Louis

Ismét reggel. Ismét egy nap, amit Harryvel tölthetnek. A számomra még most is hihetetlen nap óta két hét telt már el . A közös tanulásunk, a beiktatott beszélgetéssel töltött szünetek, a közös ebédek és a tudat, hogy szeretnek és fontos vagyok mind egy egy cseppje egy láthatatlan elixírnek. Elixír, mely minden cseppje a gyógyulást hozza el. Végre merek már a tükörbe nézni, és egy olyan fiú tekint vissza rám minden reggel, akit titkon régen látni akartam. Egy csillogó szemű kicsit pufók arcú és mosolygós képmásomat látom, aki eldöntötte eleget tesz a körülötte lévőknek és igyekszik a kialakult helyzetből kihozni a legjobbat. Ezt kérték már az első napon, de a tudatom napokkal ezelőtt jutott csak el arra, hogy azt is tegye. Azt, hogy már nem gondolok folyton mi lesz velem, mikor veszik el tőlem azt, ami most körbevesz. Egyvalamit nagyon szeretnék tudni de nincs bátorságom megkérdezni Harrytől, pedig tudom válaszolna rá. Válaszának tartalmában is biztos vagyok mégis hallani akarom tőle is. Hallani, hogy a barátsága nemcsak az ítélet kihirdetéséig tart, hanem majd utána is, ha távol de mellettem lesz és ha letelik akkor ismét ott fog állni mellettem. Ismét törzshelyemmé vált fotelban ülök egy kiadós reggeli után. Várom, hogy nyíljon az ajtó és órákig kellemes társaságban legyek.

Eszembe jutott ismét a reggel megfogalmazott elixírem. A képzeletbeli elixír az életkedvemre a csokoládé pedig a boldogságomra hat. A csokit, ami soha nem akar el fogyni, mert hol Harry hol pedig Paul teszi bele az utánpótlást. Gondoskodásuk megható, mégis az, hogy én nem tudom viszonozni egy kicsit zavar,  de most tényleg csak a viselkedésemmel tudom ezt megtenni.

Hallom, hogy igen nyílik az ajtó én pedig a kapott nevemhez híven szélvész módjára rontok ki a szobából, de most Harry előtt megállok és úgy ölelem magamhoz. Igen most már én zárom őt karjaim közé, amit ő egy mosollyal és két gödröcskével az arcán jutalmaz.

- Végre itt vagy, már vártalak.

- Én is nagyon itt akartam lenni melletted.

Harry kibontakozott az ölelésből de csak azért, hogy ő zárhasson karjai közé. Egy torokköszörülést halva egyszerre fordultunk Paul felé.

- Fiúk ma nem tanulhattok.

- Miért nem?- kérdeztük egyszerre.

- Mert egy hivatalosan megtiltom, hogy tanuljatok nap van.

- Hát ha nem, nem. - mondja Harry, de én még mindig nem értem. - Boo fogadj szót. Jobban jársz!

Harry egy kattintással jelezte az utolsó szavai nem figyelmeztetés volt.

- Hát ha nem, nem. - ismételten meg Haza szavait. - Már csak pár tétel maradt, azok pedig megvárnak.

Néztem, ahogy a két személy kérdőn néz egymásra.

- Hogy mi van? Már csak pár tétel?

             -  Igen. Mondtam már,hogy szeretek tanulni, ezek szerint eszem is van hozzá, mert ahogy olvasom jönnek elő a korábban megtanult dolgok. Most olyan mintha csak ismételnék.

             - Hihetetlen vagy szélvész kócos barátom.

Zavaromat leplezzem elvettem azt a szatyrot Paultól, amit még mindig a kezében tartott és a konyhába mentem, hogy ki pakolják, helyére tegyem tartalmát. Míg tevékenykedtem a folyosóról beszélgetés hallatszott de nem értettem miről van szó, majd az ajtó csukódását hallottam. Hátra fordulva Harryt pillantottam meg.

- Paul azt mondta, hogy délután kettőkor jön vissza. Kéri, öltözz fel úgy mintha az utcára mennél.

- Miért?

- Ezt nem tudom ezt kérte.

- Akkor megteszem. Lehet édesapád jön ide és ezzel jelezte a testőr, hogy illendően fogadjam.

Vártam hogy helyeselni fog te csak gondolkodó arckifejezését láttam, majd egy huncut mosoly jelent meg az arcán.

- Lehet ez is az oka. Bevallom én is kíváncsi vagyok hogyan áll rajtad az a ruha. Még nem is láttalak milyen vagy amikor csinosan vagy felöltözve.

- Szerintem magam is meg fogok lepődni. Már akkor amikor az itthoninak szánt ruhákban megláttam magam a tükörben és olyan volt, mintha egy idegen állt volna velem szemben. Tudod Harry én soha nem kaptam új ruhákat. Apám még arra is sajnálta a pénzt költeni, de mindig voltak, akik igaz nem új, de szép, kényelmes ruhákat adtak. Volt, hogy apa még azokat is eladta mondván, hogy nem érek én annyit, hogy ilyenekben járjak.

- Jaj Boo, szörnyű hallani téged, de tudom nem azért mondod, hogy sajnáljalak. Büszke vagyok rád.

- Köszönöm. Nehéz volt, de most tudom megérte minden perc az akkori életemnek, mert a sors veled ajándékozott meg mindazért.

- Akkor gyere most ide és enged, hogy a sors ajándéka az ölelésében vonjon.

A kanapéhoz mentünk és ott Harry leült, mikor én is mellé ültem vállamat átfogva közel húzott magához. Engedtem hogy öleljem, engedtem, hogy óvjon vigyázzon rám.

- Haza kérdezhetek valamit. - szedem össze bátorságomat kicsit elhúzódva tőle, hogy lássam miközben válaszol.

- Persze Boo. És bár nem kérted de válaszom őszinte lesz. Nem nem kell félned miatta.

- Ha csak egy ideig lehetek itt, és utána nem tudunk majd sokáig találkozni, akkor is mellette, leszel?

- Vártam ezt a kérdést, és bátor vagy, mert meg merted kérdezni. Igen, melletted és veled is leszek, mert úgy tudom ott lakom a szívedben. A bíró dönt majd sorsod felől. Én csak azt ígérem ezzel a mozdulattal foglak várni szabadulásod pillanatában. Legyen az tárgyalás utáni percek, vagy akár később.

Kezei közé fogja arcomat, majd fejével egyre közelebb ért hozzá. Szemeimet lehunytam és úgy vártam mi fog történni az elkövetkező pillanatokban. Ajkait megéreztem orrom hegyénél. Egy puszit kapok tőle.

- Ilyen puszival foglak köszönteni.

- Köszönöm. Sok minden mellett ez lesz az, mi biztatni fog majd.

- Ne gyere. – tárta ki ismét karjait, hogy befészkeljem magam közéjük.

Hosszú percekig maradtunk így. Jólesett az ölelésed és az ígérete, hogy végig mellettem marad.

Ha már meg lett tiltva, hogy tanuljunk akkor először azt a ruhát készítettem ki, amit magamra veszek. Illik megtisztelnem öltözékemmel is azt, akinek az elmúlt heteket köszönhetek. Harry az ágy közepére telepedett, miután gondosan felhajtott az ágyneműmet. Onnan nézte miként válogatom össze a ruhákat. Azt a pólót választottam, ami tőle kaptam. Már a gondolat is pírt varázsolt arcomra ha csak arra a pillanatra gondolok, amikor elé lépek.  Percekkel később a nadrág és egy kardigán is a a fotel karfáján várta, hogy eljöjjön az idő, hogy magamra vehessen. 

- Boo teljesíted egy kívánságomat? – hallom a suttogást az ágy felől, és fordulok is hatra.

- Mit szeretnél azon kívül, hogy elmondom jól mutatsz az ágyam közepén?

- Csak azt, hogy gyere ide mellem. – mondja, és hányat dől.

- Hogy mit? Feküdjek oda melléd?

Válasz helyett a mellette levő területet tenyerével megütögeti, jelezve hol akar tudni.

Csupán pillanatokig álmélkodtam, majd remegő lábakkal fele indultam. Míg ő hanyatt feküdt, én hason voltam ott ahol az imént a tenyere volt.  Fejét oldalra fordítva figyelt engem, hiszen fejünk egy vonalban volt. Tekintetünk lassan végig pásztázza a másik arcát, majd egymásba fonódott.

- Kedvellek. - törte meg a körülöttünk lévő csendet Harry alig hallható hangja.

- Kedvellek. – suttogom, mert nem akartam, hogy a pillanat a hangom miatt elillanjon.

Magamról már régóta tudom, hogy nem a lányok valamelyikével fogom megtalálni a boldogságot, de Harry csak most kezdi megismerni önmagát. Szeretném azt hinni, hogy ez nem csak a kialakult helyzet, az összezártság miatt van. 

Szia. Üdv újra itt a soraimmal mögött. Remélem sikerült kicsit elvonni a figyelmedet. Köszi, hogy itt voltál. Millió puszi.