Harry

Fel alá járkálok, olyan ideges vagyok. Most lett vége Louis vizsgájának. Molly belefáradt a nyugtatásomba. Gondolatban újra levetítette a tegnapi pikniknek a legemlékezetesebb mozzanatait, mert ugye örök emlék marad minden perce. Louis izgatottsága, az a gyermeki viselkedése, amikor szinte könyörög, hogy engedjem neki, hogy ő pakolhassa ki a kosár tartalmát a plédre telített abroszra. A sok finomság, egy egy szendvics, sütemény és sok-sok gyümölcs láttán Louis zokogni kezdett, és tényleg kisgyerekként bújt hozzám vigasztalásért. Hamar megemberelte magát és igyekezett kihasználni a kapott szabadság minden percét.

A nagy faliórát szuggerálom, hogy minél hamarabb teljen az idő, hiszen már itt kellene lenniük. Szinte rakétaként rontottam ki a szobából, amikor nyílt az ajtó. Nem törődve semmivel úgy öleltem, hogy szinte a levegőt is ki szorítottam belőle.

- Sikerült Harry. Megtudtam írni. - mondja miután engedek a szorításból és vett pár lélegzetet.

- Egy percig sem kételkedtem ebben. - engedem el, hogy végre tudjon öltözködni.

Láttam valamit a kezében, de nem firtattam mi az, hiszen tudtam elmesélni majd annak a történetét.

- Nagyon nehéz volt? - kérdezem miután már itthoni kényelmes ruhában ült foteljában egy pohár teát kortyolva, amit Molly az imént adott a kezébe.

- Annak, akinek annyi ideje volt tanulni, mint nekem, annak nem, de volt pár kérdés, ami már engem is megizzasztott pár pillanatig.

- Szeretném, ha elmesélném mindent.

- Először egy kiadós ebéd fiúk! - lépett be Molly. - Addig semmi mesélés, az ebéd tálalva

Louis Paulra nézett és korábbi ígéretére emlékezve, amit én is hallottam állt is fel, hogy a konyhába induljon. Én is követtem és meglepetten néztem a három terítéket az asztalon.

- Csatlakozom hozzatok, ha nincs ellenetekre. – hangzottak Paul szavai. - Az izgalmas, eseménydús délelőtt engem is megéheztetett.

- Miért is lenne ellenvetésünk örömmel vesszük a társaságodat.

Így a Molly által itt készített két fogásos ebédet, plusz a desszertet végre nyugodtan idegeskedés nélkül tudtok elfogyasztani, és örömmel láttam, hogy Louis is jó étvággyal eszik még testőr jelenléte sem zavarja. Desszert mellé, amely rafináltan tálalt puding volt nagy adag tejszínhabbal a tetején egy egy kávét is elfogyasztottunk. Molly még ezt is istenien tudja csinálni.

A nappaliban ülünk, miután Louis még a konyhában megköszönte az ebédet Mollynak és egy ölelést zsebelt be tőle. Paul is ölelésbe vonta mondva ez a nap más mint a többi.

- Gyere ide Boo, szeretném ha most végre elmesélnél mindent. Kérlek kezdd el és mindent tudni szeretnék. Onnan, hogy útnakindítottalak miután azt a képet el készítettem rólad. – mutatom, amit titokban készítettem a telefonommal. – Olyan csinos voltál.

- Én inkább úgy éreztem magam, mint amikor egy manóra rá adnak egy óriás ruháját. De a képért még egyszer szabad emberként bosszút állok. - mondja, de azért jobban megnézni magát a képen majd egy mosoly jelent meg az ajkaid. - Most már értem miért mondták, hogy csinos vagyok.

- Mondták? - kérdeztem meglepetten, amikor nevetve bólogatott folytattam. - Louis szélvész kócos barátom itt az ideje, hogy el kezdj mesélni.

Kezemet a kanapé támlájára tettem és magamban vállon veregettem magam ezért, hiszen Louis az oldalamhoz vackolta magát.

- Nagyon izgultam amikor bezáródott mögöttem a lakás ajtaja. – kezdte.

Louis

/ 8 órával korábban. /

Egy pillanatra meg kellett állnom, mert a rémülett megbénított.

- Paul. - szólok alig hallhatóan. – Várjon.

Visszalép mellém.

- Louis. Vegyél pár mély levegőt. - mondja és én teszem, amit kér. – Tudsz mindent nem kell félned.

Kezeid vállamra teszi, majd a következő pillanatban fejemet megfogva mellkasához húzza. Miután megnyugodtam tekintetemet rá emeltem.

- Köszönöm – mondom, majd a lépcső irányába nézek. – Azt hiszem mehetünk.

Az autóút csendesen telt. Sofőrünk volt, itt Paul mellettem ült. Egy mosolyt láttam rajta, amikor automatikusan kezeimet magam alá tettem. Az iskola környéke most csendes volt. Jóval hamarabb értünk ide, mint ahogy a vizsga kezdődik. Ez is feltétel, amit betartottunk. Paul és én egyenesen az igazgatói irodába mentünk, ott már vártak minket.

- Örülök Louis fiam, hogy itt vagy.

- Köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek.

- Sokunk közös eredmény, de végső eredményt neked kell megszerezned.

- Azt hiszem tudok mindent, kihasználtam az időmet, tegnap pedig egy rögtönzött piknikkel engedték, sőt megparancsolták, hogy szellőztessem ki a fejemet. A tudás jól bezártam, de a rossz gondolatokat kiűztem fejemből.

- Szeretném megjegyezni mennyire jól áll az öltözet rajtad. - lép mellém az igazgató. - Akkor készen állsz Louis?

- Igen készen.

- Akkor gyere, megmutatom melyik teremben leszel. Igaz titokban kellett volna és akartuk is tartani, hogy te is vizsgázhatsz, de az osztálytársaid egyszer rákérdeztek. Tudják, hogy ma te is itt leszel, és tudják tied lesz a legjobb eredmény az évfolyamból.

- Köszönöm és jólesik, hogy bíznak bennem.

- Akkor indulhatunk is.

Először az igazgató lépett ki majd én követtem őt, Paul pedig csatlakozott hozzánk. Tudtam, hogy nézelődhetek hiszen senki sincs itt. Jó volt az ismerős falakat látni, képeket tárgyakat. Szerintem nincs is rajtam kívül egyetlen diák sem, aki pontosan tudná felsorolni mi hol van. Én igen, mert szívesen voltam évekig itt, mint bárhol máshol. A régi osztály termem előtt álltunk meg.

- Louis Tomlinson. Mindenki tett hozzá valamit a vizsgádhoz. Én az osztály termedet adom hozzá. Sikeres vizsgát kívánok. Azt hiszem a padot megtalálod magad is

A szavak elhangzása után kinyitotta nekem az ajtót és én beléptem egyenesen a régi helyemre mentem. Ott írhatom meg a vizsgát ahol évekig ültem. Egy tábla csoki, egy üveg üdítő és egy nevemmel ellátott toll várt rám. Leültem a helyemre tollat kezembe véve néztem azt.

- Louis felejtsd el minden rossz gondolatot megértetted?

- Igen Paul, Még mennyi idő van a kezdésig?

- Alig 30 perc, szóval addig lazíts.

- Igyekszem. – mondtam, és elengedtem magam. Az arcomat a padra helyezte úgy, mint oly sokszor. A különbség annyi, hogy nem aludtam el mint régen, hiszen kipihent vagyok, de bizony volt, hogy a padon többet pihentem mint a saját ágyamban.

Az iskolarádió recsegése kicsit megijesztett, de az igazgató megszólalása a vizsga percek múlvani kezdetét hirdette.

- Kedves diákok. Sok sikert, öregbítsék a jó vizsga eredménye iskolánk hírnevét. Ezennel a vizsgát megnyitom.

Ekkor kopogtattak a terem ajtaján. Paul egy hölgyet engeded be, aki egészen az asztalomig sétált, majd megállt mellette.

- Louis Tomlinson? – kérdezte.

- Igen én vagyok. – mondom.

- Akkor ez a magáé. Sok sikert kívánok.

- Köszönöm. – veszem el a több lapból álló feladat sort.

Visszaültem a helyemre, tekintetemmel Paul keresem, aki egy biztató mosolya válaszol. Az újonnan kapott tollamat kezembe véve hozzá is kezdek. Kérdésről kérdésre haladva volt, ami könnyen ment, de volt, ami bizony egy kicsi gondolkodást, gondolatok összeszedését igényelte. Tudtam nem kell sietnem. Egyszer álltam meg egy pár perc pihenőre. Ekkor elfogyasztottam a kapott csokoládét, ittam a vízből, majd pár perc után folytattam. Utolsó kérdés után többször átnéztem nem maradt-e ki valamelyik kérdés, de ilyet nem találva pad szélére toltam az immár nevemmel ellátott, hol kitöltött, hol kidolgozott válaszaimmal elhalmozott tételsort.

- Azt hiszem végeztem. – szólalok meg félénken.

- Láttam többször is átnézte már. Valóban úgy érzi befejezte, akkor kérem hozza ide nekem.

Paulra néztem, aki bólintott, így felállva az asztalnál ülő hölgyhöz lépkedtem majd letettem elé a vizsga anyagomat.

- Köszönöm. Ismerem az önnel történteket. Azt hiszem büszke lehet magára Louis. Tudom mennyi ember segítsége kellett, hogy most itt lehet, de az érdem csakis a magáé, mert itt van, mert nem hátrált meg.

- Asszonyom. Igen engedmények, engedékeny segítőkész emberek tették lehetővé, hogy itt lehetek. Nem mehetett veszendőbe az a sok itt töltött idő, a tudás, amit itt kaptam. Remélem az eredménnyel meg tudom köszönni mindenkinek.

- Biztos vagyok benne. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek azt, aki vigyázott a keresztfiamra amikor szüksége volt rá.

Nagy kerek szemekkel néztem az előttem állót. Még levegőt is elfelejtettem venni a megdöbbenéstől.

- Igen Louis. Az a fiú, aki most biztosan izgul érted, ő Harry a keresztfiam. De tudod, ez titok, mint oly sok minden, - mondta mosolyogva.

- Tudok titkot tartani. - suttogom és hagyom, hogy az, aki a vizsgámat felügyelte magához öleljem. - Köszönöm.

Amikor elengedett, mintha az előbbi percet meg sem történtek volna, fogta a dolgozatomat egy borítékba tette magához ölelte a többi holmijával együtt.

- Viszontlátásra uraim. - köszönt majd bezárta az ajtót.

A padba vissza ülve homlokomat a padra helyezve veszek pár mély levegőt.

- Jól vagy Louis? - hallom felém közeledni a testőrt.

- Igen uram jól vagyok, csak fel kell dolgoznom az előbbi perceket.

- Csak nyugodtan. Pihenj. Van még legalább egy óra mire az igazgatóhoz mehetünk. Meg kell várni míg a többiek elhagyják az iskolát.

- Akkor, ha nem baj szeretnék az ablakhoz menni. Tudtam mikor zárják az iskola kapuját, sokszor órákig ültem ott.

- Menj csak.

Én felálltam és a szokott helyemen, oly sok hét eltelte után ismét ott ülhettem. Nézhetem az iskola udvarát, de ha csak előre néztem a város melletti hegyeket figyelhettem. Ez volt az én menedékem.

Az ajtónyi tudásának hangja szakította ki a gondolataimból. Az igazgató maga lépett be rajta.

- Már nincs diák az épületben. Most már kijöhetsz, hogy egy kérésed teljesülhessen. Már várnak

Tudtam, hogy most lesz az alkalom megköszönni a tanáraimnak a segítséget. Félve léptem be a tanáriba és amikor felemeltem a fejem kedves tanáraim mosolygós arcával találtam szembe magam.

- Köszönöm köszönöm. – suttogom, mert a meghatottság a hangomat fogvatartotta. - Hálás vagyok mindenkinek.

- Louis, mi pedig nagyon büszkék. - lépet mellém az osztályfőnököm. - Büszkék, mert megmutattad többet érsz, mint amit hittek rólad.

- Azért tudtam mert olyan csodálatos emberek állnak mellettem. Nem áll módomban külön megköszönni

- Louis módodban áll. - szakít félbe Paul a mondatomat. - Na menj.

És én mentem, oda minden tanárhoz, akik ölelő karokkal vártak, zártak azok közé. Utoljára maradt az osztályfőnököm, aki immár egy dobozzal állt ismét mellettem.

- Ez a tied, mert tudjuk, hogy szereted. Tudunk róla, hogy ott, ahol vagy mindened megvan, gondoskodnak rólad, mégis mi ez ezzel szeretnék hozzájárulni. - mondta és kezembe adta a dobozt, ami tele volt csokival.

- Köszönöm.

- Mi tartozunk köszönettel.

Zavartan néztem ismét körbe. Én igyekeztem nem elsírni magam, pedig így is határán jártam ennyi szeretetett kapva, amikor látom, hogy tanáraim többsége könnyei törölgette az enyémek is megszöktek. A dobozt Paul kezébe adtam és zokogva bújtam tanárom  karjai közé. A karok közé, amely oly sokszor vigasztalt már.

Percek kellettek míg végre el tudtunk indulni, de egy újabb meglepetés ért az aulában. Egy felirat várt mely mögött az osztályomat láttam felsorakozni.

                     Tudtuk, hogy bátor vagy!!! Nagyon szeretünk.

Néztem a feliratot majd éreztem, hogy a dobozt elemelik kezemből.

- Na menj, kapsz 10 percet. - hallom Paul szavait. – Bízom benned.

- Köszönöm. - mondom és pár lépéssel többiek mellett is voltam.

Egy gyors kézfogás a fiúkkal, egy gyors közös ölelés a lányokkal. Jó volt hallani a dicsérő, bátorító szavakat, azt, hogy hittek benne, és hogy mennyire segíteni akartok nekem mindig, de nem volt elég bátorságuk, hogy elviseljék azokat a szavakat, amivel elhárítottam volna azokat. Jólesett, hogy elfogadtak olyannak amilyen voltam. És amikor a megjelenésemet megdicsérték azt, hogy milyen szép és csinos vagyok. Ezeken csak kuncogni tudtam. Lépteket hallottam és amikor hátra pillantottam a testőrt láttam közvetlen mögöttem.

- Ne ijedjetek meg. Igaz nagynak és magorvának tűnik, de arany szíve van. Letelt a tőle kapott 10 percem. Köszönök mindent.

- Louis ezt fogadd el tőlük.

A szavak elhangzása után egy nagy macit adtak a kezembe egy szalaggal a nyakában

- Jól látod mindannyian aláírtuk és még a tanáraink is.

Szóhoz sem jutottam. Ez ismét csak sok lett hirtelen. A köszönöm szót tátogtam, mert hang az nem jött ki belőlem.

- Azt hiszem mi lassan indulunk. - szólt helyettem Paul. - Kérlek benneteket a feltételt, amit szabtam tartsátok be.

- Igen. Uram, a többiek nevében mondom, hogy hálásak vagyunk a lehetőségért, nem feledjük, ez titok kell, hogy maradjon.

- Köszönöm, hogy együttműködőek vagytok. Ez mind Louis biztonságáért szükséges.

A kapott macit szorongatva pislogok. Tehát Paul tudta mit terveznek, és engedte. Hihetetlen.

- Lányok fiúk! - találom meg végre hangomat. – Köszönöm, hogy mellettem, velem vagytok, Soha nem feledlek el benneteket.

- Mi sem Louis. Büszkén fogunk gondolni rád mindig. Nagyon szeretünk.

- Én is benneteket.

Paul elindult én pedig az újonnan a kapott macival siettem utána. A dobozt most ő vitte, volt alkalmam az ajtóból visszanézni és integetni a többieknek, akik szintén integettek.

Harry

- Szóval így történt. Ez volt még távol voltam innen. Harry, el sem hiszem a mai napot.  Én

- El ne kezd. Nem vagy mihaszna! - vágtam a szavába.

- Nem is ezt akartam mondani. – szól és szégyenlősen elfordul.

- Akkor mit akartál? Azonkívül bármit mondhatsz.

- Csak azt akartam mondani, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ennyi ember szeret engem.

- Louis. Lehet, hogy sokan szeretnek. Ennek bizony bizonyítékát is adták feléd így vagy úgy. Azért egyet ne felejts, én vagyok az első számú, aki szeret téged, mert az én szeretetem már olyan – nem tudtam befejezni a mondatot.

- Milyen Harry? - néz a szemembe.

- Olyan Louis, ami azt suttogja a fejembe, hogy adjak neked egy puszit, de ne a homlokodra, ne is a nózidra, és ne is az arcodra. Oda akarja adatni, ahova még soha senkinek nem adtam.

- Akkor tedd meg.

És én megtettem. Csukott szemmel közelítettem felé és egy pillanatra össze érintettük ajkainkat.            

Na Halihó soraim olvasója. Köszi, hogy ismét itt vagy. Remélem megérte eljutni idáig. Millió puszi, hatalmas ölelés.  Ja és örök hála a csillagokért.  Üdv Moncsi