ITT VAN A NEGYEDIK RÉSZ! ÚRISTEN DE RÉGEN VOLT MÁR FEJEZET! HÚÚ........ elvileg tegnap (azaz július 11-én) akartam volna kitenni, mert akkor volt a névnapom, de elcsúszott. Viszont jobb később, mint soha! Itt is van. (Remélem nem utáltok meg a vége miatt...)

(Veronika/Kolibri szemszöge)

Szerda... a hét közepe. Jobb nem is lehetne. Hihetetlen, de sikerült időben felkelnem. Ha nincs Cocco akkor biztos visszaalszom, akkor is, ha szól az ébresztőm. De mivel már két napja megvan a kis cukiság ezért biztosra veszem, hogy ő lesz értem felelős reggelente. Kómásan kikeltem az ágyból, nem megszokásom nyolckor felkelni. Tudom, hogy más iskolákban már ilyenkor kezdődik a tanítás, de akkor is! Nekem ez még korán van. Mentem elkészülni, addig anya úgyis megcsinálta a reggelimet és a tízóraimat. Mire elkészültem és lementem, addigra kész volt az ennivaló, szóval jól bekajáltam, mert nagyon éhes voltam.

- Köszi, a reggelit anyu!

- Szívesen kicsim!

- Kaphatok málnát a suliba?

- Persze, miért ne? – Én csak mosolyogtam, és megvártam, amíg anyu betett egy jó nagy adagot a kért gyümölcsből a tízóraim közé. Cocco biztos imádni fog!

- Köszi ezt is!

- Na de most már indulj el szívem, mert a végén még elkésel!

- Rendicsek! Puszi!

- Délután találkozunk!

Majd kiléptem a bejárati ajtón és a suli felé vettem az irányt. Megnéztem hány óra és csak 8:32 volt! Szuper! Esetleg...

- Cocco, mit szólnál, ha kiszellőztetnénk a fejünket iskola előtt? – mosolyogtam sunyin az időközben a zsebemből kibújó kolibri kwamira.

- Csak mondd ki a varázsszavakat! – bólintás volt a válasz. Elbújtam egy fa mögé, még egyszer körülnéztem, hogy biztosra menjek, majd elérkezett a várva várt pillanat.

- Cocco, szárnyakat bonts! – és ismét az, az ismerős bizsergés futott végig rajtam, ami teljesen felpörgetett. Annyira boldog voltam, hogy az hihetetlen! Végre egy kis időre újra szabadnak éreztem magam! Nem voltak rá szavak, annyira jó érzés volt szuperhősnek lenni! Véget ért a mai reggeli kómám és helyébe lépett az energia!

Erőt vettem magamon, elrugaszkodtam a talajról és fölrepültem a magasba. Csak úgy száguldottam a levegőben, a szél hevesen csapkodta az arcomat. Leszálltam egy háztetőre és körbekémleltem. Gondolkodtam, hogy mit tehetnék még. Megvan! Fölrepülni az Eiffel-torony tetejére és zuhanórepülésben „leesni". Szélsebesen csökkentettem a köztünk lévő távolságot. A torony előtt egy méterre megálltam, majd nem előre, hanem fölfele kezdtem el repülni. Fölmentem egészen a csúcsáig, majd rászálltam oda. Szerencsére meg tudtam tartani az egyensúlyom ott a legtetején. Lenéztem, és kis híján beleszédültem. De hisz egész életedben erre vágytál Veronika, hogy szuperhős legyél! És megkaptad a lehetőséget. Nem szabadna elhalasztanod! Tegyél olyat, amire senki más nem képes!

Fölemeltem a karjaimat, majd úgy éreztem, hogy megáll a világ. A zajok elmúltak, és a szél sem fújt már. Elengedtem magam, majd dőltem előre. Egyre inkább csak dőltem, a végén meg már szinte fejjel lefelé zuhantam. Kinyitottam a szemem, és átéltem olyasmit, amit soha senki nem fog semmilyen körülmények között. Én magam sem tudom megmondani, mi volt az, az érzés, de csodálatos volt! Most újra el kezdett mozogni a világ, ismét hallottam a körülöttem lévő hangokat, a szél újra csiklandozta az arcomat. Már föl kéne emelkedni! Újra erőt vettem magamon és egy ívben ismét fölfele repültem, közben egy jóízűt kiáltottam. Annyira felszabadító érzés volt! Többször is kéne ezt csinálnom! Fogom is. Na de mostanra ennyi pont elég volt a fejem kiszellőztetéséhez.

Kerestem egy biztonságos búvóhelyet magamnak, majd a kiszemelt metróba sikeresen berepültem és visszaváltoztam ott, ahol senki nem látott. Majd kifele vettem az irányt, az iskola felé. 8:51 tökéletes időzítés. Közben Cocco előbújt.

- Tudom, hogy nem használtad az erődet, de kaphatok málnát?

- Szolgáld ki magad. Direkt kértem, hogy rakjon be anyu a tízóraim közé.

- Imádlak! – erre belesuhant a táskámba, én meg csak nevettem egyet. Én megmondtam, hogy imádni fog! Majd egy önelégült vigyort húztam az arcomra.

Öt perc után már bent ültem a teremben, és Szonjával dumcsiztam.

- Hogyhogy ma nem mentünk együtt? – kérdezte én meg köpnyi-nyelni nem tudtam.

- Háát... tudoood... az volt, hogy megint visszaaludtam - közben alig kaptam levegőt.

- És hogyhogy ennyire fitt vagy? – méregetett engem gyanúsan, én meg azt hittem ott helyben süllyedek el.

- Egész végig futottam!

- Na jólvan. De most inkább figyeljünk, mert kezdődik a tanítás!

Ránéztem a karórámra, amit mostanában nagyon szeretek hordani. Mindig másodpercre pontos. Imádok visszaszámolni.

- És három, kettő, egy... *csöngettek*

- Még mindig jópofa!

Nagy nehezen beesett a tanárnő is és az örökkévalóság kezdetét vette... azt hittem sosem lesz vége. Majd mintha csoda történt volna, kicsöngettek az utolsó óráról. Természetesen én rohantam ki legelőször a teremből. Hogy miért? Mert minél hamarabb meg akartam ebédelni. A kis haspók!

Sikeresen hazajutottam, megebédeltem és beszáguldottam a szobámba. Becsuktam az ajtót, ami mostanában a szokásommá vált. Elbeszélgettem Cocco-val, majd nekiálltam a házinak. Annyira belemerültem, hogy amikor jött üzenetem a telefonomon, kis híján leestem a székemről. Megnéztem ki üzent nekem. Szonja volt az!

Szonja: Szia! Nincs kedved sétálni egyet a parkban?

Én: De! Mikor menjünk?

Szonja: Hát... fél óra múlva?

Én: Tökéletes! Ott tali!

Gyorsan megírtam a maradék házim, aztán lementem. Szóltam anyának, hogy sétálok egyet Szonjával.

- Mikor jössz vissza?

- Még nem tudom. Majd telefonálok!

- Rendben kincsem jó szórakozást!

- Köszi anyu, puszi!

Kiléptem a friss levegőre, majd nagyot szippantottam belőle. Jól esett. Megnéztem még egyszer, hogy megvan-e a telóm, és itt van-e a kis cukiság. Persze ott volt a zsebemben és majszolta a málnát, amit még nemrég kapott. Tényleg hasonlítunk, főleg kaja-ügyben.

A park felé vettem az irányt, majd amikor megláttam a barinőm, gyorsan odaszaladtam hozzá.

- Szia!! Merre megyünk?

- Hát még nem tudom.

- Mit szólnál, ha mennénk útközben az Eiffel-toronyhoz?

- Gondolatolvasó!

Majd elnevettük magunkat. Úton odafelé nagyon sokat röhögcséltünk, jól mulattunk. Egész idő alatt be nem állt a szánk. Ezeket a pillanatokat a szívembe zártam, és sokáig lakaton lesznek, amit nem lehet egykönnyen kinyitni és szabadon ereszteni a benne lévő emlékeket.

Baktattunk a toronyhoz, majd amikor odaértünk, Szonja elővette a telóját és lefotózta.

- Még sosem volt alkalmam ilyen közelről látni, sem lefotózni.

- Csinálunk egy szelfit?

- Aha!

Beálltunk, és csináltunk vagy öt képet, kettőn normális fejjel, a többi mind olyan „ki tud bugyutább fejet vágni"-ra ment. Jól éreztük magunkat! Szonja átküldte a képeket, én meg megköszöntem azt. Ezután hazaindultunk, majd fölhívtam anyát.

Miután hazaértem, el kezdtem gépezni. Néztem a híreket még tegnapról.

- Úristen, ennyire szégyenlős voltam? – nevettem fel kínosan magam felé.

- Ne parázz, ez volt az első alkalom, hogy kamera elé kerültél. Katica is csak azért kezelte ennyire nyugodtan, mert ő már megszokta és már rég óta csinálja – mondta nekem nyugtatva az én drága kis kwamim.

- Hát, köszi – küldtem neki egy mosolyt.

(Kívülálló szemszöge)

*időbeli ugrás vissza a mai reggelre*

Látok valamit. Vagyis inkább valakit. Azt hiszem Kolibrit, ahogy felrepül az Eiffel-torony tetejére. Gyorsan előveszem a telefonom, és levideózom. Úristen le fog esni, ha nem tudja megtartani az egyensúlyát! Uram istenem már esik lefelé! Hihetetlenül gyorsan zuhan! De az utolsó pillanatban felemelkedik. Hogy felejthettem el?! Tud repülni!

*vissza a jelenbe*

- Nem igazságos! Én miért nem lehetek olyan, mint ő? Miért nem lehetek szuperhős? Miért? Utálom Kolibrit! UTÁLOM!!!

(Halálfej szemszöge)

- A hősködés utáni vágyakozás... az irigység és az utálat lassan felemészti azt a szegény lányt. Csináljunk belőle egy hőst, olyat, aki a mi oldalunkon harcol – majd kinyújtottam a kezem, és a kiválasztott pillangó rászállt. Megtelt sötétséggel, majd útjára eresztettem.

Az akuma követte a lányt, majd beleszállt a kitűzőjébe, ami olyanná változott, mint amilyen annak a Kolibrinek van.

- Árny Szárny, Halálfej vagyok. Megbosszulhatod Kolibrit, mert te nem lehettél olyan, mint ő. Hatalmat adok neked, amivel legyőzheted őt, Katicát, Fekete Macskát és a helyükbe léphetsz. Cserébe csak a talizmánjukat kérem.

- Misem egyszerűbb!

(Árny Szárny szemszöge)

Kaptam egy lehetőséget Halálfejtől. Hogy bosszút álljak Kolibrin. Azonnal el is fogadtam. Lila köd vett körül, ami megváltoztatta a kinézetem. Amikor elmúlt a köd, végre láthattam magam. Hasonló volt a ruhám, mint Kolibrié. Csak a színe volt más, és volt néhány extra. Sokkal sötétebb volt és kissé kifakultak a színek. A bumerángok megvoltak, ott viszont a végük tűhegyes volt. Ha eldobnám, biztosan széthasítana egy faágat. Volt rajtuk egy gomb. Megnyomtam, majd hirtelen egy karddá alakultak át. Király! Az övemen, amin a bumerángjaim helyezkedtek el, voltak valamilyen gömbök is. Ezeket ismerem! Füstbombák! Három volt belőlük. A hátamnál volt egy kötél, fogalmam sem volt mire lenne jó, de majd megtudjuk! A szárnyaim vége is hegyes volt. Egy gyors mozdulattal meglendítettem a karom és három hegyes tollat lőtt ki előre. Megnéztem a kitűzőt, (ami szintén nem volt olyan színes) és mindegyik tollnak a végén volt egy kis koponya. Nagyon menő!

És mi lenne az első dolgom? Hát persze, hogy az Eiffel-toronyhoz menni és figyelmet kelteni. Elrugaszkodtam a talajtól és felrepültem a magasba. Még magasabbra repültem, mint a torony, és onnan nézelődtem. Ezután leszálltam annak a szélére. Körbekémleltem, hogy mit támadhatnék meg először. Majd valaki meghiúsította a tervem. Belenéztem a messzelátóba, és nem hittem a szememnek. Miután megbizonyosodtam arról, hogy igazi az, amit látok, gyorsan elbújtam az oszlopok mögé, nem mintha megijedtem volna...

(Veronika/Kolibri szemszöge)

Mint azt megígértem magamnak, többször el fogok látogatni az Eiffel-toronyhoz és úgymond leugrani róla. Hát most volt is kedvem hozzá. Még nemrég készítettem egy olyasmi ajtókilincsre tehető kártyát, amin ez a felirat áll: MOST NE ZAVARJ!

Kitettem, majd átváltoztam. Az ablakom szélére álltam, kiugrottam és repültem. Kis időre el is felejtettem, milyen érzés. De csak kis időre! Viszont már szálltam is az építmény felé. Most nem mentem a legtetejére, ugyanis kicsit szerettem volna élvezni a kilátást. Leszálltam a korlát mögé, majd rátámaszkodtam és elmerültem a táj szépségében. Párizs! De hiányzott már nekem! Annyira elbambultam, hogy alig tudtam reagálni. Hirtelen egy kötelet éreztem magam körül. Egyre erősebb volt a szorítása. A karjaim is a kötél fogságába estek, tehát nem tudtam volna elrepülni. Próbáltam mocorogni, de nem tudtam szabadulni. Majd a számra is került, így beszélni sem voltam képes. Megfordultam, de bár ne tettem volna. Szembe találtam magam... igaziból fogalmam sincs kivel, de az biztos, hogy nem kedvelem. Kicsit hasonlított rám. Mármint, egy kolibrire hasonlított, de közel sem olyanra, mint amilyen én vagyok. Rémisztő volt a kinézete, mintha az én ellentétem lett volna. Beleborzongtam a látványba. Majd felkacagott látván a rémült képemet.

(Árny Szárny szemszöge)

Van egy tervem! Tudom már, mire használjam a kötelet. Kolibri úgyis idejön, hát megkötözöm. Milyen egyszerű és mégis hatásos.

Úgy látom, inkább nézi Párizst, ami nemsokára nem lesz olyan szép. Ez pont kapóra jön, amíg másra figyel, lekötözöm. Odalopakodtam a háta mögé, majd rádobtam a kötelet. Sikításra sem volt ideje, olyan gyorsan történt. Karjait egybekötöztem, ugyanis akkor nem tud elrepülni. A száját is befogtam, hogy még véletlenül se hallják meg. Felém fordult, majd láttam az arcán a kétségbeesést. Felnevettem egy jót, amitől megborzongott. Olyan jó érzés ez!

- Nocsak, nocsak, kihez van szerencsénk? Csak nem a híres zöldfülű, aki bevágódott mindenkinél? Óh, várjunk csak... nem mindenkinél. Nálam nem! Mert én nem lehettem olyan, mint te! De Halálfejtől kaptam egy esélyt, így most meg tudlak bosszulni! Eljött rá az alkalom – próbált valamit mondani, valószínű olyasmit, hogy ne tegyem azt, amire készülök. De a kötél miatt nem sokat tudott kinyögni. Hirtelen egy aljas dolog jutott eszembe – Hmm... úgyis le akartál ugrani az Eiffel-toronyról, nem igaz? – gonoszan elvigyorodtam, majd közelebb mentem felé – Hát, most megteheted!

Ficánkolt, ellenkezett, de nem ért el nagy sikert. Megfogtam és egészen a széléhez vittem.

(Újra Kolibri szemszöge)

Biztos akumatizálták. Csakis miattam. Kellett nekem elvállalnom ezt az egész hősködést. Miattam kerül Párizs veszélybe.

- Úgyis le akartál ugrani az Eiffel-toronyról, nem igaz? – úristen, rosszul kezdődik. Gonoszan elvigyorodott. Ez nem jelent semmi jót! - Hát, most megteheted!

Ne! Ki kell szabadulnom! Különben az a szörnyűséges dolog történik, amibe belegondolni is rossz. Muszáj... kiszabadulnom... gyerünk! Jaj, ne, közelebb jött. A torony széléhez vezetett. Lenéztem, most viszont beleszédültem. Lefelé tartotta a fejem, én pedig már rosszul voltam. Visszanéztem rá, könnyek meg már csillogtak a szemem sarkában. Valami „kérlek" szerűséget mondtam, de nem használt. Hirtelen elengedett, és meglökött. Zuhantam lefelé. De nem úgy, mint reggel. Ez más volt. Ez félelmetes volt. Már iszonyatosan közel voltam a talajhoz. Becsuktam a szemem, vártam a végem.

Hirtelen, nem az fogadott, amire vártam. Puhán érkeztem, nem fájt semennyire. Félve, de lassan kinyitottam a szemeim. Macska!!! Elkapott! Soha, ismétlem soha nem voltam ennyire hálás egy bizonyos személynek.

- Mahha? – nyögtem ki, ugyanis még be volt kötözve a szám

- Szolgálatodra! Mi történt madárkám? – kérdezte, miközben levette a számról a kötelet.

- Először is, tegyél le és oldozz el, kérlek! – ugyanis már kezdett egy kicsit kínossá válni a helyzet – Másodszor, ne nevezz a madárkádnak! Harmadszor, egy lány megharagudott rám, ezért akumatizálták, ott volt a toronynál, én mit sem sejtve oda mentem, kiszellőztetni a fejem, nem vettem észre és így hirtelen megkötözött, majd lelökött – meséltem el neki a történteket. Eléggé meglepődhetett, ugyanis furán nézett rám, de ez vicces volt.

Felnéztem, az Eiffel-torony tetejére, ahonnan már javában pusztította a várost a gonosz.

- Meg kell állítanunk Árny Szárnyat!

- Árny Szárny? – nevetett a név hallatán

- Macska, most!

- Várj még! Egy perce estél le egy 300 méter magas építményről! Vegyél mély levegőt, és nyugodj meg. Aztán ha ezt megtetted, csak akkor gyere. Addig lefoglalom, ahogy szoktam – oktatott ki, mire én lepődtem meg, mert még nem láttam ilyennek őt. Na, mindegy. Egy percre leültem a hozzám közel lévő padhoz, majd azt csináltam, amit mondott. Körbenéztem, természetesen az emberek menekültek, kivéve egyvalakit. Alya-t. Ő éppen a magasban lezajló küzdelmet videózta. Hallottam, amit a kamerába mondott.

- Épp a csata helyszínén vagyok, amint azt láthatjuk, Fekete Macska küzd valakivel. Ha jobban megnézzük, szerintem mindenki tudja, ki lehet az ellenfele. Kolibri! Tegnap még a jókkal harcolt, de úgy látszik ma átváltott a sötét oldalra. Lehet, hogy ő is olyan, mint Volpina, aki hősnek adta ki magát, ám Halálfej mellett állt.

Na jó, ezt nem bírom tovább. Odamegyek hozzá, és elmondom neki az igazat! Odarepültem mellé, majd amint meglátott, fölállt a guggolásból, és a kamerát is felém fordította. Nagyon idegesnek tűnt, mert egyszer fölnézett, aztán vissza rám, majd föl és ismét rám.

- Alya, egyáltalán nem vagyok olyan, mint Volpina, az ott fönt, egy akumatizált személy. Ezért most megyek és teszek róla, hogy egy Kolibri legyen itt Párizsban! – majd fölfelé repültem, még utoljára, amikor visszanéztem, Alya nem tudott semmit se mondani, csak tátogott és bámult maga elé. Na de most irány a torony!

(Katica szemszöge)

Amint tudomást szereztem a támadásról, átváltoztam és száguldottam a harc felé a jojóm segítségével. Nem akartam elhinni, hogy Macska kivel küzdött. Kolibrivel. Nem lehet! Vagy mégis? Lehet, hogy olyan mint az egykori Volpina? Most inkább ne erre koncentráljunk, hanem arra, hogy megmentsük Párizst! Leérkeztem a társam mellé, majd kifaggattam.

- Macska, az ott Kolibri? Olyan mint „ő"? – rajzoltam idézőjelet a levegőbe – Tudhattam volna! – majd közelebb mentem Kolibri felé. Legalábbis azt hittem, hogy felé megyek.

- Katica, ne! Ez nem ő! – kiáltotta felém a partnerem, én meg kérdőn néztem rá, majd megszólalt a harmadik személy is.

- Kikérem magamnak, én nem Kolibri vagyok, hanem Árny Szárny! Utálom Kolibrit, ahogy titeket is! – majd jött egy negyedik hang is

- Akkor, ez sem fog neked tetszeni! – Árny Szárny mögött ott termett az igazi Kolibri, majd a bumerángjaival megdobta az előtte lévő személyt, aki egy morgás után hátrafordult.

- Hát te mit keresel itt!? Én ledobtalak innen!

- Az igaz, de valaki megmentett – majd Macska felé nézett, ahogy én is, és egy ilyen elismerő pillantással megajándékoztam. – És én is ugyanúgy fogok tenni, mint ő, és megmentem Párizst, a két társammal együtt! – Átrepült hozzánk, pontosabban mellém, ami miatt egy kicsi bűntudatom lett.

- Figyelj... bocsánatot kérek, hogy gonosznak gondoltalak. Tényleg, őszintén sajnálom!

- Semmi baj Katica! Én is ezt tettem volna a helyedben. De fel a fejjel, meg kell menteni a napunkat, és ez nélküled nem fog menni! – elmosolyodtam, majd szembe fordultam Árny Szárnnyal, és felvettem egy harci pózt.

(Árny Szárny szemszöge)

Miután Kolibri szónokolt és Katica mellé repült, valamit a fülébe súgott. Körbevettek, én meg megfordultam magam körül, hogy mindegyikőjük szemébe nézhessek. Sunyin elmosolyodtam. Lassan az övem felé nyúltam, majd egy hirtelen mozdulattal felrepültem és közéjük dobtam egy lilás-szürkés színű füstbombát, ami mindegyikőjüket ellepte. Mind a hárman el kezdtek köhögni, én meg csak nevettem rajtuk. Szélsebesen lerepültem a parkba, ahol újra el kezdtem rombolni. Egy perc elteltével ismét megjelentek a hősök a hátam mögött. Erre abbahagytam, amit éppen csináltam, majd felemeltem a kezeimet, jelezve hogy megadom magam. Persze nem ez volt a tervem. Nem láttam az arcukat, de biztosra vettem, hogy elképedtek. Viszont arra nem számítottak, hogy én pontosan tudom, hogy hol állnak, ami nagy hiba volt. Mivel a karom nem látható oldalára elrejtettem a bumerángjaim, észrevétlenül átcsúsztattam azokat a kezembe. Hirtelen megfordultam és eldobtam először az egyiket, majd a másikat. Az első Fekete Macska lábát találta el, ami megsebezte, és elesett. A második, pedig a felette lévő elég nehéz faágat, ami leszakadt. De ahogy gondoltam, Katica a jojóját lendítve elkapta azt, majd nagy nehezen, de megtartotta, ami már csak kicsire volt Macskától. Így kettő lefoglalva, már csak egy maradt. Vele akartam az elejétől megküzdeni, szemtől szembe. Itt is van. Visszanézett, majd rám. Előrébb lépett, hogy mutassa, ketten harcolunk. Hozott egy nagyon rossz döntést. Fölrepültem, majd ő is ezt tette.

- Még egyszer nem fogsz átverni – mondta harciasan.

- Hát, ha nem is átverni, legyőzni azt igen! – majd elővettem újra az időközben hozzám visszakerülő harci eszközöm, majd megnyomtam rajta a gombot, aminek köszönhetően egy karddá alakult. Nekirontottam, de ügyesen kivédte az ő fejletlen bumerángjaival. Így folytattuk tovább a harcot, miközben egyre inkább eltávolodtunk a parktól.

(Fekete Macska szemszöge)

Katica sikeresen kiszabadított a faág alól, és már a sebem sem fájt annyira, aminek nagyon örültem. Miután lábra álltam, körbenéztem, de Kokót és Árny Szárnyat sehol sem találtam.

- Katica, láttad merre mentek?

- Arra – mutatott az egyik irányba, majd mindketten nekiiramodtunk.

Miután végre sikerült megtalálnunk őket a hallásomnak köszönhetően, nem volt valami jó állapotban a társam. Árny Szárny leterítette Kokót, pluszban még a kardját is felé szegezte.

- Most végre megtudom, ki az, aki az álarc mögött tartózkodik! – majd a szabad kezével a talizmánja felé nyúlt, de én se voltam rest. Eldöntöttem, hogy felhasználom a macskajajt.

- Macskajaj! – majd a földre tettem a jobb kezem. A talaj megremegett, ami Árny Szárnyat lelökte Kokóról. Katicával odarohantunk és felsegítettük.

- Megvagy? – kérdezte aggódva a szerelmem.

- Hát nagyjából. De inkább figyeljünk... - nem tudta befejezni a mondatát - VIGYÁZZ!!!

Megfordultunk, majd épp időben elugrottunk a tollak(?) elől. Hátranéztem, és belevésődtek a mögöttünk lévő falba.

- Pfú... kösz! – hálálkodtam tollas barátomnak. De amint kimondtam ezt a mondatot, csipogott egyet a gyűrűm. Öt perc...

Visszanéztem az akumatizáltra, aki éppen a második füstbombáját tartotta a kezében. Elhajította, de sikeresen kikerültük, de mivel túl nagy volt a lendülete, nagyobb helyen kezdett terjeszkedni a köd. Mindannyian hatótávolságon kívül voltunk, kivéve Árny Szárnyat.

- Aki másnak vermet ás, maga esik bele! – röhögtem ki, amit egy morgással díjazott. Följebb repült, hogy jobban láthasson minket és kikerüljön a füstből. Meglendítette mindkét karját, majd összesen hat toll száguldott felénk. Szóval innen jöttek az előbb! Sikeresen kivédtük a fegyvereinkkel, de nem adta föl és tovább csinálta. így harcoltunk, viszont nekem kezd lemerülni a gyűrűm!

- Katica, vesd be a szerencsetalizmánt! – javasoltam neki, mire bólintott és elkiáltotta magát.

- Szerencsetalizmán! – majd a tárgy egy kicsi karika volt. Jobban megnéztem és cellux rajzolódott ki. Kérdőn néztem a társamra, hátha neki lenne ötlete, de mivel nem volt, félretette. Újra el kezdtünk harcolni, de mind hevesen gondolkodtunk, hogyan lehetne felhasználni a celluxot.

Hirtelen Árny Szárny felhasználta a titkos képességét. Pontosan olyan volt, mint Kolibrié. Ezen csodálkoztam.

- Szuper mozgatás! – nem értettem, miért volt szuper. Aztán egyszerre csak megmozdult Katicán levő karika, ami nagyon gyorsan a gonosz felé repült.

- Hahaha! Egy kis celluxszal akartok megállítani? Ch, jellemző...

Elindultunk felé, a reménnyel, hogy visszaszerezzük a tőlünk elvett tárgyat. De nem sikerült! Már tisztára pánikba estem, ugyanis már csak két percem volt. Aztán láttam a madárkámon, hogy van egy ötlete.

- Mozgatás! – majd a ragasztó felénk repült, de valami megállította. Láttam ahogy Árny Szárny előre teszi a kezét. De... nem használta már fel a képességét? Össze vagyok zavarodva.

- Na mivan? Nem megy Kolibri?

- De te... hogyan? Már megvolt...

- Na, szerinted miért hívom SZUPER mozgatásnak okoska? –Kolibri tovább erőlködött, de nem tudta felénk hozni. Sokkal inkább egy-helyben lebegett. Katica közéjük ugrott és elkapta a ragasztót.

- Megvan! És a terv is! – amint Katica elvette, Kokó egy pillanatra összeesett, de nem csodálom. Odamentem hozzá, hogy ne essen el, mire a pöttyös ruhás is idejött és elmondta a tervet. Mindketten megértettük, és azt tettük, amit mondott. Én Árny Szárny háta mögé surrantam, és nagy nehezen lefogtam. Addig a lányok megfogták a Szerencsetalizmán által kapott tárgyat, Kokó a karikát, Katica a másik végét húzni kezdte. Az akumatizált felé közeledtek, akit még mindig szorosan fogtam, majd hozzáérintették a ragasztót és körbetekerték vele, így már nem tudott repülni. Pont, ahogy azt Kolibrivel is tette nemrég. Mostmár kvittek.

- Na, Árny Szárny, egy-egy az állás a „megkötözöm a másikat" versenyben – mondta a tollas, majd utat adott Katicának. Hallottam, hogy csipog egyet Kokó talizmánja, majd el is tűnt egy toll róla. De nekem mindjárt lejár a időm. A szerelmem viszont kiábrándított a gondolkodásomból.

- Igen, egy kis celluxszal állítunk meg Árny Szárny! - azzal elvette tőle az akumatizált tárgyat.

(Kolibri szemszöge)

Katica elvette a kitűzőt, de mielőtt széttörte volna, felém nyújtotta. Én pontosan tudtam miért teszi ezt, emiatt el is fogadtam. Kettétörtem, majd a partnerem megtisztította a pillangót. Árny Szárny eltűnt, helyét egy átlagos lány vette át. A cellux, ami rajta volt, eredeti állapotába került vissza Katicához, majd ő feldobta azt és minden kár eltűnt, a város a régi lett. A végére öklöztem egyet a csapattal.

- Szép volt! – majd Macska olyan gyorsan rohant el, hogy még mi is csodálkoztunk, de végül nevettünk egyet rajta. Áthagytam Katicának a dolgot, addig én próbáltam elsurranni, nem olyan nagy sikerrel.

- Ömm... Kolibri! Várj! – szólt nekem az immár normális lány. Megfordultam és odasétáltam melléjük, ugyanis még Katica ott volt – Tudod, bocsánatot szeretnék kérni azért, amit tettem. Csak féltékeny lettem rád, amiért te szuperhős lehettél, nem úgy, mint én.

- Semmi baj, nem okoztál nagyobb bajokat, csapatmunkával megoldottuk! Ugye Katica?

- Igen, ahogy mondta Kolibri - fordult vissza a lányhoz – csapatmunkával minden sikerül!

Amint Katica kimondta, elmosolyodott, majd velünk együtt felállt.

- Én most zúzok, sziasztok!

- Szia! – köszöntünk el kórusban a társamtól.

- Kolibri... kaphatnék egy autogramot? – nézett rám félve.

- Persze! – felém nyújtott egy lapot, amin ÉN voltam rajta!! (Ki hitte volna) Ilyen gyors idő alatt le tudtak volna fotózni? Na mindegy, aláírtam a lapot, elköszöntem tőle majd felrepültem. Kerestem egy magas házat, odamentem, de csak egy percre, mert nem sok időm maradt. Leültem, mert nagyon kimerített ez a harc és eléggé összekavart. Kifújtam egy párszor a levegőt, majd hazafelé vettem az irányt.

Épp befelé másztam az ablakomon, sikeresen bejutottam, majd becsuktam az ajtónak használt ablakomat. Mindjárt visszaváltozom. megfordultam, és Lissy-vel találtam szembe magam. Pont abban a pillanatban, amikor eljutott az agyamig, hogy itt a kishúgom és a nővére szobájában ott áll Párizs legújabb hőse, pont abban a pillanatban változtam vissza.

- Ko-Kolibri? Veronika?! Az én nővérem Kolibri, azaz a szuperhős?!

Mondtam hogy ne utáljatok meg! Na ennyi mára, remélem tetszett!

Puszi: Miraculili <3

Miraculous mindörökké!