Kovácsoltvas kapuk merednek az ég felé
Kapirgálom az elhagyott, piros gondolatokat.
Árván bóbiskol egy apró pillangó,
Megszokta már ez államokat.

Tar mezők bujdokolnak, mutatkozni nem mernek,
A gépolaj álnok szaga felkúszik az orromon.
Tavaszi virágok fonnyadoznak a kosárban,
Elkárhoztak a koldusok.

Tébolyult jeleneteket vetítenek a padban
Ostoba szamarak állnak fel,
Kalapot emel mindezek mestere
De mink nem engednek innen el.

Csaló szenvedélyek kívánkoznak belém,
Majd kirántják szivemet.
A láncosok meg ennyit hallnak:
Vettetek már eleget.

Fogyatkozó jelenléttel nézem végig mindezt
Belülről és kívülről is látom mi itt lefolyik.
De hasztalanul győzködöm Én,
Nem hall Ő már semmit.