Harry

Isten tudja hányadik kártya partikat játsszuk már a mai napon. Van amire én tanítottam meg, de van, amit ő tudott. A nyertes kérhetett valamit a vesztestől. Jól tudtuk a teljesítése elmarad, de jó volt a leglehetetlenebb kívánságokat kitalálni. Már ott tartunk, hogy egy tengerparti naplementét kell megszerveznem.

- Mond csak Lou, te jártál már a városon kívül bármerre is?

- Nem. – mondja és szégyenlősen hajtja le a fejét. – Ki se tettem a lábamat a városból. Pedig biztosan vannak szép helyek.

- Vannak bizony. Sokat láttam is belőle, de éreztem, hogy hiányzik mindig valami.

- Magányosan még a szépet is másként látja az ember.

- Ahogy mondod. Egy jó baráttal minden egészen más lenne.

Tekintetemet rá emeltem, és vártam, hogy rám nézzen, de nem tette.

Mennyi szép helyet tudnék neki megmutatni. Remélem egyszer megtehetem.

A kártyázást megunva fekhelyünkön elnyúlva vártuk, hogy este legyen, amikor hangoskodásra kaptuk fel a fejünket. Azonnal felpattantunk. A félelem mellett egy kicsiny remény is költözött belém. Louis elém állt olyan maradj mögöttem megvédelek módon.

Rettegve álltunk. Louis ujjai csuklóm köré fonódtak, így hallgattuk a fentről lehallatszó dulakodás zajait. Félelemmel vártuk mikor jutnak le hozzánk. Éreztem Louis testének remegését.

- Lou. Ne félj. Nem foglak cserbenhagyni. – suttogom.

- Remélem hallgatnak majd rád. – suttogja ő is.

Szavaiból tudtam, hogy sejti kik lehetnek a váratlan látogatók. A sejtesünk akkor igazolódott be, amikor hírtelen nyílt ki a helység ajtaja, és hangos csalódással ütődött a falhoz. Három testőr rontott be rajta, majd apám követte őket.

Louis egy pisztollyal találta szembe magát. Paul azonnal mellé lépett és el rángatta a rács mellől. Én tekintetemmel apám és Lou kötött cikáztam.

- Hol a kulcs? – szólam meg apám.

- Ott az szekrény tetején. – mondom, mert tudtam Louis egy szót nem tudna most kimondani.

Az egyik testőr lép is érte, és azonnal nyitja is ki a rács ajtaját. Azonnal apámhoz szaladok és ölelő karjai közé vetem magam.

- Jól vagy fiam? – kérdezi.

- Igen apa. Köszönöm, hogy megtálaltatok.

- Időbe tellett, de igen sikerült. Nem ússzák meg az elrablóid a méltó büntetésüket. Ezt megígérem. – mondta ellentmondást nem tűrően, majd Paul felé fordult. – Őt vidd a többiekhez.

- Apa várj kérlek. – kapaszkodtam bele apám karjába, de tekinteteket nem veszem le a reszkető fiúról.

- Mire fiam. Remélem nem védeni akarod? – nézet rám meglepetten.

- Csak az igazságot akarom hallani. Kérlek hallgassuk meg őt.

- Ha ezt akarod legyen.

Apám az ajtó elé küldte a két testőrt, aki négyünkön kívül a helységben tartózkodott. Én Louis mellé leptem, aki könnyáztatta szemmekkel nézett rám.

- Két kérdésre szeretnek választ kapni. Első. Tudtad, hogy apád mire készül?

- Igen tudtam. – mondta a szemembe nézve.

- Második. Mikor volt az a pillanat, amikor nem csak apád parancsára, hanem barátként akartál megismerni?

- Amikor kiszálltál a kocsiból.

- Köszönöm. – léptem még közelebb hozza.

Paulra néztem, aki bólintott, majd elengedte Louist, hogy én az ölelő karjaim közé zárhassam.

- Mit akar ez jelenteni? – rivall rám apám.

- Azt, hogy arra kérlek hallgasd meg őt. Lehet szerepe volt az elrablásomban, de itt ő volt, aki vigyázott rám. Nem mozdult mellőlem, nem engedett hozzam közel senkit. Miatta nem lettem a félelemtől reszkető valaki.

- Rendben, de nem ígérek semmit. – szólt határozottan, de kissé enyhültebb hangon.

- Louis figyelj most rám. Ígértem nem hagylak cserben. Kérlek mondj el mindent apámnak. Ne titkolj el semmit. Magadat kell most védened nem apámat.

Louis bólintott felém, majd apám felé fordult, mely levegőt vett.

Louis.

Ahogy ránéztem Harry édesapjára, egy dühös, de kíváncsi tekintettel találtam szembe magam. Tudtam nem hazudhatok, nem is tehetném meg.

- Uram, bűnös vagyok a fia elrablásában, hiszen a megvalósításában részem volt. Apám sürgető parancsára kellett megismerkedjek a fiával. Közelébe kerülnöm, majd, amikor a futópálya környéken a zűrzavar kezdődött, akkor nekem kellet fedezékbe hívnom. Apám itt elkábította és ide hozta. Azóta, ahogy a fia is mondta nem mozdulok mellőle.

- Megtudhatom miért tetted mindezt?

- Apám egy őrült. Rettegtem tőle. Amióta elbocsájtották rosszabb lett. Harry a kocsinál lévő nem éppen nemes gesztus is egy kétségbe esett próbálkozás volt részemről. Ezzel akartam felhívni magamra a figyelmedet. Az asztalos műhelyben történtek pedig csak segítettek nekem. A közös futásról adott beszámolom lehet az életemet mentette meg. Az itt eltöltött időt pedig Harry számára minél rövidebbre szerettem volna. Tudom, amit most mondani fogok nehezen lesz hihető. Minden nap azzal a gondolattal keltem, hogy elszököm innen és elárulom merre találnak meg. A téged való féltés nem engedte, hogy magadra hagyjanak.

- Ezt köszönöm neked Lou. Az elkövetkező időszakot úgy csináld végig, hogy apád már nem árthat neked többet, és tudd nem vagy egyedül. Ha csak gondolatban, de ott leszek veled.

- Jelen helyzetemben ez a mindent jelenti. - mondom miközben egy könnycsepp gördül le arcokon.

- Ne sírj Lou. – ölel magához, és nem törődve, hogy látnak viszonzom én is, úgy kapaszkodva belé, mint aki soha el nem akarja engedni.

- Jól van fiúk. Harry téged a testőrök hazavisznek. Én pedig bemegyek a rendőrségre. Van pár dolog, amit el kell intézzek.

- Rendben apa. Kérlek ne hagyd, hogy Louisnak baja essen.

- Bízd őt rám.

Néztem őket. Apát és fiát. Harry esdeklő tekintetét miattam, a férfi határozott, de szeretettel teli tekintetét, mely a bízz bennem fiam mondatot sugallta.

A Paul névre hallgató testőr egy bilinccsel hátam mögött kezeimet össze fogta, de a fülembe súgott "nyugodj meg "mondattal tompított félelmemen.

A ház előtt több autó állt. Az egyik olyan furgon szerűség, amiből apám szitkozódása hallatszott. Harryt egy nagy terepjáróhoz kísérték. Mielőtt beszállt tekintetét pár másodpercre az enyémben fúrta.

Engem egy sötétített üvegű autóhoz vezettek, majd a kisérőm jelezte üljek be a hátsó ülésre. Nem volt egyszerű hátra bilincselt kézzel, de sikerült. Ő mellém ült, de a szám akkor maradt tárva, amikor Mr. Styles a sofőr melletti ülésen foglalt helyet.

- Paul. Ettől a perctől egy külön megbízást kap. Remélem elvállalja! – szólal meg Harry apját.

- Elvállalom uram. – hangzott a válasz mellőlem, és amikor éreztem, hogy a bilincs lekerül rólam tudtam én vagyok az a feladat.

- Kö...Köszönöm. – motyogom dadogva.

- Fiam. Tudd büntetés nélkül nem úszhatod meg ezt az apád által kitervelt emberrablásosdit, de a vallomásod könnyített azon.

- Uram, bármi lesz is vállalni fogom, zokszó nélkül fogom viselni a rám mért büntetést. Annak letelte után pedig szeretnék olyan emberré válni, amit apám nem engedett.

- Louis. Bízd magad a sorsra. – tette vállamra a kezét a mellettem ülő.

- Azt teszem, mert tudom előbb vagy utóbb jóra fogja fordítani sorsom.

Fejemet lehajtva, szótlanul ültem., innentől hagytam magam vezetni, amikor kiszállva az autóból a nagy épület felé mentünk. Hallottam nevemet, ahogy apám kiabálja, de nem törődtem vele. Igyekeztem, hogy ne legyen hatással rám. Igyekeztem Harry biztató szavaira gondolni, koncentrálni.

Miután elnyelt minket az épület Paul egy rendőr kíséretében egy kisebb irodába vezetett. Itt sok mindenek kellett keresztül mennem. Sok kérdést tettek fel nekem. Sorra válaszoltam mindegyikre. Majd egy nyomozóként bemutatkozó férfinek kellett részletesen elmondanom mindent. Igyekeztem érthetően beszélni, de amikor apám fenyegetését, agresszív viselkedését említettem javasoltak egy kis pihenést. Hálás voltam érte, és egy pohár hideg víz elfogyasztása után jeleztem minél hamarabb túl akarok lenni a vallomás tételen. Nem tudtam mi vár rám utána, de a történések kimerítettek. Olyannyira, hogy amikor magamra maradtam a helységben az asztalra borulva azonnal el is aludtam. Egy kéz érintésére riadtam meg, de Paul megismerve nyugodtabb lettem.

- Gyere Louis. Megvan az elsődleges ítélet.

- Jó vagy rossz számomra? – kérdezem bátorságomat össze szedve.

- Majd megtudod hamarosan.

Kint egy rendőr várt ránk és csatlakozott hozzánk. Pár helységgel mentünk csak arrébb. Ott már többen voltak. Engem egy asztal mellé kísértek. Lopva körbenéztem. Apámat nem láttam, viszont Harry apja a teremben volt.

- Louis Tomlinson. Vallomását elolvastam. Az emberrablásban való szerepét, részvételét nem tagadta. Tettét indokló szavait értem és elfogadom, de nem mentesít a büntetés alól. Az ítélet pedig a következő. Óvadék ellenében házi őrizet.

Hallom a szavakat, óvadék, házi őrizet. Se pénzem, se lakásom. Marad a börtön, amit nem fogok túlélni.

- Az óvadék már befizetésre került, és Mr.Styles rendelkezésre bocsátott egy városban található lakását erre a célra. Szóval hamarosan kap egy érzékelőt a lábára és utána indulhatnak is. A nyomozás során amennyiben szükséges hivatali személlyel elhagyhatja a lakás területét. Döntésemet megértette? Elfogadja?

- Igen megértettem, elfogadom. – mondom válaszolva, de hitetlenkedő tekintettel nézek az imént beszelőre, és fogalmam sincs hogyan tudtam kimondani a szavakat.

Óvadék kifizetve, lakás is van, ahol lehetek?

- Akkor megkérem az illetékest, hogy helyezze fel az érzékelőt, hogy minél hamarabb távozhassanak.

Ha kívülállóként néznem magam, biztosan egy a hallottaktól zavarodott, teszem, amit mondanak, de nem értem mi is folyik körülöttem állapotban látnám magamat.

- Nem kell börtönbe mennem? – kérdezem még mindig hitetlenkedve a mellettem álló testőrt.

- Nem. Az úr teljesítette fia kérését. Nem hagyott magadra.

- Tényleg nem vagyok egyedül. – suttogom. – Hihetetlen.

- Pedig hidd csak el. – szólal meg a mellem lépett férfi. -Te Harry mellett voltál. Én pedig melletted a fiam kérését teljesítve.

- Köszönök. Semmim sincs. A szavak csupán, amivel hálámat tudom kifejezni.

- Tettek, amivel kiérdemelted a fiam rokonszenvét, viselkedés, amit tanúsítottál. Ideje végre indulni. Paul a sofőrt haza küldöm. Taxival folytatjuk utunkat. Hárman fogunk tudni a fiú hol létéről.

- Megértettem. Ez így is fog maradni.

- Mostantól magára bízom a fiút. Gondoskodjon róla.

- Értettem uram. Harry is segíthessen.

- Távol tudnám tartani?

- Nem uram. Lehetetlen lenne.

Én csak álltam és hallgattam a kettőjük beszélgetését. Újra láthatom Harryt. Sok minden történt velem az elmúlt órákban, de ez a hír talán a legértékesebb.

Az érzékelő hamar a bokámra került. Paul is kapott egy dobozt. Hárman indultunk el, amint a papírokat is megkaptuk.

A taxi egy szép helyre vitt. Igaz már az éjszakában voltunk, de így is látszott a társasház környéke. Kóddal nyitott ajtó. Lift, egy hosszú folyosó majd egy ajtó, rajta egy 28 szám. Mr.Stylles egy kártyát tartott az ajtó melletti kód leolvasóhoz és már nyílt is az ajtó. Ami oda nem fogadott az maga a földi paradicsom számomra. Talán három lépést mertem menni és ott megálltam. Láttam, hogy, a testőr az ajtón belülre leteszi a bokámon levő érzékelő másik része, amit eddig a doboz rejtett.

- Louis ne feledd, amint túl mész ezen a rendőrségen fog jelezni, és percek alatt itt lesznek.

- Nem fogok még a közelébe se menni. Ígérem.

- Azt jól teszed. Fiam. Most figyelj rám. Ettől a perctől ez a lakása az otthonod. Rajtunk kívül na meg a hivatalos papíron kívül senki nem tudja, hogy hol vagy. Senki sem találhat meg. Apádat szigorúan őrzik, szóval még csak nem is tud kerestetni senkivel.

- Ez megnyugtató. Köszönöm az irántam, egy mihaszna szánalmas kölyök iránti jóságát uram.

- Az a mihaszna kölyök megérdemel egy esélyt. Én megadom, mert a fiam bízik benned.

- Szeretném neki is meg köszönni.

- Lesz rá alkalmad. Most reggelig magadra maradsz. Nézz szét. Feküdt le, aludd ki magad. Találsz ételt és inni valót is.

- Louis, ne feledd az ajtót kerüld kell. – figyelmeztet a testőr, aki eddig a lakás másik helyen volt. – Kapsz egy telefont. Ezen csak én foglak hívni. Egyiranyúsítva van. Szóval, ha csörög felkel venned.

- Megértettem. – vettem el a készüléket, ami nekem soha nem volt, mégis tudtam hogyan kell kezelni. – Magam mellett tartom mindig.

- Rendben. Reggel jövök, mert van pár megbeszélni való.

- Uram, szófogadó leszek. Úgy teszek, ahogy mondják. Nem fogok megkérdőjelezi egyetlen velem való intézkedésüket sem.

- Ezt jól teszed. – lépett mellém Mr. Styles. - Élj a kapott lehetőséggel. Élvezd ki annak minden percét.

- Igyekezni fogok. Köszönöm, hogy itt lehetek.

Tekintetemet mindvégig a férfi tartottam, pedig belül reszkettem, éreztem, hogy az erő és lelki tartalékaim a végét járják. Percek múlva, amikor a csipogó hang az ajtó bezáródását jelezte lábaim megrogytak, szemeimet könnyek lépték el. Ott helyben leültem a földre. Telefont magam mellé tettem vigyázva rá, és utat engedtem mindannak az érzésnek, ami bennem gyülelmet az elmúlt órákban. Most, amikor egyedül maradtam, nem lát senki végre utat engedhetek a félelem, a reménykedés, a hála könnyeimnek. Megállás nélkül folytak végig arcomon. Hagytam, hogy a pólómon landoljanak mert éreztem ezek a percek a megnyugvást hozzák el nekem. 

Sziasztok. Nem tudtam magamnak parancsolni.  Akartam, hogy ti is tudjátok mit írattak meg velem a fiúk. Egy megjegyzés: Harryt  papíron meg el se rabolták, de ez a rész már kész volt. Remelem sikerült kicsit meglepni benneteket. Nagy köszönet az olvasásért. :)