A szobámban fonnyadok.
Fonnyadok, igen, mint egy, a plafonról lelógó rózsaszál.
És nézek,
Nézek ki az ablakon.
Ki,
A távolba meredek,
Hol a káosz már rég eluralkodott.
Elered az eső. Elered, s én is utána eredek
(Erednék, ha nem börtönömben fonnyadnék.)
A hamar keletkező pocsolyák felszíne meg-megrezzen,
A cseppek dagasztják a sok kicsi kupolát.
Néha a kátyúk megtelnek eképp,
De ez semmit sem ér odaát.

Odaát, igen,
Ahol az élet már nincs jelen.
Ahol csak létezünk, mert mást nem igazán tehetünk.
És a földigiliszta -, mely most bújik elő fedezékének biztosából -
Is az élet után majd kiábrándul.
Már, ha lehet így fogalmazni.
A "kiábrándul" talán túl erőltetett, De ha azt mondom, elmúlik, eltűn',
Neki befellegzett, esetleg vége,
Már kerül
Engem mindenki, mint a hittelent.
Mint a pesszimistát.
Mint azt, aki "gyakorlatias", de mondandója értelmetlen.
De azért dédelgetem
Az álmot (ami nincs, és nem is volt),
Hogy egyszer hisznek nekem.
Nem tudom, ez miért oly fontos,
De nem én akarom az istenhívőket felvilágosítani.
Habár én sem lehetek biztos ennek a nagyon is valóságos, bár az élettől elrugaszkodó térnek létezésében,
Én mégis értem.
Értem, hogy mi az egész lényege.

De talán így a legjobb, igen.
Ha te nem tudod; nem tudsz róla.
Hiszen
Úgysem hinnél nekem.
Talán örülsz,
Mert nem kerülsz
A pokolra.
De a hőn áhított mennybe sem.
Tragédia?
Talán.

Eltaposták.
Egy cipőtalp közepén végezte a komfortzónájából kilépő giliszta.
A cipő tulajdonosa mellett,
Irritáló hangon panaszkodik a férfi párja.
Tagjaim elernyednek.
S fonnyadok, fonnyadok mint az akasztófa virága.