Louis

Egyedül vagyok ismét. Egy olyan délutánt követően, ami bár megéltem mégsem hiszem el. Az esti zuhanyzáson is túl már az ágyban fekszem. Ott, ahol órákkal korábban Haza vállán és karjai között voltam. Ott, ahol egy mondatban olyat mondott amit hallani akartam, de reménykedni még csak nem is mertem róla. Tudom, nem siettethetem, nincs is jogom hozzá. Magának kell rájönnie. Azt már most tudom, amennyiben lehet mellette leszek, és végig vezettem az úton, amin nekem egyedül kellett végig mennem.

Az ágyon fekszem és amint lehunyom szemeimet eszembe jut a délután történtek minden egyes perce. A pillanat,mikor átléptem a küszöböt ami tiltva volt eddig, a napfény melege, ami hosszú idő óta újra érte arcomat.

A ház előtt várt egy nagy autó, amibe kényelmesen elfértünk. Én Haza mellé ültem. Kezeimet tördeltem, hiszen hiába biztattak, az idősebb férfiak tekintetei is ezt sugallták, mégis velem maradt a félelem. Harry megelégelte,hogy kezeim látják idegességem kárát, ezért csuklómra fogva maga ölébe húzta kezemet.

- Ne idegeskedj Louis. Nem lesz semmi baj.

- Bízom a szavakban. – suttogom.

Harry próbálta megtudakolni merre tartunk, de türelem fiam válaszon kívül semmi más nem hangzott el.

A kocsi ablakán néztem ki remélve felismerek valamit, ami támpontot adhat merre is járunk, de ismeretlen volt minden amit láttam. Jól tudom mi a meglepetés lényege, de most már nagyon szerettem volna tudni hová is tartunk.

- Ott vagyunk már? - hallom Harry hangját és a szemben ülőkre nézek én is várakozóan.

- Még nem, de hamarosan odaérünk. – hallottam meg a válaszadó hangját, amit igaz nem sokat hallottam, de tudom soha életembe nem fogok elfelejteni.

- Ne türelmetlenkedj Harry. Édesapádék jót akarnak nekünk, meglepetést terveztek. Ne rontsd el kérlek!

- Pont te mondod. - emeli fel rám tekintetét az ölében lévő kezeinkről.

- Harry én féltem és még most is félek. Te türelmetlen vagy. A kettő nem ugyanaz.

- Igazad van. Nem ugyanaz. De akkor is ott vagyunk már?

Én kuncogni kezdtem, míg a két férfi igaz csak visszafogottan nevetni.

- Nahát, az én keresztfiam nem lesz modell, amikor a türelem szobrát fogják megmintázni.

- Nem bizony. - adott igazat barátom édesapja, ami Harry duzzogó arcát eredményezte.

Egy épület föld alatti parkolójában állt meg az autó. Paul kinyitotta az ajtót. Illedelmesen én voltam, aki utoljára szállt ki. Körbenézve ismét megijedtem, hiszen testőröket láttam körülöttünk nem is keveset. Egy kezet éreztem a vállamon, mire hátrafordultam és a bíró úrral találtam szembe magam.

- Csak a biztonságunk miatt vannak itt.

- Tudom, mégis ijesztő. – suttogom, mire egy bátorító szorítását éreztem magamon.

Egymás mellett lépkedtünk a kocsi csomagtartójához, amit a testőr éppen akkor nyitott fel, és két sporttáskát vett ki onnan. Harryvel egymásra néztünk. Az egyik táska ismerős volt azt kapta Harry az ismeretlen pedig az én kezembe került.

- Fiúk, ha még nem találtátok volna ki mi következik akkor elmondom.

- Paul ne húzza az időt. Inkább vigye őket befelé.

- Rendben van. Indulás fiúk.

Elindult mi pedig követtük öt. Természetesen még két testőr csatlakozott hozzánk. Egy ajtó előtt megálltunk.

- Befelé. - nyitotta ki azt. - Remélem mostanra már kitaláltátok mi lesz az elkövetkezendő óráitok programja.

Én bólintással, Harry pedig egy széles mosollyal jelezte igenlő válaszunkat. Számomra Harry táskája adta meg a választ, hiszen oly sokszor láttam már nála.

- Alig akarom elhinni Harry. - állok az öltöző közepén a táskát kincsként szorítom magamhoz.

- Pedig itt vagyunk és ha gyorsan magunkra vesszük azt, amit nekem Molly, neked pedig Paul rakott a táskába, akkor hamarosan ismét egymás mellett futhatunk. A város legszebb zárt atlétikai pályán leszünk perceken belül.

Én csak pislogni tudtam, és az öltözőpad felé indultam, ami bár elválasztott minket egymástól de hangok, ami Harry gyors öltözésének bizonyítékai megnyugtattok nem vagyok egyedül. Alig pár perc múlva már az ajtónál álltunk. Harry egy flakont adott a kezembe.

- Ezt Molly küldi neked. - mondja és már nyitja is ki az ajtót.

És igen elindultunk, hogy egy hosszú folyosón kijutva annyi idő után ismét Harry és én egymás mellett róhassuk a köröket. A szemeim tányérnagyságúra kerekedtek attól, amit láttam ott.

- Igen Louis. Itt fogunk futni, ahol a nagy versenyeket szokták rendezni.

- Látom. Felismertem hiszen képeket már láttam erről a helyről. Hihetetlen, hogy itt lehetek. - mondom de egy enyhe csípése érzek a karomba, hiszen Harry megcsipet. - Most már tudom, tényleg itt vagyok.

A kezemben lévő törölközőt, mert arról is gondoskodott Paul a földre tettem, majd felnéztem Harryre. Egy emlék azonnal eszembe jutott és szó nélkül sprintelni kezdtem, mint a legelső alkalommal, remélve követni fog. És követett is. Pár méter után be vártam és együtt futottunk tovább. Őszinte akarok lenni inkább ilyen kocogós volt a tempónk mert nem akartuk,hogy bármi bajuk legyen, hiszen régen végeztünk ilyen fajta mozgást.  Észre vettük, hogy a két férfi a lelátón ül és amikor előttünk haladtunk el integettünk feléjük, amit mosolyogva viszonoztak. Ekkor értettem meg mit is akartak ezzel az egésszel. Az, hogy Harry és én mindent elfeledve legyünk ha csak percekre, és azt tehessük, amivel elkezdődött a mi közös, a sors akarta életünk. Látni akarták, hogy két sérült, mert valahol tényleg azok voltunk tud önfeledten boldog is lenni. Elfelejteni azt, ami történt és azt,  ami történni fog. Engedték, hogy két egyszerű fiú legyünk, akik csak a jelennek a kapott lehetőségnek él. És mi éltünk. Semmivel nem törődve feküdtünk pálya közepén ismételt sprint verseny után. Paul közelebb jött a törölközőnket és a vizet is magával hozva.

- Azt hiszem ennyi elég is volt mára. Maradhatok még, de már a futást fejezzétek be.

- Köszönjük. – mondta Harry és nyúltunk szinte egyszerre a flakonért és a törölközőért.- Én már érzem, hogy ennek holnap ára lesz, de nem fogok miatta panaszkodni.

- Én sem – feleltem. - Így nemcsak a gondolataim fognak emlékezni erre a napra, hanem a testembe beköltöző izomláz is.

A testőr egy kedves mosollyal az arcán hagyott ott minket. Percekig némán feküdtünk.

- Haza, én most olyan boldog vagyok!

- Boo, én is boldog vagyok.

Hazafelé már csak négyen ültünk az autóban miután elbúcsúztunk jótevőinktől. Ők másik autóval hagyták el a parkolót. Az úton most már félelem nélkül tudtam nézelődni, és elraktározni a város számomra eddig ismeretlen részének látványát.

Kint már régen besötétedett. Telefonomat nézem. Azt a képet, amit Paul készített rólunk. Folyosón állunk egymás mellett. Mellettünk pedig Harry festménye, amit én először rondának tartottam, és azóta is minden reggel bocsánatot kérek tőle.  

Halihó. Remélem a  fiúknak szánt meglepetéssel téged is megleptelek.  Köszi, hogy itt jártál.   Puszi.