//Figyelem! Ebben a részben rengeteg vér lesz, és halál! Aki ezeket nem bírja, vagy nem szereti az kérem ne olvassa, vagy csak saját felelősségre! Köszönöm! Szerk.//

A Táborban történt.

A Második generációnak "különleges" volt az utolsó vizsgája. Mondhatni, kirobbanó.

Akaratlanul is hallom a sikolyok és robbanások zaját.

Mai napig, ha lehunyom a szememet, magam előtt látom. 

Látom a kopár, poros, kiszáradt területet, a homokkőből felépített romházakat. És a repülő testrészeket. 

Csapatokra voltunk osztva. Én a(z) M csapatban voltam. Ott volt rajtam kívül öt gyerek. A fehér vonalon álltunk. Azt mondták, csak át kell rohannunk, és élve beérnünk. És akkor végeztünk itt. Nem kellett nagyobb motiváció. Mikor eldördült a pisztoly, mely a startot jelezte, mind a kilencven gyerek egyszerre indult meg. Csak rohantunk. Porzott előttünk az út. Majd egy kattanás. Oldalra kaptam a fejem. Majd a szemem kikerekedett, ahogy az akna hatalmas robbanással felrobbant a sor egyik végén. A nyomása minket is elért. A homokkő falnak csapódtam. Elkábultam, de gyorsan felébredtem, mert a másik oldalon is egy hatalmas robbanást lehetett hallani. Foggal-körömmel kapaszkodtunk. A homokkő enyhített a légáramlaton. A legtöbb csapat lebénult a robbanásoktól. Minden erőmet és bátorságomat összeszedtem és felálltam. A csapattársaimra néztem. Ők is megrémültek a hirtelen jött bombák zajától. Szólásra nyitottam remegő ajkaim, de nem bírtam megszólalni. Mély levegőt vettem. A célra néztem, mire követték a tekintetem.

- A... A gyengék pihennek.- mondtam halkan, elcsukló hangon, mire remegve rám néztek. Lenyeltem a félelmem.Elűztem minden érzelmem. Már csak a könyörtelen élni akarás maradt.- A gyengék pihennek! Ájulásig edzünk! Halálig harcolunk! A fájdalom a puhányok kibúvója! A halálfélelem a gyávák kifogása!- kiáltottam, mire a legtöbb csapat felénk nézett.- Nem azért éltem túl az elmúlt éveket, hogy a végén megtorpanjak! Túl fogom élni, mert nem vagyok gyenge, se puhány! Ha ti itt akartok meghalni, akkor hajrá, én túljutok a vizsgán és hős leszek! És ti, lúzerek?- kérdeztem kiáltva. Eredetileg néma csend volt, majd az egyik csapattársam felállt, eltökélt arccal.

- Túl rég láttam Nagyit, hogy itt feladjam!- vigyorodott el Sanjo Kume-san, a levegőbe bokszolva (képessége miatt) sárkánytetkós kezével. Szép lassan mind az öten felálltak. Bólintottunk, majd rohanni kezdtünk. Közben a többi csapat is csatlakozott. Majd egy újabb kattanások. Hatalmas robbanások. A fülem hol bedugult, hol ki. Éles fájdalom hasított bele, de nem törődtem vele, se a folyamatos robbanásokkal. A repdeső gyerekekkel, folyamatos vérillattal, mely egyre jobban beleszökött az orrokba. Összeszorítottam a szemeim. A legtöbb csapat eltűnt. 

Majd egy kattanás bőven közelebbről.

Odapillantottam. Kikerekedtek a szemeim. A lány lila szemei elkerekedtek, és a rémülettől pupillája összeszűkült, ahogy lábára nézett. Majd hirtelen felrobbant a bomba a Kume-san talpa alatt. Nem láttam a csapatot, ahogy hirtelen az arcom elé kaptam a karjaimat, melyen a bordó jelem világított. "Védjetek meg!" A füleimbe éles fájdalom hasított. Élesebb, mint eddig. Felsikítottam a fájdalomtól, miközben hangos reccsenéssel a földre értem és gurultam métereket. Eszméletemet vesztettem.

Nem lehettem sokáig kiütve. Homályosan láttam a világot, mikor kinyitottam szemeimet. De utána gyorsan kipattantak. Mert egy kezet láttam. Vérben ázva. Csípni kezdte a szememet a könnyek, melyek miatt ismét homályos lett a világ. A kézfejen egy sárkány tetkó volt. Azt hiszem, Sanjo Kume-san nagymamája soha többé nem fogja látni az unokáját.

Óvatosan, nehezen felültem. A homokkő falnak támasztottam a hátam. A távolban láttam, ahogy még egy gyerek aktivál egy aknát. Látom, ahogy felrobbant, hatalmas gomba felhőt hagyva maga után a porból. A koszos kezeimet az arcom elé kaptam a löket elől. Majd kikerekedtek a szemeim. Miért csak láttam, ahogy felrobbant? Miért nem hallottam? Megéreztem a nyakamon lévő félig csurgó, félig már rászáradt valamit. Fájó füleimhez nyúltam. Valami meleg folyadékba nyúltam. A szemeim elé emelte a kezemet. Könnyek egy pillanatra elapadtak a szememben, majd ismét rákezdtek, ahogy megpillantottam a sötét vért koszos ujjaimon. Felhúztam véres térdeimet, és átkarolva azt rádőltem. Rázkódtak a vállaim. Fájt mindenem. Folyamatosan szipogtam. A ruhám több helyen szakadt volt a robbanásoktól. Tele voltam sebekkel. Körülöttem folyamatosan sikoltoztak, és robbantak fel mindenfelé aknák. De a legfontosabb: Ezekből én semmit nem hallottam. Feltápászkodtam nagy nehezen. De a lábaim összecsuklottak. Kúszva kezdtem el haladni. Folyamatosan figyeltem, hogy hol lehetnek aknák. De nem tudtam megállapítani. Viszont szerencsére úgy haladtam, hogy elkerültem őket. Már nem volt messze a cél. Alig kaptam levegőt. Az erőm is kezdett elfogyni. Az ujjaimmal súroltam a vonalat, mikor elvesztettem az eszméletemet.

Így lettem halláskárosodott. A képességem nem használt ezen. Túl sok erőbe telt, a hallás. Így egy hallókészülék mellett döntöttem.

Néha. Amikor egyedül vagyok, az jut eszembe, hogy nekem is meg kellett volna halnom. Ha az én életem feláldozásával visszahozhatnám azokat a gyerekeket, akkor megtenném. Nem csak azért, mert rengeteg életről van szó. Hanem azért, mert tudom, ha én akkor nem mondom azokat, amiket, akkor nem halnak meg. Én miattam haltak meg. Én öltem meg őket.

************************************************************************************

Remélem tetszett!

W23.