Vak emberek
Plázák előtt kéregetnek,
S megvan bennük az, mi benned sosem volt;
Remény a továbbhoz.
A rokkant hajléktalan áldásra vár.

Esőcseppek dalolnak fejbúbomon, ahogy az bólogat
A cigánymuzsika ritmusára.
Csörren az apró, ahogy a kalapba esik,
Zúg a villamos, amint mellettünk elsüvít.

Üvölt a szegény,
Ordít az utca embere,
Ki rákkal küzd, s nem adatott meg neki mindennapi kenyere.
Áldjuk ki ad,
De ostorozzuk ki ront,
Ki élvezni próbálja HONTALANUL e hont.
Mert persze,
A kábítószer elveszejti az észt.
Mintha egy elmés társaságban lennénk.
Zenél, muzsikál, amit kívánsz,
Hogy odavess egy nyavajás dollárt.
Agymosott senkik kritizálnak másokat,
Hogy ettől szebbnek lássák saját pamacsos világukat.
De nincs nem,
Nincs elég,
Ki kell élvezni a poros utca hűvét.
De ne hibázz,
Ne légy ember,
De ne légy emberebb mint én,
Hisz akkor én leszek, ki nem ember eléggé.

A következő a téli este
Síri csendben telő,
Utcakő hidegében fekvő jelenet lesz.
Elvisznek a drogok, hát persze, a kábítószerek, s a fű megmentőim.
De nem lettem más, nem lettem senki.
Csak olyan, mint elődeim.