Kezeim remegnek,
Ahogy a fehér falak közt a félelem
Szétvet.
Az óra ketyeg, de Őt még mindig nem hozták ki.
Hiányzik.
Ahogy vitték a hordágyon,
Szemeim előtt látam amikor csinált is,
Tett is tetteket, s nem volt tehetetlen, mint e percben.
Kevesen
Jönnek ki boldogan.
Van, ki ki sem ér,
S van, kit a gyász elkísér
Egészen haláláig.
E démoni épület elvisz minket,
Mindegyikünket.
Vagy a szomorúság rabjai leszünk,
Vagy a halál markába csöppenünk (így is, úgy is).
Az óra ketyeg.
Remegek.
Szemembe könnyek
Szöknek,
Majd egészen az arcomat takaró maszkig merészkednek.
A klórra emlékeztető szag bejárja a termet,
Emlékeztet
Ez valamire.
Fojtogat a pánik,
S máris
Elterülök a hideg kőpadlón.
Vergődök a halál karmai közt,
De az, hogy engem is felfektetnek egy guruló matracra,
Nem segít.
Kifutnak az időből.
Midőn, Őt,
S engem is elragadt a halál,
Talán
Még egyszer újra látjuk egymást,
A poklok poklán, vagy a mennyország tornácán.