Kacskaringós utak vezetnek a mélybe.
Névtelen emberek poroszkálnak a járáson,
S a néma lelkek hangosan üvöltenek.
A végtagnélküli torz alakok kezet ráznak egymással,
Az érdes nyilak az égben hasítva süvöltenek.
Felnyársal a tudat,
Hogy ezt az utat el kell hagynom,
Mert te is elhagytad,
S én az idők kezdete óta utánad koslatom.
A múlt, jövő egybefolyik, immáron nekem csak te szemed látszik.
A köd ugyan betemet, de én nézlek,
Ahogy íriszeddel a fény ide-oda játszik.
Balsors ez,
Hogy követlek, de így is elveszítlek,
S lesújtott rám a végzet, hogy ezt te mégis élvezed.
Nem gyűlöllek, de szeretni sem szeretlek,
Habár
Se veled sem nélküled nem élhetek.
S bár vágyódom utánad,
Magamban forgatom a kést,
Ahogy emlékünk szívembe mély vájatot vés.
Elmúlsz, helyedbe lép az új,
Ahogy a szemek pörögnek,
Esnek,
Úgy lép helyedbe (helyeitekbe)
Egy új, vagy tán régi eszme lehelete.