"Énekeld a dalt Emma.„
*Oké*
A számhoz vettem a mikrofont és elkezdtem énekelni.

-Elautóztam azok a helyek mellett, ahol együtt lógtunk, émelyítő.
Az utolsó csókunkra gondoltam, milyen íze is volt
és bár a barátaid azt mondják, jól vagy.
Valahol magányosnak érzed magad, annak ellenére is, hogy ő ott van melletted.
Amikor azokat a szavakat mondja, amik megbántanak téged, elolvasod azokat, amiket én írtam neked?- Roppant nehéz Luke-val szemben állva énekelnem. Meghátráltam és a közönség felé fordultam.

-Néha eltűnődöm, ez csak egy hazugság volt?
Ha igaz volt, ami köztünk volt, akkor hogy lehetsz jól?- Megkerültem Luke-ot és a színpadra vetettem a tekintetem.

-Mert én egyáltalán nem vagyok jól!- Kiáltottam fel és felnéztem a fényekre.

Megfogta a vállamat a rózsával a kezében, én pedig rá néztem. -Emlékszem a napra, amikor azt mondtad, elmész.
Emlékszem, ahogy a sminked folyt le az arcodon
és magad mögött hagytad az álmokat, nem volt rájuk szükséged,
ahogy minden egyes kívánságra sem, amiket kívántunk.- Ahogy énekelte Luke a dalt, egyre inkább a szívembe mart. -Bárcsak amnéziásan ébrednék fel
és elfelejteném azokat a hülye kis apró dolgokat,
mint például milyen érzés volt elaludni melletted.
Az emlékeket, amiktől nem tudok szabadulni.
mert én egyáltalán nem vagyok jól!- Meg hátrált és a könnyeim útnak akartak eredni.

Vettem egy mély levegőt és folytattam a dalt. -A képek, amiket küldtél nekem, még mindig a telefonomban vannak.
Bevallom, szeretem őket nézegetni, bevallom, magányosnak érzem.- Felé lépkedtem és felcsillanni láttam a fájdalmakat a szemeiben. -Az összes barátom azt kérdezgeti miért nem vagyok velük?
Fáj azt tudni, hogy boldog vagy és szembenézni azzal, hogy te továbbléptél.
Nehéz hallani a neved, amikor régóta nem láttalak.- Nyeltem egyet és próbáltam elnyomni a könnyeimet.

Egyre nehezebb volt énekelnem, de muszáj kiadnom az érzéseimet. -Olyan mintha 'mi' soha nem történtünk volna meg, ez csak egy hazugság volt?
Ha igaz volt, ami köztünk volt, akkor hogy lehetsz jól?-

-Mert én egyáltalán nem vagyok jól!- Kiáltottam fel. Velem szemben áll és elkezdtük közösen énekelni a refrént.

Átjárta a szívemet, minden szó. -Emlékszem a napra, amikor azt mondtad, elmész.
Emlékszem, ahogy a sminked folyt le az arcodon
és magad mögött hagytad az álmokat, nem volt rájuk szükséged,
ahogy minden egyes kívánságra sem, amiket kívántunk.
Bárcsak amnéziásan ébrednék fel
és elfelejteném azokat a hülye kis apró dolgokat.
Mint például milyen érzés volt elaludni melletted,
az emlékeket, amiktől nem tudok szabadulni.- Megfogta a kezemet, rávetette a tekintetét és egyedül folytatta a dalt.

-Ha ma melletted ébrednék fel
és ez az egész csak ez zavaros álom lett volna,
Jobban ölelnélek, mint valaha
és akkor soha nem mennél el
és soha nem hallanád tőlem azt, hogy, -Elengedte a kezemet és hátrálni kezdett.

-Emlékszem a napra, amikor azt mondtad, elmész.
Emlékszem, ahogy a sminked folyt le az arcodon
és magad mögött hagytad az álmokat, nem volt rájuk szükséged,
ahogy minden egyes kívánságra sem, amiket kívántunk.
Bárcsak amnéziásan ébrednék fel
és elfelejteném azokat a hülye kis apró dolgokat,
mint például milyen érzés volt elaludni melletted,
az emlékeket, amiktől nem tudok szabadulni.- Sietősen felém lépkedett és megfogta ismét a kezeimet és belemeredtünk egymás szemébe.

-Mert egyáltalán nem vagyok jól!- Fejezte be a dalt.
Ekkor el hallgatott Cal gitárja és mindenki némán nézett minket. Luke-val egymás szemébe meredtünk. Hirtelen letérdelt elém és felém tartotta a rózsát. Ajkaihoz emelte a mikrofonját. -Emma. Megtudsz nekem bocsátani? Leszel újra a barátnőm?-
Szinte hallottam dobogni a szívemet és olyan érzés volt, mint ha megállt volna az idő. Végig futottak az emlékek a szemeim előtt, majd pedig megfogtam a rózsát amit felém nyújtott és a számhoz emeltem a mikrofont.

-Igen.- Feleltem remegő hangon. Ekkor hirtelen felállt és megcsókolt. A közönség torkuk szakadtjából éljeneztek és tapsoltak. Átölelt és a nyak hajlatomba temette az arcát.

-Szeretlek Emma. Mindig is szerettelek és mindig is szeretni foglak. Nagyon nehéz volt ott hagyni téged a tábor kapujában, már nagyon bánom hogy elmentem. Hihetetlenül szeretlek.-

-Én is Luke. Én is szeretlek!- Sírva mondtam. -Már nem számít semmi, csak maradj velem!- Ekkor a többi fiú és Demi is feljöttek a színpadra és átöleltek minket. A közönség tombol és érzem hogy boldog vagyok. Újra összeállt a csapat és érzem hogy ez így tökéletes. Vissza kaptam a családomat és a legszebb az egészben az, hogy Luke is velem van.
A szüleimre vetettem a tekintetemet egy pillanatra és láttam őket elmenni. Legalább láthatták azt, hogy a lányuk felnőtt és most az egyszer, igazán őszintén boldog.

♪♥♪♥♪♥♪♥♪♥♪♥♪♥♪

Sziasztok Manókáim!!! :) Hát eljött ennek a történetemnek is a vége. Hihetetlen, de igaz! Még várható lesz egy Epilógus.
Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyien velem, illetve a történettel tartottatok. Remélem, hogy tetszett nektek ez a rész is és nem csalódtatok, max kellemesen. :)
Nemsokára jelentkezem az Epilógusal. Sziasztok! ♥♥♥♥♥ :)