Csend, majd nyikorgás.
Fásult kóvájgás,
Egészen a villáig merészkedtem.
Nem tudom, tévedtem
-e, talán.
De ez volt az utolsó esély,
Hogy vége legyen.
Az átok pecsétje kirívóan ölelte körül kezem.
De már arcom, s nyakam, vállam is tiszta fekete
Sikítva kérdeztem a kísértetet, feleletet keresve.
De az csak állt, némán,
Akár egy szobor, mely beszédkészség híján
Van.
Károgtak a helyi varjak,
Megőrjített. Abbahagyják... majd csak.
A szellem még mindig szótlan állt előttem.
Elfogott a félelem,
Talán nincs kiút...?
Kérve kértem, segítsen,
De azt létem
Nem izgatta.
Bal oldalam merev,
Az átok teret
Nyert, nem menekülhettem.
Egyre jobban kívántam a már közelgő halált,
Habár,
Életemnek nem is lehetett vége.
A szerződés kimondja,
Kit e varázs elpusztít, az a mennyországot nem tapinthatja.
Csalárd átverés, bűntény,
Hogy ebbe belementem,
De késő, kijutni lehetetlen.
Testem egésze halványan villódzik,
Az élőhalott személy velem szemben sziporzik'.
Eljött a vég számára is,
De az ő végzete már végső.
Ugyan a pecséttől nem szenvedek már,
Átveszem helyét.
Így hát a büszke, kevély
Alak, most elmúlhat
Örökre.
Helyette a börtön rácsai engem tartanak majd fogva,
Szorítanak majd, mint bankókat a kassza.
Csakhogy az én életem már nem ér semmit.
Nem is ért, de ki ért engem, érti, miért vállaltam be vesztem.