Harry

Már egy hete minden este a futó pályán vagyunk, Bob hűséges társamként tart velem. Napi fél óra futás, majd a többi olyan kocogó tempó. A kezdeti izomláz is elmúlt, hiszen más egy futópadon való futás és más egy pályán végezni ezt a tevékenységet.

Ma hamarabb értünk oda, és láttam, ahogy a gorillák kitessékelik az eddig itt tartózkodókat. Néztem beletörődő arcukat, szinte látom a gondolataikat. Magamban bocsánatot kérek tőlük, hiszen miattam kell idő előtt abba hagyniuk a testedzésükét.

Láttam egy fiút, aki lehajtott fejjel kullogott a többiek után. Nem tetszett neki a dolog. Ez jól látszott, de amikor a kocsi, amiben vagyok mellett lépkedett fejét felemelte autó felé fordulva kinyújtott a nyelvét. Egyenesen rám. Szóval tudja, a kocsiban vagyok, hogy miattam van ez az egész. Kicsit elszégyelltem magam. Hány embernek rontottam el az egész napi rohanás utáni kikapcsolódását.

Nem gondolkodva nyitottam ki a kocsi hátsó ajtaját és a távozók után kiáltottam, amikor már a kocsi mellett álltam.

- Bocsássanak meg. Nekem csak így engedik, hogy fussak.

Két testőr azonnal mellettem termett és rángattak a pálya felé. Tudtam kapni fogok ezért, de ezt kellett tennem.

- Harry. Elment az eszed? – üvölti a gorillák főnöke. - Nem. Csak rossz volt látni, hogy miattam kell elmenteniük. - Ugyan az van minden este. És ez lesz továbbra is. Így tudjuk a biztonságodat szavatolni.- Megértem, csak azt hittem rég zárva van a pálya, amikor én jövök.- Na irány a pálya. Fáraszt le magad.

Én szót fogadva az eddig kezemben tartott törülközőt nyakamba tettem és egyedül - mert Bob előző nap lesérült - indultam, hogy rójam a köröket. Most szinte az egy órát megerőltető tempóban futottam, igyekeztem kiűzni a bosszankodva távozókat. Egy idő után, ahogy egyre több kört teszek meg már csak egy arc marad meg. Egy nyelvet rám nyújtó, bozontos hajú fiúé.

Otthon Molly megvár. Az esti a megszokott rituálé után, a konyhában a könnyű vacsorámat eszem. Jól esik, hiszen a szervezetemnek szükséges a kalória utánpótlás, de a hangulatom más, mint eddig.

- Harry mi bánt? – kérdezi tőlem Molly.- Ennyire látszik? – teszem fel a kérdést, mire bólint. – Láttam, hogy miattam mennyi embernek kellett elhagynia a futópályát. Eddig azt hittem kapuzárás után megyünk. De nem, hiszen megtudtam minden nap úgy mond kizavarják az embereket onnan.- Harry. A pálya a nap huszonnégy órájában nyitva van. Csak addig van zárva, míg te vagy ott. - Ezt én miért nem tudtam? Ha ma nem érünk oda korábban, akkor még most sem tudnám. - Figyelj rám. Vannak dolgok, amit úgy kell elfogadni, ahogy van. Futni akartál sikerült. Ez legyen fontos ne az, hogy ez mivel jár. - Mától a bűntudat fog mardosni – felelem.- Ne engedj neki. Fusd ki magad. Igyekezz azt az egy órát felszabadultan eltölteni. - Nehéz lesz, de megpróbálom – sóhajtok, majd egy mosoly jelenikmeg az arcomon, amikor a nyelvét rám öltő fiú jutott eszembe. - Azt hiszem az én Harry valami szépre gondol most – kuncog Molly. - Egy undok torzonborz fiú jutott eszembe, aki szintén ott volt a pályát elhagyók kötött. Bánatosan kullogott. A kocsink mellé érve egyenesen a hátsó ablak felé fordult és kinyújtotta a nyelvét egyenesem rám. Honnan tudta, hogy az autóban vagyok? - Azt nem tudom, az undoksága ellenére mintha szimpatikus lenne neked, igaz?- Csak csodálom a bátorságát. Nem félt a gorilláktól sem. - Hidd el félt ő, csak akkor nem törődött az esetleges következménnyel. Ha holnap is ott lesz próbáld meg ott tartani. Úgy tudom Gregnek holnap fontosabb dolga akadt, mint te. Paul megy veled. Kérd meg. Bob egy ideig nem fog tudni veled menni. Egyedül nem jó a köröket rónod. - Köszönöm. Molly holnap délelőtt szeretnék veled menni, amikor Bob kávéját felveszed neki. Bár tudom hol van a szobája, de nem akarok egyedül oda menni. - Rendben, engedem, hogy te vidd neki a kávét. - Köszönöm. Nem is tudom mi lenne velem, ha nem ti lennétek mellettem. - Akkor lenne más, akit ugyan úgy szeretnél, mint minket, szeretnének téged, úgy, mint mi.- Mert engem csak szeretni lehet– mondom, miközben csillogó zöld szemeimmel, csábító mosolyommal nézek rá. - Igen, téged csak szeretni lehet.

Molly székem mögé lépett, fejét vállamra tette és karjaival átkarolt. Én belesimultam ölelésében. Szemeimet lehunyva élveztem a szeretet kifejezésének eme meghitt formáját.

- Na menj aludni. Előtte áruld el, mit szeretnél reggelizni. - Molly féle tojásrántottát! Mellé a szokásos teát kérem. - Elkészítem szívesem – mondja miközben összeborzolja a hajamat.- Köszönöm Molly. Megyek alszom pár órát.

Szobámban egy ugrással vettem birtokba az oly gondosan bevetett ágyamat. Akár hárman is kényelmesen elférnénk rajta. Vajon lesz olyan amikor valakivel meg oszthatom majd? Bevackoltam magam a selyemhuzatos párnák és takaró közé. A fáradtság legyőzött, de éreztem, hogy nem fogok tudni elaludni, hiszen minden gondolatomat a kócos fiú teszi ki. Na jó meg az, hogy hogyan fogom elérni, hogy velem maradhasson a pályán. Már pedig holnap vele fogok futni.

Louis

Végre a szobámban vagyok. Azt hittem, apám már soha nem enged fel ide. Most is, mint minden este részletesen el kellett mondanom mindent. Mit láttam, mit hallottam. Rámparancsolt, hogy iparkodjak, hívjam fel magamra a figyelmet. Azt hiszi ez olyan könnyű. Bár eltitkoltam, hogy ma rányújtottam a nyelvemet. Lehet ez volt az oka, hogy kiszállt a kocsiból, így csak pár méter volt köztünk. Láttam a szomorúságot abban a gondolom máskor zafír színben csillogó szemében, amikor beszélt.

"Bocsássanak meg. Nekem csak így engedik, hogy fussak."

Most is itt cseng a fülembe a hangja. Úgy tűnt nem is tudja mi folyik körülötte. Honnan is tudhatná, hiszen eddig nem látta, hogy kizavarják az embereket. Most igen, és ezt rosszul viselte.

Holnap ismét ott leszek. Látni fogom, mert látni akarom.

Gyorsan elvégeztem az esti teendőimet, majd lefekszem aludni. A párna alól elővettem az apám Harryről adott képét. Pár percig néztem a mosolygós arcot, majd elsuttogtam "Jó éjszakát úrifiú."

Reggel kicsit furcsán, zavarodottan ébredtem. Ennek egy furcsa álom volt az oka. Egy álom mely más helyen és időben akár igaz is lehetne. Én és a képen lévő fiú egymás kezét fogva mezítláb sétáltunk egy tengerpart meleg homokján. Jól tudom ezt soha nem fogom átélni. Ő gazdag, én szegény vagyok. Miatta lezárják a futópályát, én egy használtan kapott cipőben futhatok, mert apám érdeke ezt kívánja. Azzal a tudattal, hogy soha nem kerülhetnek közel hozzá, hogy az álom álom marad indultam neki az újabb napnak.

Szokásos reggeli rituálé. Magam készített gyors reggelimet megeszem, majd amilyen csendben csak tudnám kisurrantam a házból.

Suli után az öreg asztaloshoz megyek.

- Jó napot Desmond bácsi. Remélem akad munkám ma is – lépekbe a műhelybe. - Jó napot neked is Louis. De még mennyire. Az elmúlt napokban egy megrendelésen dolgoztam. Ma jönnek érte. Gyere megmutatom.

Amikor a szemem elé tárult az asztal elcsodálkoztam. Egy szépen megmunkált régi típusú, mégis modern asztalt pillantottam meg.

- Szerencsés, akinek a szobáját ékesíteni fogja.- Hidd el nekem az. De azt is hidd el nem mindig jó gazdag családban gyereknek lenni.- Higgye el szegény családban sem az igazi.- Tudom Louis. Ne tessék itt egy rongy. Töröld át. Ha csillog akkor még szebb lesz.

És én tettem, amit kért a mester. Igaza lett. Fél óra elteltével valóban látszik rajta a csillogás. Olyannyira, hogy még a légy se mert volna rászállni. A mester is mosolyogva nézi, majd letakarja ezzel védve a portól. Én hozzá is látok a takarításhoz. Mivel a fülesemen hallgatomközben a zenét nem észlelem a külső zajokat. Éppen az ajtó felé fordulok, hogy kivigyem a szemetet, amikor egy pillanatra azt képzelem, szellemet látok. A fiú a párnák alatti képről itt áll előttem. Mögé nézek, de nem látok testőrt körülötte. Egy lépést teszek felé és megbökóm a mellkasát.

- Hahó kócos. Nyugalom. Nem vagyok szellem.- Pedig először azt hittem Most már, hogy hallom a hangodat elhiszem, hogy tényleg itt állsz eljöttem. - Hidd el én is meglepődtem, amikor megláttalak. Amúgy Harry vagyok.- Louis – fogtam meg a felém nyújtott kezét. – Akkor a tiéd lesz ez a szép asztal?- Igen az enyém.

Zavarban vagyok nem is kicsit.

- Szép asztalod lesz.- Igen. A mester remek munkát végzett – simít végig a fényes felületen. - Már van több munkája nálam. - Akkor szép lehet a szobád is. - Ahogy mondod, csak egy baj van vele. Rajtam kívül senki nem látja. - De most már van egy tárgy, amit én is láttam.- Igaz, be nem egészen így értettem. - Harry azt hiszem tudom miről beszélsz. A magány embert próbáló dolog. Az erős emberek győztes csatát vívnak ellene.- Kócos, hogy te milyen bölcs dolgokat tudsz mondani.

Zöld íriszeivel ránéz, mire én pillanatra viszonzom, majd lesütöm a tekintetemet. Látom rajta, igyekszik egy már nem létező koszt keresni a padlón.

- Hé, Kócos. Mi a baj? Valami rosszat mondtam?- Nem úrifiú – emeltem rá tekinteteket. – Nem vagyok hozzászokva, ha dicsérnek. Nálunk ez nem szokás. Azt se tudom mikor dicsért meg bárki is. Na jó, te vagy a második. Desmond bácsi is megdicséri az itt végzett munkámat. A szavaimnak te vagy az első, aki így gondolja. - Pedig jó érzés, amikor dicséretet kapsz. - Ezt most tapasztaltam. - Bele is pirultál, ahogy látom.

Kezeimmel eltakarom érzésem szerint is piros pírba öltözött arcomat. Már az, hogy itt áll előttem is zavarba hoz, de amit mond az meg inkább, de szavai egészen a szívemig meg sem állnak. Este már nem csak a képe, de a hangja is kisérteni fog ezt már most tudom.

- Harry, köszönöm szavaidat. Ne haragudj a tegnapi viselkedésemért. Nem tudtam parancsolni magamnak. - Nem haragszom. Sőt! Eddig azt hittem a pálya már zárva van, amikor én odamegyek. Tegnap hamarabb érkeztünk. Amikor megláttam a távozó embereket, azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Ezért szálltam ki a kocsiból. A szégyen, amit éreztem beszélt akkor helyettem. - Szerintem szavaid eljutottak mindenkihez. - Remélem. Nekem csak így engedik, hogy fussak. Pedig milyen jól enne egy versenytárs. Most még Bob sem tud velem tartani.

Figyeltem miközben beszélt. Eszembe jutott a mester korábbi szavai. Talán az itt álló fiúról beszélt.

- Úrifiú. Kérd meg a testőreidet, engedjék meg, hogy engedjenek veled valaki futni – javaslom, nem is hátsó szándékkal, amit apám kényszerített rám. - Mond csak Kócos, ha lehetne elvállalnád a futó társam szerepét?

Azt a mondatot hallom, amit akarok. Belül örülök, de igyekeztem ezt kifelé nem kimutatni. Emlékszem apám esti fenyegető szavaira. Büntetést is emlegetett, ha nem iparkodom közelebb kerülni Harryhez. A sors közbe játszott kicsit a mai nap.

- Harry, ha szeretnéd, és persze engedik szívesen. - Készülj nem lesz egyszerű mire a közelembe kerülhet az. Viszont, ha sikerül én leszek a legboldogabb ma este. - Ha ez neked boldogságot okoz, akkor vállalom a testőrök zaklatását. Ott leszek, amikor kitessékelik a futókat. - Maradj a közelben majd, hogy lássalak. És köszönöm Louis.

A mester és a testőr hamarosan csatlakoznak hozzájuk.

- Desmond mester. Csodás asztalon lett. Te egy varázsló vagy. - Köszönöm fiam. Szerettem volna, ha magányosan is de örömmel használnád.- Érezd azt a szeretetet, amit a mester bele csempészett készítése közben. - Kócos, az ilyen szeretetet nem csak érzem, hanem ezek éltetnek.

A rám néző tekintete olyan szomorúságot mutatott, hogy még nekem is belesajdul a lelkem. Egy tárgy, annak készítőjének bele fektetett munkája, az anyag megmunkálásának szeretete éltet valakit. Most tudatosul bennem, milyen magányos, szeretetre éhes a fiú, akit apám elrabolni készül. Már most tudom, amint apám kezébe kerül egy tapodtat se mozdulok mellőle. Szeretni fogom, ott leszek mellette, akkor is, ha gyűlölni fog. Mert fog, hiszen nekem is szerepem van nem is kicsi és erre rá fog jönni, illetve apám nem fogja eltitkolni.

- Azt hiszem ki is vihetjük a kocsihoz. Louis segíts kérlek – hallom az asztalos mester hangját. - Igen is – ugrottam meg.

A gondolataim kizárják a külvilágot és a nevem hallatán ijedten léptem egy lépést, de ha nem kap el valaki, akkor bizony a padlón találom magam.

- Hahó Kócos. Mi történt? – hallom még a másik fiú hangját közvetlen közelről, miközben pár csontos ujját érzek mag vállaimnál. – Ha nem káplán el, biztos közeli ismeretséget kötöttél volna a padlóval. - Szerencsére itt voltál és megmentettél. Köszönöm.

Elköszönő szavaimat a zöld szempárba nézve mondom, de mind aketten elpirulunk, majd zavartan kapjuk el tekintetünket egymásról.

- Harry – hallom amint egy figyelmeztető, de emberséges hang ejti ki a fiú nevét. – Lassan indulnunk kell. Fogjátok meg az asztal felétek eső oldalát. Vigyük a kocsihoz.

Egymás mellé álltunk és úgy emeltük meg. Elől a testőr egyedül emelte. Desmond bácsi pedig tartotta az ajtókat. A nagy terepjáró hátuljába gondos odafigyeléssel szorosan rögzítve tettük be.

- Otthon majd az alkalmazottak felveszik a szobába. Köszönj el és induljunk.

Én már visszaindultam a ház felé. Valahol reménykedtem, hogy elköszön tőlem is.

- Hé, te kék szemű kócos. Várj már meg! – hallom a fiú hangját és mire hátra fordulok már itt is áll előttem. – Azt hitted köszönés nélkül itt hagylak.- Azt hittem csak a mestertől köszönhetsz el. - Szerencsére ő nem olyan szigorú, mint a többiek. De nem maradhatok sokáig. - Akkor szia. Örülök, hogy megismerhetjük egymást. - Nálam biztos nem jobban. Elraktározom ezt a pár percet, és ha magányosan tengetem napjaikat vissza tudják emlékezni. Szia. És ne feledd, este a futó társam leszel.- Remélem. Én ott leszek. Menj ne haragíts meg a testőrödet.

Egy gyors kézfogás után pár lépéssel a műhelye bejáratánál terem, de hátra fordul és rám kacsint. Egy mosollyal válaszolok.

Miért kell nekem ezt csinálni? Miért kell apám parancsára össze is barátkoznom? Pont vele. Az ablakból nézem, ahogy beszáll a sofőr melletti ülésre, majd az elhajtó autót figyelem. Nekünk soha nem volt kicsinek. Soha nem volt alkalmam élvezni a száguldás miatta adrenalin túltengés érzését. Talán egyszer valamikor megadatik nekem. Most az alig egy óra alatti újonnan szerzett élményeiről csillogó szememet lehunytam. Képzeletben már le is vetítem, ahogy egy smaragdzöld szemű sofőröm mosolyog gyermeki viselkedésében.

- Louis. Látom ez a fiú elvarázsolt – hallom a mester hangját, mire szememet kinyitom, és mosolygok. – Ismerlek egy ideje, de ilyen fülig erő mosolyt nem láttam még tőled. - Desmond mester. Talán eddigi életem legszebb perceiben volt részem. - Szerintem Harry is így gondolja. Fiam. A sors útjai ki kifürkészhetetlenek. - Az, de néha fura játékot is tud űzni. - Engedd, hogy játszon veled. Sose tudhatod, hogy mi lesz a vége.

Egy nagyot sóhajtottam. A velünk való játszadozásának tudom mi lesz a vége. Apám elrabolja Harryt. Zsarolni fogja a Styles birodalom legnagyobb emberét. Mégis azt érzem, hogy a vége nem úgy történik majd, ahogyan ő akarja. Félelem tölt el, ha csak arra az időre gondolok.

- Mára befejeztük fiam – hallom meg az idősebb hangját. – Menj szépen haza. Tanulj, és utána irány a pálya. Engedd ki magadból azt a sok rossz dolgot, ami emészt, mert látom nyomasztó valami. - Igen, de nem beszélhetek róla. Remélem minden jóra fordul egyszer. - Csak hidd, hogy jóra fordulhat.

Az asztalos mester szavait hinni akartam. Hinni, hogy a félelmem alaptalan, és bármi is fog történni tudni fogják, hogy én kényszerből tettem mindent.

Mielőtt kilépek az ajtón a mester a zsebemben csúsztatja a fizetségemet. Mindig csak otthon néztem meg, amikor magamra zártam a szobám ajtaját. Hisz mindig tudom, kapok annyit, hogy a következő ide jövetelemig kitart.

- Vigyázz magadra Louis – ölel magához.- Vigyázzon rám a sors. Rábízom magam – mondom, miközben úgy bújok hozzá, ahogy egy unoka teszi nagyapjával. 

Sziasztok. Köszönöm, hogy ismét a soraimmal töltöttétek az időtöket. Millió puszi érte.