Az emlékeimből Miriam hangja rázott vissza, ahogy elkezdte a versét. Ezután megtörtént a hagyományos zászlóátadás is, majd egymást követték az osztálytársaim által mondott ballagási versek különböző költőktől, vagy idézetek híres emberektől. Sokan szerepeltünk, szinte mindenki. Az utolsó versmondó után az igazgatónőnk mondott egy rövid beszédet, amiben mindenkiről szó esett. Volt, amin nevettünk, például amikor azt mondta Dominiknak, hogy reméli, a középiskolában egy kicsit érettebben fog már viselkedni, de volt olyan is, amin csak szomorúan elmosolyodtunk.

Ezzel még nem volt vége: vissza volt még a hetedikes búcsúztató szöveg, és a nyolcadikos búcsúzó. A búcsúztató szöveg nem túl érdekes, ez is sablonszerű, nincs nagy jelentősége, viszont egy két mondata mindenkit megkönnyeztet, még az olvasót is, ha eszébe jut, hogy jövőre ő is itt fog állni ezt hallgatva. A búcsúzó szöveg abban más, hogy azt mi írtuk. Pontosabban ezt én. Májusban a magyar tanárunk íratott velünk egy „Búcsú az általános iskolától" című fogalmazást, amiben mindenkinek le kellett írnia, mit érez ezzel kapcsolatban. Végül pedig kiválasztottuk a legjobbnak ítéltet, hogy a mai napon az írója felolvassa. Ez lett az enyém.

A ballagtató osztályból egy fiú, azt hiszem Kornél olvasta fel a búcsúzatót. Ezután pedig következtem én. A kezembe adta a mikrofont, majd visszasétált a helyére, átadva nekem a közönség figyelmét. Körbenéztem és a tekintetemmel megkerestem a családomat és a barátaimat. Ezt a szöveget még senki sem hallotta, csak a magyartanárom, mivel a próbákon, csak az első és az utolsó szót olvastam fel.

Nagy levegőt vettem, megköszörültem a torkom, és miközben halkan elindult a Listen to you heart, elkezdtem.

- Szép napot kívánok mindenkinek! A nevem Szekeres Emma –mutatkoztam be azoknak, akik még nem ismertek. – Mindig ebbe az iskolába és ebbe az osztályba jártam. Most viszont itt állok, a ballagásomon, azon a napon, amikor is el kell hagynom ezt a helyet. Búcsút veszek szinte mindentől, ami nyolc évig fontos szerepet töltött be az életemben. Igazából év eleje óta vegyes érzelmekkel gondolok erre a napra. Várom is, meg nem is. Szeretnék tovább menni, kipróbálni valami újat, valami mást, új dolgokat tanulni és tovább fejlődni. Ugyanakkor éppen ennyire félek is ezektől. Ragaszkodom ehhez a helyhez, hiszen nyolc év sok idő. Ezalatt az idő alatt pedig olyan kötelékek alakultak ki, amelyeket nehéz felbontani. Kötődöm az osztálytársaimhoz, a tanáraimhoz, az ismert termekhez, padokhoz, a helyemhez. De ez természetes. Szerintem mindenki így van ezzel. Még az is, aki azt mondja, hogy alig várja már, hogy elballagjon. Valahol mélyen ő is ragaszkodik ezekhez a dolgokhoz, ha nem is mindhez, és valahol mélyen ő is szeretne még egy kicsit itt maradni, mert fél az újtól. Mindenki tart az új dolgoktól. Az új osztálytól, új tanároktól, új elvárásoktól. Mindenkiben benne vannak azok a bizonyos kérdések, hogy Milyen lesz? Mi lesz, ha? Ezekre választ viszont csak úgy kaphatunk, ha itt hagyjuk a régi, megszokott dolgokat és belevágunk az újba. Egyébként nincs is más választásunk. Az időt nem tudjuk megállítani. A másodpercek, percek, órák ugyanolyan tempóban fognak telni. Akkor is, ha mi néha előre vagy visszapörgetnénk, esetleg megállítanánk. Ezt nem mi szabályozzuk. Mi csak annyit tehetünk, hogy felvesszük a ritmust, és próbáljuk tartani a lépést. Ezek pedig azt diktálják, hogy nekünk most tovább kell mennünk. Úgyhogy köszönöm szépen, hogy ebbe az iskolába járhattam, hogy ilyen tanáraim voltak, hogy ebbe a közösségbe tartozhattam. Az életünkben viszont egyszer minden fejezetet le kell zárni. Ezt a szakaszt pedig itt kell lezárnunk. Köszönöm –hajoltam meg egy kissé a szöveg végére érve és mosolyogva csuktam be a mappát, amiből felolvastam. Miközben a tapsoló jelenlévőkön néztem végig, magamban megjegyeztem, hogy azért a szöveg megtette a hatását, többen is a szemüket törölgették, például a barátnőim, akik amint odaléptem hozzájuk, szorosan megöleltek.