A kezdetektől fogva tudtam, hogy az élet kiszámithatatlan. Tudtam, hogy olyan idegen vizekre sodorhat, ami számunkra bizonytalan szálakon fut. Én is bizonytalan voltam, és féltem attól, hogy az életem megváltozik. Egy olyan irány felé haladt, ami számomra nagy fordulatot vett. Mert megváltoztam. Mert megismertem a mostohabátyámat.

Ez a reggel más volt mint a többi. Mármint,szokatlanul más volt. Nem ittunk anyával kávét, és nem készítettünk együttfinom reggelit. Nem ágyaztunk be, és nem hallgatunk reggel hangulatos zenét. Mindenváltozott. Az ágyam közepén ültem, és barátságtalanul szemezgettem abőröndömmel ami az ajtó mellett terpeszkedett. Tudtam, hogy indulni kell.Tudtam, hogy számomra ismeretlen helyre költözünk. Nem tudom, hogy errefelkészültem - e teljesen. Hiszen az ember számára csak egy otthon létezik.Amiért foggal és körömmel képesek vagyunk kapaszkodni. Nem gondoltam túl azegészet, nem kerestem a kifogásokat arra, hogy nekem miért kell oda költöznöm. Anyukámhoztartoztam. Az otthonom, ahol tizenkilenc évet éltem, örökre a szívemben marad.De muszáj nyitni a változás felé.

Malibu közel van Kaliforniához, mégisgyomorgörccsel telt az út. Az ujjaimat tördeltem, és a hajamat piszkáltam.Anyukám magabiztosan vezetett, néha megsimította a gyönyörű kontyot a tarkójafelett, néha pedig megigazította a fehér blézert a kabátja alatt.

Az út viszonylag csendben telt, ezért megengedtem magamnak azt, hogy most először, megkeresem a leendő mostohabátyámat az interneten. Azért az Instagrammal kezdtem, mert talán nem volt elég bátorságom felmenni a Facebookra. A keresőbe beütöttem a nevét, majd rányomtam az egyik profilra. A profil privát volt, de a profilképe láttán elöntötte a pír az arcomat. A kicsi képen, a tengerparton állt, a nap vakító fényében, és vigyorog, mint aki tudja magáról azt, hogy eszméletlenül jól néz ki. Christian.B_01 nevű profilnak, harminchat képe, és kilencszázhetven követője volt. Tehát a leendő mostohabátyám, nemcsak egy focicsapat kapitánya, de sokan isismerik őt.

-Van egy fia. Veled egykorú. Most járja az egyetemen az utolsó évét - pillantottrám anyukám vezetés közben. Láttam rajta azt, hogy feszült.

- Igen. Már mondtad. A neve Christian - mosolyodtam el.

- Szerintem jól kijöttök majd egymással. Okos fiú. És tehetséges. Talán benne lesz az ösztön, hogy védjen téged - kanyarodott be egy utcába, majd leparkolt egy gyönyörű ház elött.

A ház hatalmas volt. Luxus autógarázs volt elől. A garázs mellett pedig egy kosárlabda palánk díszelgett. Anyukám leállította az autót, én pedig sóhajtva kapcsoltam ki a biztonságiövet, és kiszálltam az autóból.

Kaliforniában a tél nem számít igazi télnek. Itt nem esik a hó és nincsenek mínusz fokok. Azt hiszem, hogy ezt mindig is szerettem. Nem kell attól félnem, hogy megfázik a kezem vagy elcsúszok egy befagyott pocsolyán.

- Igazán szép - néztem anyukámra, akinek a szeme izgatottan csillogott. Aranyos volt. A világ legszebb anyukája. A szeretete pedig határtalan volt.

- Daniel nagyon jószívű férfi. Két éve elváltak a feleségével. De ezt már mondtam... - piszkálta a haját.

- Gyönyörű vagy anya. Ennek már itt volt az ideje - mondtam, és lepillantottam édesapám mosolygós fényképére. - Ő is azt szeretné, hogy boldog legyél.

- Nagyon köszönöm Elena - puszilta meg a homlokomat. - Már jön is! - húzta ki magát, az ajtó pedig kinyílt, és kilépett onnan édesanyám új szerelme.

Igen jóképű volt! Sportos alkatú férfi volt. Őszintén, és ragyogóan mosolygott. Mintha egyetlen mosolyától is jobb kedve lenne az embernek. Mintha pozitív világnézetű férfi lenne. Az elegáns ingje itt - ott gyűrött volt, de jól állt neki. A barna haja kusza volt, a szeme alatt pedig nevetőráncok buktak elő. Eddig csak fényképeken láttam Danielt. Engem túlságosan lefoglalt az, hogy a múlttal törődjek. Nem akartam látni anya új szerelmét. Egyszerűen csak nem voltam felkészülve arra, hogy a múltat elengedjem. Nem ment.

- Már nagyon vártam a hölgyeket! - tárta szét a karját, és lenyomott anyukám arcára egy puszit.

- Szia Daniel!

Felnéztem a férfira, és a kezemet nyújtottam neki.

- Nagyon örülök - mondtam hallkan.

A szemembe nézve elmosolyodott.

- Szintén! Anyukád sokat mesélt már rólad. Gyertek be hideg van. Most lett kész a csirke. Szereted a csirkét? - mutatott rám lazán.

- Persze. Szeretem! - suttogtam zavartan.

- Klassz! Akkor nyomás be a melegre! - fújt bele a tenyerébe, és az ajtóhoz sietett.

- Nagyon kedves - suttogtam anyukámnak, aki elmosolyodott.

- Igen. Tényleg az - puszilta meg a homlokomat, és besétáltunk a házba. Ismeretlen illat csapta meg az orromat. Ez minden idegen lakásnál így van. De ebben volt valami más. Csirke zamatos illata keveredett, a lakás tipikus friss illatával. Ez az idegen illat pedig tetszett nekem.

A ház belülről nagyon tágas volt, és világos. Az ajtó mögött helyezkedő tükörrel szemben volt egy elegáns hatalmas farkasos bekeretezett kép. Levettük a bakancsunkat, és felakasztottuk a kabátunkat. A házban lehetett érezni a gyertyák illatát, a meleg kandalló pedig kiegészítette a lakás hangulatát.

Végigsimítottam egy nagy festményt a falon, és a hatalmas nagy tévé felé pillantottam, amin egy sport csatorna ment. A tévé előtt kényelmes bőrkanapé díszelgett, hófehér díszpárnákkal, és dohányzóasztal volt előtte, azon pedig egy kicsi cserepes pálmafa. A falakon kőberakás kúszott végig, ezzel kiegészítette a fal kellemes kakaóra emlékeztető színét, és az elegáns festményeket.

- A fiam nagy focirajongó! - nézett rám Daniel miután észrevette azt, hogy a tévét nézem.

- Klassz! - mondtam őszintén.

- Tényleg ő hol van? - tette fel a kérdést anyukám. Daniel csípőre tette a karját, és a padlót nézve elmosolyodott.

- Tegnap a csapatával megnyerték az állami bajnokságot. Aznap este volt minden. Pia, dohány, zene és nők.

- Nem hallottam még tőled ezeket a szavakat - jegyezte meg anya hallkan.

- Fiatalodtam - kacsintott, és újra rám pillantott. - Úgyhogy még alszik, de lassan felkelhetne már - nézte a drága karóráját. Délután két óra volt.

Ekkor beállt a néma csend. Daniel nézett rám, és anyukámra, és én néztem anyukámra, és Danielre. Az ujjamat tördeltem zavaromban. Talán mondanom kéne valamit? Esetleg csak mosolyogjak és mondjam azt, hogy minden a legnagyobb rendben? Semmi nem volt rendben. Nem tetszett nekem ez az egész. Már akkor nem tetszett amikor ott hagytuk Malibun a tengerparti házunkat az aranyos verandájával. Már most hiányzott az otthonom.

- A szobám? – kérdeztem hosszú töprengés után.

- Persze! - tette a homlokára a kezét. - A lépcső mellett van egyből jobbra. Menj fel nyugodtan!

- Kösz. - szorítottam magamhoz apukám fényképét, és a korlátot szorongatva felmentem a lépcsőn. A szobám ajtaja nyitva volt. A falak szép szűrkére voltak festve, rajta rózsaszín csíkok díszelegtek. A nagy ablakot egy földig érő fehér függöny takart el ami a padlóra lógott. A franciaágyon, egy fehér takaró díszelgett, kettő darab díszpárnával. Letettem apukám fényképét az éjjeli szekrényre, és könnyes szemmel megsimítottam az arcát.

Apukám nagyon beteg volt. Rengeteg kezelésre járt, amik inkább ártottak, mintsem használtak neki. Nem vezetett eredményhez. Inkább csak szenvedett. Szenvedett az apró remény miatt amit az orvosok tápláltak benne. A szép sötét haja kihullott, a bőre színe sápadt lett. A tekintete pedig üveges lett. Mintha kiölték volna belőle a maradék életet is. Az orvosok nyolc hónapot jósoltak neki.
Édesapukám héthónap után hunyt el. Összezuhantunk a fájdalomtól. Lefogytunk. Szenvedtünk. Veszekedtünk és nem aludtunk. De meggyógyultunk. Nem teljesen de igyekszünk tovább lépni. Apukám pedig elvitte a boldogságunkat.

A halála óta zárkózott lettem, és eltaszítottam magamtól a barátaimat. Olyan szinten fájt a gyász, hogy nem jártam be az egyetemre. Ez így ment fél éven keresztűl. Otthon tanultam. Magántanuló lettem. Az egyetemet végül nem fejeztem be. Nem azért mert lusta voltam. Egyszerűen csak túl sok probléma zuhant a nyakunkba. A temetés költsége nagyon sok volt. A házat is nehéz volt fizetni. A problémára kerestem gyógyírt. Dolgozni mentem. Először egy Super markerben utána egy könyvesboltban dolgoztam. Mindent megtettem annak érdekében, hogy fizetni tudjuk a házat. A házat végül apa hagyatékából fizettük ki. Most már a miénk. De anyukám megismert valakit. Valakit, aki feltétel nélkül szerette őt. Kerek egy év telt el apukám halála óta, de muszáj volt tovább lépnünk. Ha nem léptünk volna tovább, akkor felemésztett volna a gyász, és a bánat.

Könnyes szemmel megpusziltam apukám képét. Az ajtómon kopogtak. Daniel volt az. A képet magam mellé tettem és hátra söpörtem a fekete hullámos hajamat.

- Szép a szoba.

- A volt feleségem gardróbnak használta - köszörülte meg a torkát. - És a gardróbjában voltak azok a holmik, amik neki a legfontosabbak voltak, úgyhogy...- nézett le a padlóra. - De a fiammal kifestettük neked. Használd bátran. Nem ez az igazi szobád, de egy második szobának megfelel. Vagy egy második otthonnak.

- Sajnálom a feleségedet. Anya mondta, hogy elváltatok.

- Van úgy, hogy az ember már nem érzi ott jól magát, ahol a családja van. Kellett neki egy kis szabadság. Meg is kapta - mutatta fel a kezét. Az ujján már nem volt karikagyűrű. - Már nem bánom - rántotta meg a vállát.

Ekkor felsóhajtottam.

- Szerintem jól kijövünk majd Daniel.

- Ezt azután mond, miután megismerted a fiamat. Nehéz esett - suttogta. - Egy elkényeztetett szarházi, de...- nevetett. - A szíve a helyén van.

- Az a lényeg - mondtam.

- Ja! - csapta össze a kezét. - Barátkozz a szobával, ha éhes vagy, gyere le és bátran szolgáld ki magad. Csak megjegyzem, hogy a fűszerescsirke a specialitásom! - kacsintott.

- Daniel, gyere egy picit! - szólt neki anyukám.

- Anyukád hív. Már repülök is - pacskolta meg az ajtófélfát, és elsétált.

Felvontam a szemöldökömet. Igazán kedves férfi. Tudom, hogy így akarja elterelni a figyelmemet az idegen érzéstől. Ő csak csökkenteni akarja a feszültséget. De erre nem volt szükségem. Nem volt szükségem a támogatásra. Én csak voltam. Egy költözésbe kényszerítettek bele. A legkevesebb az, hogy a szobámban maradok életem végéig.

Megigazítottam a fekete trikóm pántját, majd a sűrű fekete hajamat, felkötöttem a fejem tetejére. Kisétáltam a szobámból, és a tervem szerint mentem volna le a konyhába és nappaliba de megtorpantam. A folyosó végén, egy kicsi létra díszelgett, ami felvezetett egy padlásra. Közelebb sétáltam hozzá, megfogtam a létrát, és felmásztam rá.

- Nahát! - csillogott a szemem.

Egy kisebb könyvtár volt a padláson, szebbnél szebb könyvekkel. Elmosolyodtam. Imádok olvasni! Egyszer író akartam lenni de sok minden zuhant a nyakamban. Nem tudtam a hobbimmal foglalkozni. Megsimítottam egy vörös bársony borítású könyvet, és kivettem azt. Csipkerózsika. Belelapoztam könyvbe, és az arcomhoz tartottam és beszívtam a könyv illatát. Az illata már dohos volt.

A lapnak az illata igézően hatott rám. Mintha egy másik világban lettem volna. Elvettem még két könyvet, magamhoz vettem, leültem az ablak melletti kanapéra, és a lábamat a fenekem alá húztam. Ez lesz az én kis zugom. A menedékem a világ elől.

Fellapoztam az első könyvet a fény pedig átjárta a fekete betűket, és a mondatokat. Amikor hangzavarra lettem figyelmes, a fejemet felkaptam, oldalra néztem, és akkor történt, hogy legelőször megpillantottam Christian Benetet.

A lépcső tetejét fogta, és a szemöldökét ráncolta, miközben engem nézett. Le se tagadhatná azt, hogy most kelt ki az ágyból. A sötét haja, kávé színű tincsei, a szemébe hullottak. A szeme színe kék volt, egy kis borostyánnal színesítve. Hosszú, és dús szempillái voltak. A tekintete ettől rabúlejtő volt. A száját résnyire kinyitotta, miközben végignézett rajtam. A borostája rendezett, és férfias volt. A fehér pólója gyűrött volt, a nyakában pedig egy aranylánc díszelgett. Izmos volt.
Mármint, széles volt a válla és a pólója alatt, lapos volt a feszes hasa, és izmos volt a vádlija. A fiú illata bejárta a könyvekkel teli pici padlást. Idegen volt az illata, mégis kellemes volt. Mosópor és enyhe édes férfi parfüm illatának az ötvözete volt. Nem volt rajta zokni, a lábfején pedig volt egy kicsi tetoválás. Egy madár ami repül, ez volt a szabadság jelképe.

Csak egy pillanatra néztünk egymásra de máris kezdődtek a nézeteltérések. Én tudtam, hogy vele nem lesz egyszerű.

- Nem! - mondtam ki, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Tudtam, hogy mit szeretne mondani. A könyvek tiszták, és sorrendbe voltak pakolva. Tehát valaki nagyon félti őket. Azért mert már volt gazdájuk. A kezemben tartott könyv gazdája itt állt előttem.

- Menj le! - mutatott le.

Mélyen a szemembe nézett. Mintha tudtuk volna azt, hogy a másik mit fog reagálni. Figyeltük egymást, elemeztük a másikat. A másik arcát, és szemét fürkésztük.

- Nem! - ismételtem meg.

- Ezek az én könyveim, ez a hely az enyém! - nézte a könyvespolcot, utána a szemét visszavezette rám. Gyönyörűszép tekintete volt.

- Hova van írva a neved? - tettem fel a kérdést. Ekkor összehúzta a szemét, és egy hírtelen mozdulattal kivette a könyvet a kezemből, és leugrott a lépcsőn. Én pedig utána futottam. - Add vissza! - kiabáltam. Christian feltépte a bejárati ajtót, és a könyvel kifutott az utcára. - Ne csináld már! - tártam szét a karomat. Christian feldobta a könyvet a tetőre. Le pillantott rám, és bemutatott nekem.

- Jó olvasást zöldfül - sétált el előttem, és visszament a házba. Összefontam magam előtt a karomat, és a háztetőre pillantottam. Most tényleg feldobta a tetőre a könyvet? Ez egy normálisdöntés volt?

Visszamentem a házba, és anyukámra pillantottam.

- Miért futkároztok a házban?

- Mert ez a majom elvette a könyvemet! - mutattam Christianra aki narancslevet ivott egy üvegpohárból. A pult mellett támaszkodott, közben a tévét nézte.

Magát védve feltette a kezét.

- Mármint az én könyvemet okoska. Itt semmi sem a te tulajdonod! - nézett a szemembe. Közelebb sétáltam hozzá, és egy erős mozdulattal a lábára akartam taposni, de elhúzta azt. – Csapatkapitány vagyok. A szemedben látom azt, hogy mire gondolsz- került ki, és leült a kanapéra.

- Ahogy hallom már meg is ismerkedtetek egymással. Ez tök jó! Igaz? - sétált be Daniel a bejárati ajtón. - Fiam, Csipkerózsika miért van a tetőn?

- A jótündérek biztos oda varázsolták őt. - mondta ki a választ, és egyenesen a szemembe nézett. Én is a szemébe néztem, és összefontam magam előtt a karomat.

- Daniel, én is olvashatok a padláson levő könyvekből? - kérdeztem.

- Természetesen! - mosolygott. - Christian gyűjteménye. Nagyon félti azokat a könyveket! Vannak köztük nagyon ritka könyvek. Néha még nekem sem engedi, hogy olvassak.

- Nem! Nem olvashat belőlük! - morogta Christian.

- Jó mostohatesók lesznek igaz? - sóhajtotta anya.

- Mostohatesók? Inkább rúgjanak fel a következő állami bajnokságon! - mondta Christian.

Késő este még is megtaláltam a padlást, de direkt hallkan mentem fel, hogy a majom észre nem vegyen. Amikor felléptem, azonnal felsóhajtottam. Már megelőztek. Christian feküdt a kanapén, az egyik karját a feje alatt tartotta, és egy könyvet olvasott de nem vett észre. Leguggoltam a padlóra, hogy látótávolságon kívül legyek, majd kinyújtottam a karomat, hogy legalább egy könyvet eltudjak venni.

- Látlak szerencsétlen! - csukta be a könyvet, és le pillantott rám. - Miért fetrengsz a földön?

Amikor magamhoz tértem, már a földön hasaltam. Tényleg szükségem volt egy könyvre. Csak egy könyvet akartam. Egy könyvet ami eltereli a figyelmemet a valóságról. Ekkor feltettem a mutatóujjamat.

- Egy.

- Egy mi?

- Egy könyv.

- Mit adsz cserébe? - húzta mosolyra a száját. - Mosogatás, takarítás, vagy várj...azt az anyád fogja csinálni. - mondta ki.

Ezzel a mondattal nagyon felidegesített. Ekkor felpattantam a földről, ökölbe szorítottam a kezemet, és ütésre tartottam, de Christian kitért az ütésem elől, megfogta a karomat, lefektetett a kanapéra, fölém térdelt, a karomat pedig a fejem fölé feszítette - Nos Csipkerózsika, mit fogsz takarítani? - mosolyra húzta az ajkát, de amikor megakartam őt rúgni, a kezével megfogta a térdemet és beharapta a száját. - Csipkerózsika. Ez tetszik! - harapott az alsó ajkába, és mélyen egymás szemébe néztünk.