Várok.
Állok.
Nézek.
Szépek
Mind a táj másodpercfotói.
Vagyis szépek lennének.
De mi is a szép,
S mi lenne érzelmek nélkül?
Sötétség
Borul most ránk;
Árnyék telepszik ide.
Ahogy a hópelyhek által kopogtatott tető alól kibújok,
Az est feltálal
Nekik.
Most rám potyog a sok kristály,
Nedves foltot hagyva esik
Mind fejemre.
Vállamra,
Testemre.
A szürke kerekek port kavarva állnak meg.
De áltass is, ha nem így van,
Mert kábán látom mindezt,
S én szeretem e bús látomást
Teremtő áldomást.
Nosztalgikus.
Az emberek okozta támadás
Lecsap rám.
Nekem jönnek.
A mosoly eltűnik,
Tovareppen.
Mindegyik.
Máshová viszi őket a szél,
Nem ide.
Innen elmentek.
A tolakodó tömeg pillantásra sem méltat.
Félek.
A képek
Elmosódva élnek emlékezetemben,
Ahogy a trappoló személyek
Befurakodnak;
Dulakodnak.
Nem merek.
Maradok.
Várok.
Állok.
A falként fölém magasodó nyakiglábok eltűnnek.
Megszűnnek.
Újra ki vagyok hát téve
Mindennek.
S a pelyhek
Lassan szállingóznak rám,
Ahogy egyedül
A havas földön
A semmi végtelenjében
Fekszek.
Fetrengek.
Mert a tér és idő síkján is
Csak egy apró pici pont vagyok.
De részese lettem;
Boldogság.
Szeretet.
De mindez bánatba fordul,
Ahogy ránézek az égről a padra.
Fejem a betonon súrlódik,
Hajam mocskos marad.
Egy ül csak ott.
Egyedül, magányban,
Látomásokba burkolózva.
Kopott
Kabátja szakadt.
Lelke törött,
Tépett rózsa,
S nincs már, ki megóvja.