Harry

Kint még a sötét uralkodott. Régen feladtam az órák, napok számolását. Már azt sem akarom tudni, milyen napszak van. Már nem érdekel. Tudom hamarosan értem jönnek. Megtalálnak apám emberei, haza visznek. Ez nem csak a szabadságomat jelenti, hanem azt is, hogy leszakadunk Louissal egymástól. Attól a kócos hajú fiútól, aki bár részese volt az elrablásom tervének, annak megvalósításának folyamatában, de mégis, az ittlétem alatt még jobban a szívemhez nőtt. Elválaszthatatlanok lettünk. Igaz van valami, ami elválaszt. Ez nem más, mint a rács, ami kicsiny helyemet körül veszi. Én már felvagyok, ő meg alszik a rács mellé letett matracon. Nem mozdult mellőlem amióta elraboltak. Emlékszem, mennyire ragaszkodott ehhez a döntéséhez. Ha a rács nem lenne olyan közel lenne, hogy mondhatnánk sziámi ikrek vagyunk. Most egy mosoly kúszott arcomra amikor az iránta érzett haragom ellenére is kitartóan vigyázott rám. A némasági fogadalmat tettem akkor. Haragom és kétségbeesésem felül írt minden addigi érzést. Louis pedig hajthatatlan volt. Makacs, mint egy öszvér. Minden dolgát percek alatt lerendezte, hogy ne legyen sokáig távol tőlem. Mellém csak akkor engedett mást, amikor kiengedtek naponta háromszor, hogy a mosdót használhassam. Első ilyen alkalommal hiába néztem rá haragosan, hiába rántottam el a kezemet, amikor érte nyúlt, egy „engedd kérlek" tekintettel rám nézve ismételte meg a mozdulatot, mire én engedtem neki. Onnantól csak annyira engedte el a, amíg a dolgomat végeztem és a napi zuhanyzásomat megejtettem. Tudtam félt engem az apjától, de azt is azonnal észrevettem, hogy ő is fél tőle. Minden izmai megfeszül, igaz igyekszik ezt leplezni, de én azonnal érzékeltem. Ezzel együtt vált világossá számomra az is, hogy kényszer hatására kellett összeismerkednie velem. Vajon ez a kényszer meddig a pontig tarthatott? Hol volt az a pillanat, amikor a kényszerbe a barátság is belejátszott? Szeretném megkapni a választ. Elmélkedésemet egy mocorgás szakította meg. Louis ébredezésé. Mivel nem mindig ébredek hamarabb nála, most én nézhetem végig azt a pár pillanatot, amikor az álmok világából a rideg valóságba jut.

- Jó reggelt kócos Csipkerózsika. – mondom azt a mosolyt villantva, amit oly nagyon szeret, de csak ritkán mutatom meg neki, itt talán most először.

- Jó reggelt neked is. Hogy aludtál? – kérdezi álmosan szemét dörzsölbe.

- Mint mindig, de az a pár perc, amíg téged nézzétek míg alszol elfeledteti azt.

Soha nem mondtam neki, hogy mennyire nyugtalanul alszom, fél éjszakán át hallgatom a szuszigását, míg el nem nyom ismét az álom.

Az óráját megnézve egy sóhajjal nyugtázta, hamarosan társaságunk lesz. Erre csak perceket kellett várnunk.

- Reméltem nem nekem kell ébresztőt rendeznem.

- Szerencsére nem. Engedd ki Harryt. – állt a rács mellé Louis.

- Ejnye, ejnye. Egy szó lemaradt. – mondta és vigyorogni kezdett.

- Bocsánat. Légy szíves.

- Na ez már így jó. – nyúlt a szekrény tetején lévő kulcsért, és már helyezte is be a rácson lévő zárba, ami nyikorogva nyílt ki.

Louis még ki se léptem már kulcsolta is ujjait a feléje nyújtott csuklóm köré. Ez már olyan rutinosan ment.

- Köszönöm. – mondtam hallhatóan, majd elindultunk a szokásos utunkra, némán követve a mellénk mára adott vigyázónkat.

Furcsa volt az iménti közjáték. Eddig ez a pasas még nem járt itt. Érzem, hogy Louis idegesebb. Csuklómat erősebben szorítja, mint eddig, mintha félne az érkezőtől. Szokásos menetrendünk szerint tettünk mindent, de mégis más volt ez a reggel. Lopva a pasasra néztem és azonnal észrevettem, hogy nézi Louist. Majd felfalja a tekintetével. Ez világossá tette a kócos viselkedését. Valóban fél főle. A miért is kezd világossá válni. Remélem nem nyúlt a fiúhoz. Tehetetlen düh költözött belém.

- Louis, most nem vagyok éhes. Menjünk vissza.

Az említett rám nézett. Tekintete riadt volt.

- A tegnapi vacsora kicsit megfeküdt a gyomromat. Ezért nem akarok most enni.

- Rendben, menjünk. – fog ismét csuklómra, és sietve a kísérőnket ott hagyva igyekeztünk vissza.

Én már a helyemen voltam, Louis a rácsot is bezárta, amikor a férfi utánunk jött.

- A fiú bezárva, a kulcs a helyén. Délig el leszünk.

- Ha így gondolod legyen szépségem. – mondta és vigyorogva kiment.

Louis egész délelött szótlan volt. Tudtam viselkedése mögött egy titok van, ami félelemmel tölti el. Folyton az ajtót lesi. Délben ismét megjelent a pasas. Szokásos mozdulatok, mégis mások. Eddig Louis érintései engem óvók voltak, most pedig a „ védj meg kérlek" érzését keltik. Figyelem a pasast, aki le nem veszi tekintetét a kócosról. Legszívesebben bevernék neki, de az egy végzetes hiba lenne. Így csak marad, hogy csak gondolatban, de már többször bevertem neki. Kócos szinte belökött a WC- be.

- Harry kérlek ne kérdezz semmit, csak siess, hogy minél hamarabb vissza tudjunk menni. – mondta suttogva.

Én csak bolintottam, mire magamra hagyott. Azonnal utána akartam menni, hogy ne legyen kettesben a pasassal, de a természet percekre bent marasztalta. Amikor kimentem, egy könnyes szemű Louist találtam. Azonnal a csuklómra fogott, és már húzott is vissza. Lent ismét gyorsan a rácsok mögött találtam magam.

- Van egy kis dolgom fent. Hamarosan itt leszek.

Hozzám beszélt, de most nem nézett rám.

- Ugye nem lesz bajod? Féltelek Louis.

- Én is téged. – suttogta, és az ajtó felé kezdett szaladni.

A várakozás perceit csiga lassúnak nevezni csak szépítés lehet. A rácsba kapaszkodva vártam, hogy visszatérjen. A pasas viselkedése sejtette miért nincs itt Louis. Hiú ábránd, és csak remélni tudom, hogy nem erőszakoskodik vele, hogy csak kaját kell csinálnia. Ezt a gondolatot azonnal megdőlt, amikor végre nyílt az ajtó. A fiú lépett be rajta. Tekintetét rám emelte, majd nekem háttal a matracra kuporodva zokogni kezdett. Tehetetlenség, a düh, a vígasztalni akarás érzése áramlott ereiben. A rács mellé guggolva, kezemmel megérintettem a vallát, mire összerezzentem.

- Én vagyok az. – suttogom, mire kezét az enyémre teszi.

Egy piros csíkot látok a csuklójánál. Mit csinált a pasas vele?

- Harry. Könyörgöm ne kérdezz semmit. Hamarosan jól leszek.

Válasz helyett, mert nem tudom mit kellene mondanom, inkább a plédemért nyúlva kicsit ügyetlenül, de betakartam. Zokogása idővel alábbhagyott.

- Köszönöm. – motyogja.

- Aludj kócos barátom. Hamarosan leváltják azt a barmot, aki bántott. Tudd gondolatban milliószor behúztam neki, és ha a gondolat valóssá válhatna, akkor már péppé verve lenne.

- Tudom úrifiú. Tudom.

Kezét mellkasához húzta, így szabaddá váló kezemmel haján simítottam végig.

- Aludj. Vigyázok rád.

Jól tudtam, a kimondott szavaknak, így a rácson belülről nincs valós alapja, de éreztem, hogy nyugtatólag hatnak rá.

Louis

Itt fekszem Harry takarója alatt, miközben fejemet simogatja. Sejti mi történt, de kérésemet tiszteletben tartva nem kérdez semmit.

Tudtam, hogy ez lesz. Amikor megláttam ki lép be reggel az ajtón. Mégis reménykedtem, ami csak délig tartott. Tekintete árulkodó volt, és szavai után, amivel Harryt fenyegette önként egyeztem bele abba, amit akart. Miután Harryt sietve magára hagytam tudtam hol vár Trevor. Most, hogy zsarolt, és tudta nem fogok ellenkezni kegyetlenebb volt. A kezeimet egy vastagabb kötéllel a hátam mögött összekötötte. Hiába szóltam hogy szoros, és fájdalmat okoz, ő csak röhögött, majd az ajtó felé indult, és onnan kérdezte folytatom- e tovább a nyavajgást. Tudtam meg kell védeném Harryt, ezért csendben maradva ingattam a fejemet. Percekig csak járkált körülöttem, többször állt meg az ajtónál kínozva ezzel is engem. Térdre rogyva adtam végleg meg magam. Ellenkezes nélkül tettem, amit már máskor is, de most minden hangot, amit kiadott jól hallottam. Nem kellett visszafogni a magát, hiszen itt nem hallotta senki. Akkor ott a fejemet durva kezek érintették, most a rács másik oldalán lévő érint. Nyugtatóan hat, ahogy vékony ujjai végig szántanak hajamban. Szavak tudom csak biztatásnak hangzottak el, mégis képesek gyógyírként hatni a ma szerzett újabb lelki sebeimre.

Szemeim kezdtek lecsukodni, és a szelid érintések hozzásegítettek, hogy némiképp lenyugogodva pihenni tudják.

- Nem alszom Harry. – suttogom, amikor elemeli kezét rólam. – Folytasd, olyan nyugtató.

- Akkor gyere kicsit közelebb.

Egészen a rácsig araszoltam, de nem fordultam meg. Nem akarom a szánakozó tekintetét látni, még nem. Talán az engem való nyugtatása rá is hatással lesz.

- Megígérem jól leszek nemsokára.

- Hiszek neked. – mondja, és hallom, ahogy elhelyezkedik a rács túloldalán, és kezét ismét magamon érzem. – Pihenj, mert hiányzik a kócos barátom, akire még mindig nagyon nagyon haragszom.

Sziasztok. Az előző részt oly gyorsan entereztem, hogy nem is köszöntem meg, hogy soraimmal tartottatok. Na most akkor duplán köszönöm, hogy olvastok. 

Üdv. Mindenkinek.