Fáradt voltam. Nagyon fáradt. A szemhéjaim ólomként nehezedtek, s úgy éreztem sose akarom és fogom tudni kinyitni őket. De a mellettem lévő aggódó és feszült hangok miatt rákényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem. A hirtelen elvakító fények kiégették a retinámat, úgyhogy heves pislogással próbáltam megszokni. Egy piszkosfehér szobában voltam, egy kórházi ágyban. Az egyik fal szinte teljesen ablakból volt, csak alul volt, egy kb derékig érő fal rész, ami mellett kis ülőgarnitúrák voltak. A földön egy fehér, szőrös szőnyeg volt, a szoba másik oldalán pedig egy hófehér szekrény, egy asztal, rajta egy fehér tálca, mindenféle orvosi eszközökkel rajta. A másik falnál, ahol a kijárat volt, egymás mellett helyezkedtek el a fehér fotelek. Emellett az ágyam mellett voltak mindenféle orvosi dolgok. Ahogy kinyitottam a szemem, az aggódó hangok arcot is kaptak. A barátaim és Eijirou álltak az ajtóban. Pár perc múlva Baisho-kun fel is kiáltott.

- Fent van!- mondta, mire mindenki rám kapta a fejét és, ahelyett, hogy szóltak volna egy orvosnak, körém sereglettek. 

- Kaede jobban vagy?- kérdezte Arisa-chan.

- Úgy örülök, hogy rendben vagy.- mondta megkönnyebbült vigyorral Eijirou.

- Ha láttad volna magadat, te őrült.- nevetett fel Doi-kun.

- Egy pillanatra azt hittem, ott hagyod a fogadat.- vigyorgott Baisho-kun.

- Soha többet ne csinálj ilyet, te világ barma.- mosolygott szelíden Ame-kun.

- Egyszerűen lenyűgöző voltál!- pattogott Mina.

- Nagyon megijesztettél minket, ugye tudod?- jegyezte meg Sero a jellegzetes mosolyával.

- Az a stratégia egyszerűen bámulatos volt, Kaede-san!- mosolygott Midoriya-senpai is, aki mellett Uraraka-senpai sűrűn bólogatott. Fel se tűnt, hogy itt vannak.

- Azt hiszem- kezdtem rekedten, mire elnémultak.- Uraraka-senpai tavalyi műsora a Sportfesztiválon megihletett.- nevettem fel kicsit, majd eszembe jutott ő. -És Bakugou?- néztem körbe, mire ide-oda néztek.

- Jól van, túl fogja élni.- mondta Sakuko, aki végig a falnak dőlve állt.- Igazából már felébredt, csak nem beszél senkivel se. Azt mondták az orvosok, hogy majdnem ott vérzett el.- mondta ki nyersen, mire a szívem kihagyott egy ütemet.

- Sakuko!- szólt rá Mina.

- Oi, ki kellett mondani, mit akartatok titokban tartani? Ha ő nincs, akkor nem is majdnem, hanem tuti ott vérez el!- válaszolt vissza nyugodtan, de valahogy ezúttal észrevettem, hogy a hangja éle tele van indulattal. 

- De, akkor is, egy kicsit kevésbé durván. -mondta kérően Mina, mire Sakuko felmorrant kicsit és elhagyta a szobát. Mina felsóhajtott.- Mindenesetre, legalább már beszél.

- Tessék?- kérdeztem, mire visszafordultak felém.

- Sakuko, a harc óta nem igazán beszélt.- mondta Jirou, miközben Eijirou Sakuko után ment.

- De miért?- kérdeztem értetlenül.

- Tudod, te szerencsés voltál, csak a combodba szúrt Paralyse. De Bakugout... máshol. És ez Sakukot emlékezteti egy halálesetre. És aggódik. -mondta gondterhelten Jirou, majd megeresztett egy mosolyt.- Rendben lesz. Ahogy Bakugou is. 

- Ja. Ő túl makacs ahhoz, hogy egy egyszerű szúrástól itt hagyja a fogát.- mondta Kaminari, picit felnevetve.

- Ráadásul nem hagyná, hogy Midoriya "nyerjen".- rajzolt idézőjeleket a levegőbe Sero, mire mind felnevettek kicsit, gondterhelten. Sakuko és Eijirou egy negyedóra múlva visszatértek, és kicsit elmondták mi ment le a médiában, mennyire gáz a helyzet. Mármint, ismét megtámadták a UA táborát, és nem tudni, hogy szereztek tudomást arról, hogy egyáltalán hol vagyunk. Újabb óvintézkedést kell tenni, és...

Eltelt pár óra, közben anyuék is bejöttek, majd megnyugtattam őket, hogy rendben vagyok. Mikor jobban lettem, ők pedig épp az orvossal beszéltek elkéredzkedtem, igazából, hogy vehessek egy italt az automatából. Végigsétáltam mankóval(mégis csak a combomat kellett összevarrni) a levendula színű folyosón, majd nagy nehezen megtaláltam ennek az emeletnek a hallját, amelyben rengeteg műanyag szék volt, és három automata. A hall egyébként egy szőke, tüsi hajú nő kivételével üres volt. Ő is az egyik automatánál volt. 

Odasétáltam mellé, majd elővéve pár yent bedobtam őket az automatába., benyomtam a két számjegyet. Oldalra pillantottam a nőre, akinek épp kávét csinált a gép. A tekintetem viszont ott maradt. Amellett, hogy egy nagyon csinos nőről beszélünk, nagyon hasonlított "valakire". Rám pillantott, mire gyorsan a saját automatámra néztem. És ekkor vettem észre, hogy beragadt az italom.

- Remek.- forgattam meg a szemem kicsit megütve az automatát. Majd megint ráütöttem egyet, de csak nem esett le az ital. A nő elvette a kávéval teli poharát, majd odébb állt. Legalábbis azt hittem. De igazából megkerült és egy hatalmasat sózott az automatára, amiből így nem csak az italom, hanem még egy müzliszelet is kiesett. A nőre néztem kikerekedett szemekkel. A kezében lévő csurig töltött kávé alig rezzent meg, és egy csepp nem hiányzott belőle.- Köszönöm.- nyögtem ki, miközben lehajoltam kivenni a dolgaimat. Végül a müzliszeletet felé nyújtottam.

- Oh, hagyd csak, szívem. Amennyit jártam ide sikeresen megtanultam, hogy ezt az automatát, hogy kell használni, mert minden benne ragad.- mosolygott.

- Értem.- ejtettem a kezemet magam mellé. Morzsolgatni kezdtem a kórházi ruhámat. Annyira hasonlítottak.- Azt hiszem, én...

- Várj!- nézett rám összeszűkített szemekkel, letéve a mellette lévő asztalra a kávéját.- Nem te... nem te vagy az a lány, aki megmentette az idióta fiamat?- kérdezte, mire megdermedtem. Akkor tényleg az anyja.

- Amennyiben Bakugou-kun- tettem hozzá a jelzőt.- édesanyja tetszik lenni.- mondtam nyelve egyet. 

- Hagyd a magázást, tegezz csak nyugodtan. A nevem Mitsuki, és igen én vagyok annak a bolond porontynak az anyja. Már megint bajt csinált az a barom.- sóhajtott, mire meglepetten néztem rá. Így beszél a fiáról?- Mindenesetre sietnem kell vissza, hogy beszéljek az orvosával. Úgyhogy neked jobbulást, édesem!- mosolygott, s nyúlt a kávéjáért, majd mintha csak eszébe jutott volna az ötlet felém fordult, és megölelt.- Köszönöm, hogy megmentetted!- súgta, majd elengedett egy kedves mosollyal, megfogta a kávéját és ott hagyott. A szőke, kissé fáradt nő után néztem, majd egy szomorú mosolyt eresztettem meg. Azzal visszamentem a szobámban.

Már este volt, sőt éjszaka. Az óra fél tizenkettőt ütött, ami azt jelentette, hogy megőrülök, mert nem tudok aludni! A szüleimet, a bátyámat, és a barátaimat haza rendeltem, mert a kórházi székeken aludni, egyszerűen kínzás, ezért inkább otthon aludjanak. Viszont a szobám ablakának a redőnye bekrepált, így a telihold gyönyörűen besütött rajta, és én meg már vagy egy vagy két napja aludtam. Így éberen forgolódtam az ágyamban, majd mikor meguntam átültem az ablakpárkányra. A kórház ezen emelete meglepően üres volt, mert a UA, hogy mi, sebesültek a lehető legnagyobb nyugalomban gyógyuljunk kifizette, hogy, ameddig lehetséges(ergo nincs rá szükség) senkit ne helyezzenek el itt. Így már nem is annyira meglepő. Az viszont annál inkább, hogy ezen a csendes éjjelen, hangos trappolás szűrődött be a folyosóról. Aztán, csak úgy betört a szobámba.

- Bakugou?- álltam fel. A szőke srác kórházi ruhában állt előttem és üvöltött róla, hogy ideges. Felé léptem egyet, de vissza is húztam a rossz lábam egy szisszenéssel. Megfogtam a mankóm, és úgy léptem elé párat.

- Csak...- kezdte, próbálva vissza fogni magát.- csak annyit kértem, hogy most az egyszer, ne dugd bele az orrodat, egy szar helyzetbe. Csak ennyit. És te mit csináltál. Belerohantál! Belerohantál a rohadt életbe is!- mondta kicsit felnevetve idegesen.- A ***** életbe, Deszka! 

- Tessék?!- kérdeztem hitetlenül.

- Hogy lehetsz egy ekkora idióta, a ki******* életbe?! NEM TUDNÁL EGYSZER RÁM HALLGATNI!?- elkezdett sípolni a hallókészülékem.

- És hagyjalak meghalni?!- emeltem meg a hangom.- Csak mert erre kérsz!? 

- Mert VALÓSZÍNŰLEG AZÉRT KÉRLEK ERRE, MERT ÍGY A LEGJOBB!?- üvöltött.

- A legjobb!? Mi a legjobb, hogy meghalsz, de én legalább csak ülök a harc szélén!?

- OTT LEGALÁBB BIZTONSÁGOSABB!! DE TE EHELYETT BELEROHANSZ EGY ********* VESZÉLYES HELYZETBE, *******! HOGY AZTÁN ÉN SZÍVROHAMOT KAPJAK! -kalimpált a karjában idegesen.

- Oh, nehogy már neked legyen feljebb!- kiáltottam el magam.- Te kaptál szívrohamot? És én mit mondjak? Meg a többiek? Kést fogtak a nyakadhoz!- dobtam el a mankót mérgemben hirtelen.

- ÉS AKKOR MI VAN!? ANNAK HÁLA, HOGY NEM HALLGATTÁL RÁM, TÉGED IS MEGSZÚRTAK!- markolt a hajába dühösen.

- Van különbség a rohadt életbe! Téged gyomron szúrtak, majdnem nyakon is! Engem csak a combomon!- kiabáltam.

- AZ IS ÉPP ELÉG *******! -gesztikulált, közben kicsit meglökve a vállam idegesen.

- Ja, tényleg, micsoda halálos sérülés!- nevettem fel erőltetetten.

- MAJDNEM MEGHALTÁL, A ROHADT ÉLETBE!- üvöltötte, gesztikulálva. Hogy nem jönnek a nővérek?

- De te is!- mondtam, mire hitetlenül felnevetett kicsit, idegességében. -Tudod, néha, ahelyett, hogy üvöltöznél, gondolhatnál arra, hogy mit éreztünk mi!- kiabáltam vele, mire idegesen a szemembe nézett.- Mit éreztek a szüleid,- idegesebb lett az arca.- mit éreztek a barátaid,- nem tudtam eldönteni, hogy fájdalmas, vagy dühös grimasz jelent e meg az arcán.- hogy mit érzett Sakuko vagy Eijirou, vagy én!- megrándult a szemöldöke, de arca, csak idegbetegebb lett.- Mert hidd el, a mi helyz- elkapta a tarkómat, és... magához rántva megcsókolt. A szívem hevesen kezdett verni, az arcom felforrósodott, térdeim remegtek. Teljesen ledermedtem. Egyszerre éreztem vad dühöt, és elkeseredettséget, egyben megkönnyebbülést a csókjában. Mikor elvált tőlem, lihegve lesütötte a szemét, miközben én csak kapkodtam a levegőt hirtelen. Életem első csókja.

- Nehéz...- lihegte, mire megpróbáltam a szemébe nézni, de még mindig fogta az arcomat, ő pedig még mindig lesütötte a szemét.- Nehéz úgy arra gondolni, hogy más mit érzett...- lihegett, kivörösödött arccal, majd mély levegőt vett.-, hogy nekem, csak az jár a fejemben, hogy majdnem elveszítettelek...- mondta lassan lecsúsztatva az arcomról a kezét, és maga mellé engedve.- Végleg.- súgta alig hallhatóan. Olyan sebezhetőnek néz ki, mint azon az esős napon.

- B...- nyitottam a számat, de becsuktam. Megérintettem az arcát, mire összerezzent.

- Bocs, az előbbit.- mondta, miközben megfogta a kezemet és leengedte magunk mellé, majd hátrált párat. Csak néztem, a megtört fiút. Tettem egy lépést, nem törődve a lábamba nyilazó fájdalommal.

- Katsuki- léptem elé, miközben kicsit magam felé fordítottam és megcsókoltam. Egy pillanatra meglepődött, majd visszacsókolt. Mivel már majdnem kiment az előbb, kicsit hátráltam, de továbbra is átkaroltam a nyakát, ezzel magammal húzva. A kezével picit megérintette a derekamat, mintha izgulna, hogy megérintheti e. Az egyik kezemmel elengedtem a nyakát és a kezét a derekamhoz simítottam. Elvigyorodott, és közelebb vont magához. Mikor elváltunk ott álltunk, mint pár perce. A szemébe néztem, mire elvigyorodott. Teljesen vörös volt az arca, vörös szemei csillogtak, és boldogan, magabiztosan mosolygott.

- Maga mit csinál itt?- jelentek meg a nővérek és orvosok, akik nagy része férfi volt. Eddig mit csináltak? Vagy inkább, miért most? Bakugou, mintha meg se hallotta volna őket. A szemeimbe nézett és bazsalyogott. -Azonnal vissza kell mennie a szobájába, még nem állhatna fel, és...- csak beszéltek, és elkapták a fiú karját, és elkezdték kirángatni a szobából. Ő csak mosolygott, majd lehunyta a szemét, és utoljára rám nézett intve egyet. Visszaintettem. Miután kimentek, bezárták az ajtómat, de én még pár percig, csak figyeltem az ajtót. Majd bedőltem az ágyamba, magamhoz szorítottam egy párnát, és belenyomtam a vigyorgó, vörös fejemet.

**********************************************************************************

Vélemény?

W23.