-Oké, oké, Liam, várj már meg! -totyogtam a fiú után a sokadik kilóméter után. Nem a legkellemesebb egy magassarkúban sétálni, de túl fogom élni, feltéve, ha nem hagy le mindig.

-Webster, azért ennél gyorsabb menetre számítottam -fordult hátra a srác.

-Elhiszem, hogy te a gyors menetekhez vagy hozzászokva -vigyorogtam rá, amíg utolértem. -, de én jobban szeretem kiélvezni a különleges pillanatokat -támaszkodtam a vállába. Úgy éreztem, menten leszakadnak a lábaim, és nemhogy gyalog nem tudok továbbmenni, de egyenesen mentőhelikopterrel, netalántán halottaskocsival kell elszállítani a helyszínről. Nem lenne valami kegyes halál a kiszemeltem társaságában elvérezni a főutcán.

-Roppant vicces, Webster, roppant vicces -forgatta a szemét. -Szeretnéd te azokat a meneteket átélni -kezdett el ismét a hosszú lábaival mérföldes lépéseket megtéve a pláza bejárata felé sétálni. -Na, gyere, van egy meglepetésem -kacsintott, majd kinyitotta előttem az ajtót. Egy kávézóba értünk, ami természetesen karácsonyi díszben pompázott. Mindenhonnan  mézeskalácsillat szállingózott, halkan karácsonyi zene búgott, és minden asztal körül egy színes égősor tekergett. Egy szélső asztalt választottunk, és egymással szembe foglaltunk helyet. Liam rálátott a pultra, ellenben én annak háttal foglaltam helyet. A csinos kis itallap is karácsonyi mintát öltött, egy kedves hóember integetett vissza az elejéről. Mosolyogva nyitottam ki a füzetecskét, majd hatalmas vigyorral az arcomon kezdtem lapozgatni azt. A betűk a szemem előtt nem tudtam szavakat alkotni, mindegyik csupán önmagában maradt, nem tudtam felfogni az italok nevét. Egyszerűen csupán addg jutott el a tudatom, hogy nem volt igazam, ez nem egyszerű séta, ez egy randi. Egy karácsonyi randi, aminél csodálatosabb nem létezik a világon. A karácsonyt mindenki a szeretteivel tölti, és mindenki arra vágyik, hogy a számára kedves emberekkel lehessen, nekem pedig megadatott, hogy Liam elhozzon egy randira karácsony előtti este.

-Mona -hallottam meg a fiú hangját. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a gondolataim földjéről a valóságba. -Piát kérsz? -kérdezte, én pedig összeráncoltam a homlokom.

-Mi?

-Ott hagytad nyitva -mutatott az itallapomra. -Én már nagyon sok bulin túl vagyok, de még nem láttam embert így vigyorogni vodkára -ingatta a fejét egy halvány mosollyal az arcán.

-Csak elbambultam -pirultam el teljesen -hajtottam le a fejem.

-Persze, tudom én -kacsintott rám Liam, ami aztán nem segítette a pirosság kiszivárgását az arcomból. -Szóval mit kérsz? -harapott az alsó ajkába a srác.

-Egy forró csokit -felelte halkan. Mindig hülyeségnek tartottam ezt az ajkakba harapós dolgot, ez mégis mitől tudna szexi lenni? Nos, most megértettem...
Liam bólintva vette tudomásul a rendelésem, majd előhúzott egy fekete kendőt a zsebéből. Felállt, mögém sétált, és bekötötte a szemem. Őszintén mondhatom, hogy fogalmam sem volt, mi folyik itt. El akar rabolni? Ez csak egy prank, és igazából nem is vagyunk meghitt karácsonyi randin?

-Mindjárt jövök, Webster -súgta a fülembe, mire libabőrös lettem. Sugdoshatna a fülembe bármikor bármit. Sőt egyenesen kérem, hogy közelről, az ajkait épphogy a bőrömhöz érintve szavakat leheljen nekem. De csak is kedves és szép szavakat, ne mocskosakat.
Nemsokára visszatért az asztalhoz, és szólt, hogy megválhatok a szemfedőmtől. Így is tettem. Előttem az asztalon a forrócsokim és egy édes mézeskalácsfigura várta, hogy megpillantsam. Utóbbi egy szövegbuborékkal a feje felett hirdette, hogy "Boldog karácsonyt, Webster!".

-Ez nagyon aranyos -olvadtam el kis híján ott helyben. -Ilyet mindenki kap? -pillantottam körbe, de senkinél nem tűnt fel.

-Ennyire nem vagyok elcsépelt -sóhajtott fel szegény fiú. -Neked kértem -dicsekedett el vele.

-Köszönöm szépen -néztem rá bociszemekkel, hiszem elmondani nem tudom, mennyire jól esett az ajándéka. De persze nem is lett volna igazán az én pillanatom, ha nem lett volna valami hátulütője: én nem vettem neki semmit. Végül nagyon szégyellve magam ugyan, de bevallottam neki, hogy mi is történt, ő pedig megnyugtatott, hogy nem azért adott nekem ő valamit, mert elvárja a viszonzást. Ezzel kezdetét vette egész életem legszebb estéje. Rengeteget nevettünk, csak úgy ittam a szavait, és ő is hatalmas lelkesedéssel hallgatta, miket mesélek neki. Úgy tíz körül indultunk el hazafelé, eddigre nagyjából rendbe jött a lábam. Lassan haladtuk ugyan, de se ő, se én nem bántuk. Szerettünk volna minden pillanatot kiélvezni, mielőtt elválunk.

-Várj, Liam, picit muszáj megállnom -szóltam. Egy cseles kavics valahogy bejutott a csizmámba, így téve még sebesültebbé a lábaimat. Liam vállába kapaszkodva hajoltam le, és cipzároztam ki a csizmám, majd levettem (majdnem lefagyott a talpam), és kiráztam belőle a csintalan követ.
Ahogy felegyenesedtem, hirtelen nagyon közel találtam magam a fiúhoz, aki óvatosan mosolygott rám. Kifésült egy tincset az arcomból, majd lenézett az ajkaimra. A szívemet mérhetetlen boldogság öntötte el, mikor megsimította az arcom, aztán még közelebb hajolt, és megcsókolt. Puha ajkai játékos csatát vívtak az enyémekkel, amibe lassan a nyelveink is becsatlakoztak. Ott álltunk ketten a sötétben, egyedül az utcán, és a téli hideget egymással tettük semmissé.