Csak sodródok az árban, elfonnyadt virágként, a nejlonzacskó mellett. Az élet súlya alatt meggörbült szirmaim lefelé konyulnak, száram tiszta barna. Leveleim fonnyadtak, szomorúak, csakúgy, mint én. Bibéimet leszakajtották rólam, s a termésem is az éteré, önnagam helyett.
Megcsonkítottak, s most lám mindjárt végem. A földből a szél által kitépett gyökereim a fák elsuhanő törzseit, ágit verdesik. Alig maradt föld rajtam, de az a kicsi sem elég ahhoz, hogy fenntartsam magam.
Elbuktam. Az élet kifogott rajtam, s most bekövetkezett végzetem.