Kávéfolt az asztalon
Csöpög a csap
Megőrjít.
A rozsdás tető is beázott,
S a kétfelől hangzó cseppek
Egyenetlen zaja zavar,
Homlokomhoz kapok,
Allítsd le. Hamar.
Íriszem ide-oda táncol
Véreres szemfehérjém pedig megrémiszt.
Kinézek a törött üvegen. De a távol
Nem ígér sokat.
A tarvágás nyomait látom,
A szomorú facsonkokat,
Tönköket.
A gyér fű tanúskodik csupán,
Halott lelkeket számol,
Míg én bent lebzselek.
Elmegyek.
Elmegyek, mert nincs már maradásom.
Bánom
Tetteimet, de ez semmit sem változtat a dolgon.
Mert a kés még mindig vértől csepeg,
Akár a csap,
Akár a tető.
S a foltos fegyver vörösen izzik az IKEA-s konyhabútor tetején.
Bekötött markolata porral fedett,
S vétkes kezemtől mocskos.
Vele együtt mocskos karom,
Melyből a késen csillanó vér társa ömlik a padlóra,
Azt is bepirosítva.
De mocskos szívem is,
Hogy ezt mertem tenni.
S lám, mocskos lett e világ,
Mert az emberek dühe, vétke, gőgje bemocskolta azt.
Kizártam elmémből a zavaró tényezőket, már csak egy dolgot érzek.
A húsomba az imént fúródó fém nyomának
Szúrós fájdalma szétkúszik testemben.
De nem érek hozzá.
A szobában
Szinte csend van.
Hangos csend,
S nem merem azt megtörni.
Így hát szisszenés nélkül tűröm a saját kezem okozta fájdalmat,
Mígnem elmém bilincse a földre nem húz.
Ártalmatlan. Ártatlan.
Lehet.
De mostmár egy túsz
Vagyok.
A földre hanyatlok
Az eszméletlenség a hatalmába kerít
S hamarost a halál is –
Megterít.
Abrosza gyönyörű, arany hímzésű.
Edényei szép kerámiák,
Evőeszköze mind ezüst színű.
De én vagyok a főfogás.