállamat. - Mi a fasz van?!!

- Mindennek vége apa! Az élet kurvára kibaszott velem.

- Mennyi vért vesztettél?! Nem nézel ki túl jól! - lépte át a kisebb tócsát, majd rádobott két törölközőt.

- Elena tud mindent - néztem fel rá.

- Ajh istenem! - suttogta és leguggolt elém.

- Nem házasodunk össze. Valaki... valaki képet küldött neki. Biztos vagyok benne, hogy Lizzie volt!

- De fiam nem voltál önmagad! - rázta meg a fejét.

- Akkor is megcsaltam őt. Az esküvőnk elött. - Suttogtam. - Fáj itt bent - tettem a szívemre a tenyerem. - Az egész életem romokban hever apa! - töröltem le a szememet.

- Sajnálom fiam! - ölelt magához. - Tudtuk, hogy az amnéziának lesznek következményei. Erről pedig nem te tehetsz.

- De apa. Én tehetek - bólintottam, a káosz közepén, amit teremtettem magamnak. - Nem fogom kibírni nélkülük. A pici lányom! A pici lányom nélkül nem! Hol van Lia!? - másztam fel a padlóról, de apa megtartott.

- Menjünk el a korházba, hogy összeöltsék a sebedet. Oké? - tartott meg. Bólintottam.

- Megcsaltam a nőt, akit szeretek!

- Ha szeret, megbocsájt neked!

- De ezt nem lehet! - suttogtam összetörten. Ezt nem lehet...

(...)