Egy nagyon sötét, csendes szobában tértem magamhoz. Ha nagyon füleltem, csak akkor hallottam halkan egy folyamatos pittyegést. A hang irányába akartam fordítani a fejem, de nem sikerült.

Hol vagyok? Miért nem tudom mozgatni a fejem?

Förtelmesen nehezen, de megemeltem a jobb kezem, és a nyakamhoz nyúltam. Rögvest felfogtam, hogy nyakmerevítő van rajtam. Azt is hamar észrevettem, hogy a bal karom, be van gipszelve.

Mi történt velem?

Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Sejtelmem szerint, kórházban lehetek és még hozzá, az intenzív osztályon. Csak azt nem tudom, hogy hogyan kerültem ide. Nem emlékszem semmire.

Majd ekkor, lassan kinyílt a szoba ajtaja és egy kis gyenge fény szűrődött be. Egy nővér lépett be és hallottam, ahogy végig trappolt a szobán. Elhúzta a függönyöket és ekkor nézhettem szembe, a napkeltével.

-Jé, magához tért a kisasszony. Jó reggelt!- Néztem hunyorítva a nővérre, aki megkerülte az ágyamat és valamit az infúziómnál kezdett matatni.

-Magának is. Mennyi ideig, nem voltam magamnál?- Meglepődtem, a rekedtes hangomon. Majdnem olyan, mint Andy-é, a Black Veil Brides-ből.

-Négy napig volt kómába.- Felelte, majd pedig egy halvány mosolyt varázsolt az arcára.

-Értem és megtudja mondani, hogy miért és hogyan kerültem kórházba?-

-Hát én nem tudom, de hamarosan jön a doktor úr. Tőle kérdezze meg.- Mosolygott rám, majd pedig kiment a szobából.

Törtem a fejem, hogy vajon mi is történhetett, de nem jutottam egyről a kettőre. 10 perc után, meguntam a felesleges töprengést, majd pedig arra lettem figyelmes, hogy a napot eltakarják a felhők. Kezd beborulni.

***

Nem tudom, hogy mennyi ideig bambultam magam elé, de egyből észrevettem, hogy a kilincs ismét elfordult. Becaplatott a egy fiatal Doktor, aki hatalmas mosollyal nyugtázta, hogy magamhoz tértem. Szőke kék szemű, pont mint Luke.

Ekkor villant be, az a szemét. Fokozatosan, eszembe jutott minden, hogy mit tett velem, de arra még mindig nem emlékszem, hogy miért kerültem kórházba.

-Jó reggelt, Emma kisasszony.- Lépkedett felém, majd pedig leült az ágyam jobb szélére.

-Jó reggelt!-

-Ahogy elnézem, már sokkal jobban van.- Rendületlenül tartotta a mosolyát. -Szerintem 1, 2, óra múlva, átvisszük a javulóba.-

-Doktor úr, hadd kérdezzem meg, hogy mi miatt hoztak be? Vagyis hát úgy értem, mi történt?- Rögvest felállt és a szemeimbe világított egy kis lámpával.

-Nem emlékszik?- Felvonta szemöldökeit.

-Ha emlékeznék, nem kérdezném.- Motyogtam.

-Elütötte az autó és négy napra, kómába esett. De azt kell hogy mondjam, hogy szerencsésen megúszta. Egy kartörésel és egy kis nyak húzódással, némi zúzódással az oldalán.

-Értem. Volt bent valaki nálam, amíg nem voltam magamnál?-

-Igen! 4 fiatal ember és az édesapja.-

-Az apám?- Kikerekedett szemekkel néztem a Doktor arcára. -Nem mondott semmit?-

-Úgy konkrétan nem.-

-Értem.- Tekintetemet, az ablak felé vetettem.

Felállt a Doki az ágyról, majd pedig megfogta a kezem.

-Akkor pár óra múlva vissza jövök és ha még mindig magánál lesz és ha nem lesz semmi gond, akkor átvisszük a javulóba.- Mosolygott rám.

-Rendben.- Elengedte a kezem, majd pedig kiment a szobából.

Nem hiszem el, hogy Apám bent volt nálam és azt sem, hogy Luke is be merte tolni ide a képét. Teljesen össze vagyok zavarodva. Egy merő ideg vagyok!

***

Ismét elbambultam és most sem tudom, hogy mennyi időre. Ezúttal az ajtó, most csak úgy bevágódott, amitől majdnem szívrohamot kaptam. Attól meg majdnem vissza zuhantam a kómába, amikor tudatosult bennem, hogy ki rontott be.

-Ó. Bocs, rossz ajtó.- Vissza csukta az ajtót, Andy Biersack a BvB-ből, személyesen.

Nem hiszem el! A döbbenetem, oly hatalmas lett hogy simán felültem. Ez hihetetlen! Személyesen láthattam Andy-t, még ha csak egy másodpercre is. Ezt soha nem fogom elfelejteni! Már megérte ez miatt, kórházba kerülnöm. Vicc nélkül!

Rögvest kiakartam kelni az ágyból, de az infúzió akadályozott. Nehezen de letettem a lábaimat az ágyról.

-Most vagy orra fogok esni, vagy pedig sikeresen megállok a lábaimon.- Motyogtam magamnak, majd pedig lassan, de sikerült megállnom rajtuk. Megfogtam az infúzióm csövét és az ajtóhoz kezdtem bicegni.

Oké, arra nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni a lábam.

Nehezen, de elértem az ajtóig és kinyitottam azt. Kinéztem rajta és senkit nem láttam a folyosón. Lenéztem a lábaimra és rögvest kapcsoltam, hogy mezítláb vagyok.

Nem érdekel! Akkor is látnom kell még egyszer Andy-t.

Nehezen, de átemeltem a küszöbön az infúziómat, majd a fal mentén elindultam jobb oldalra.

Nem tudom, hogy arra mehetett-e Andy, de ha nem indulok el valamerre, akkor biztosan nem láthatom többször.

A folyosó végén, egy kis várakozóra bukkantam. Habozás nélkül bekukkantottam, de egy két érdekes arcú fickón kívül, mást nem láttam. Hátra néztem, majd pedig elkezdtem visszafelé bicegni. Tudom, hogy nem normális, hogy a falnak dőlve közlekedem, de az erőm egyenlő a nullával. Ekkor hirtelen, kinyílt egy ajtó, aminek neki voltam dőlve és csak úgy be estem rajta és rögvest padlót fogtam.

-A k*rva életbe!- Motyogtam és próbáltam felállni. Az ágy felé pillantottam és egy fekete hajú srác feküdt benne. Nem volt magánál.

-Jól vagy?- Szólalt meg, egy nagyon ismerős rekedtes hang, az ajtó mellett állva. Felnéztem volna hogy láthassam, de a nyakmerevítőtől semerre sem tudtam nézni. Segített felállni a hang gazdája és ekkor, megpillantottam Andy-t.

Úramisten, vétkeztem! Beleszerettem álmaim sötét hercegébe!

Döbbenetemet nem titkolva, tátott szájjal bámultam rá. Ez csak egy álom! Biztos, hogy csak álmodom, ez nem lehet valóság! Vagy még is?

-Őmm. Ja jól, köszi. Rossz ajtó.- Vágtam rá, próbáltam lazának tűnni, már amennyire tudtam, ebben a szörnyű beteg göncben.

Felnevetett halkan és engem mentem elvarázsoltak, a hihetetlenül gyönyörű szemei, a mosolya. Úristen!

Emma! Térj magadhoz! Mit csinálsz? Itt áradozol egy pasiról (aki mellesleg iszonyat helyes) és borzasztóan idiótán nézel rá!

-Te, vagy is én, azt hiszem jobb ha.- Dadogtam összevissza. -Én azt hiszem, jobb ha most fekszek. Vagyis megyek.- Fordultam is volna ki, mert a szégyen annyira elhatalmasodott felettem, hogy arra szavak nincsenek.

-Várj!- Vissza néztem rá és akkor tűnt fel, hogy Andy Biersack, fogja a karomat. -Mi a neved?- Mosolygott rám.

-Emma.- Próbáltam lazán felelni, de szerintem minden voltam, csak nem laza.

-Emma, jobb ha vissza kísérlek, mert még a végén, összeesel megint.- Átállt a jobb oldalamra és maga mögött elvezette az infúziómat és az egyik kezével a derekamat fogta, a másikkal pedig hozta az infúziót.

Annyira kába vagyok, de nem a gyógyszerektől! Nem tudom elhinni, hogy Andy éppen nekem segít, vissza kecmeregni a kórházi szobámba.

-Meg kérdezhetem, hogy mi történt?- Mosolyát fürkészve, teljesen elbambultam, de rögvest vissza rázkódtam.

-Hát az hosszú történet.- Feleltem és fújtattam egyet, mert ismét eszembe jutott Luke Hemmings.

-Én ráérek, a haverom még nincs magánál.- Már fordultunk is volna be a szobába, amikor megállt egy pillanatra és az ajtó melletti számra nézett, majd pedig vissza rám. -Én hozzád rontottam be?-

-Hát valaki berontott hozzám, azt biztos.- Feleltem és szerényen felnevettem.

-Ezer bocs!- Zavartan fürkészte az arcomat, majd pedig folytattuk az utunkat a szobámba.

-Ugyan! Semmi gond.- Feleltem. -Már kezdtem úgy is megszokni, hogy rám nyitják az ajtókat.- Motyogtam.

-Igen? Mert?- Segített leülni az ágyra, majd az infúziót, a helyére rakta.

-4 fiúval élek, 4 fal között. Náluk a mosdó olyan, mint ha nem is lenne ott ajtó. Szabadon jönnek mennek.- Nevettem fel, majd csak azon kaptam magam, hogy Andy leült az ágyam szélére.

-Bátyáiddal élsz?-

-Hát, mondhatjuk!- Mosolyogva szemeibe meredtem.

-Vissza térve, az előző témához. Mi történt, hogy ennyire sikerült összetörnöd magad? Csak nem leestél egy motorról te is?-

-Hát röviden, elütött egy autó, miközben futottam.- Elkezdtem piszkálni a gipszemet és valahogy elöntött a mély szomorúság.

-Sportoltál? Vagy esetleg valaki elől futottál?-

-Hát inkább valami elől futottam.- Nagyra nyílt szemekkel nézett rám.

-Mi elől?-

-Az érzéseim elől.- Böktem ki, majd pedig elém ugrott Luke arca.

-Értem. Szabad tudni, az előzményeket?-

-Az egyik haverom, sikeresen porig alázott és már nem bírtam vissza tartani a sírást. Nem akartam, hogy sírni lássanak a haverjaim, ezért kifutottam a házból és pont akkor jött egy autó és hát, telibe talált.- Néztem arcára és csak a döbbenetet tudtam róla leolvasni.

-Egy haver, ilyenre képes?-

-Áh. Nem is tudom, hogy miért hívtam őt haveromnak. Ő nekem senkim. Jobban mondva, ő pont az a személy, akit teljes szívemből gyűlölök. Részben miatta fekszem itt.-

-De nézd a jó oldalát! Ha nem ütött volna el az autó, akkor most nem ismerhettelek volna meg. Élsz és most épp beszélgetünk.- Húzta ajkait, egy szerény mosolyra, én pedig rögvest zavarba jöttem és egy visszafogott vigyor ült az arcomra.

Ezt a tökéletes pillanatot, egy kopogás szakította félbe. Andy és én is az ajtóra vetettük a tekintetünket, majd pedig szembe néztünk a srácokkal. Mind a négyen, döbbenten néztek ránk és úgy álltak ott az ajtóban, mint ha szobrokká változtak volna.. Az arcukra ült döbbenet, olyan vicces volt, hogy Andy és én is felnevettünk.