Csípi a hidegtől vörös arcomat a téli szellő.
A kabátom lengedezik; meg-meglibben.
A fagyos keringő
Mindnyájunkat beszippant.
Köszönsz de nem hallom,
Fülembe süvít a hó.
Intesz, de nem látom,
Csak piros sapkád elmosódott foltja marad meg.
Felemelem kesztyűs kezem, hogy üdvözöljelek,
De nem látod.
Nem hallod.
Csak kék kabátom ócska szegélye marad meg.
Már ha megmarad.
Mert mi is a valóság?
Ha van is ilyen, a sapka és a kabát Nem részese.
Vagy igen?

Egymásra talál tekintetünk.
Nézlek.
Te nézel.
Élünk.
Még élünk, és te is tudod, mit jelent ez a még.
Előveszed a már általam is jól ismert dohányoszacskóid egyikét.
Összetekered a cigarettacsikket.
Lángot gyújtasz, mely megigéz.
A levegő egyre csak tisztul, a hó odábbröppen.

Most nem csak nézlek,
Látlak.
Látlak, ahogy szádban a csikkel, lehajtod fejed, hogy meggyújtsd azt.
Felnézel. Az öngyújtó kialudt.
De a tűz korántsem.
Nézem, ahogy égsz,
Elmélázva nevetsz,
Ahogy piros sapkád felemésztik a vörös lángnyelvek.