Az udvarra kilépve megcsapott a lágy szellő, ami kellemessé tette a nyári meleget. A hatalmas fenyőtuják mellett elhaladva a lépcsőkön leérve a fűzfákhoz értünk, amelyeknek árnyéka szolgál a ballagásunk helyszínéül. A keskeny járda tágasabb oldalán székeket helyeztek el a hetedikesek, akik valószínűleg már reggel hatkor itt voltak, hogy feldíszítsék az iskolát, és ezeket kihordják. Tudom, hiszen mi is így csináltuk tavaly. A székeken szülők, nagyszülők, unokatesók, és más családtagok foglaltak helyet. Én is megpillantottam a szüleimet, a húgomat, a nagynénémet, a nagybátyámat, az unokatesóim és a nagymamám. Rájuk mosolyogtam, majd beálltam a helyemre.

A hetedikes versmondókra nem igazán figyeltem. Úgyis tudtam a verseket, szinte kívülről fújtam őket. Egyrészt a ballagási próbákon hallottam már eleget őket, másrészt minden évben ugyanazok a versek hangzanak el, csak más sorrendben. Ezek helyett a sablonos kis szövegek helyett a fejemben kavargó emlékekkel voltam elfoglalva. Szinte magam előtt láttam, ahogy kislányként szaladgálunk a fák alatt a barátnőimmel. Ez volt az egyik kedvenc helyünk. Itt fogóztunk, játszottuk el a kedvenc meséink szereplőit, vesztünk össze, amikor mindenki a főszereplő akart lenni, majd megegyeztünk abban, hogy melyik nap ki lehet Léna, a „Léna farmjából", vagy Mia, a „Mia és énből". Majdnem felnevettem, amikor eszembe jutott, hogy mennyire komolyan vettük ezeket a játékokat.

×××

- Én leszek Mia!

- Nem, ma én jövök, tegnap is te voltál!

- Ma nem „Léna farmját" játsszunk?

-NEM! – veszekedtünk. Mint minden nap. De aznap valami más volt.

- Mindig csak ti vagytok a főszereplők! Nekem soha nem engeditek!

- Te beszélsz? Mindig azt kell játszani, amit te akarsz!

- Nem is igaz! Mindig Emma mondja meg, hogy mit játszunk!

- Anna pedig mindig győzni akar! Akkor is, ha éppen ő veszítene!

Undokok voltunk egymással. Csak vágtuk egymás fejéhez a sértéseket, amelyek most lehet, gyerekesnek tűnnek, de 10 évesen még igencsak azok voltunk, így ezeket halálosan komolyan vettük. Már mindannyian a sírás szélén álltunk, de azért még mondtuk a magunkét. Ekkor jött oda hozzánk két nyolcadikos lány. Olyan nagynak tűntek. Most, hogy én is ekkora vagyok, nem érzem, hogy egy 14 éves olyan felnőtt lenne.

- Mi ez a kiabálás, lányok? –kérdezte az egyikük. Szőke haja és barna szeme volt. Szemüveget viselt, és a szája sarkában ott bújkált egy óvatos mosoly, ami arról árulkodott, hogy tudta, nem valami komoly dolog miatt kaptunk össze. Kérdésére először megszeppentünk, aztán egyszerre négyen kezdtünk magyarázni arról, hogy tulajdonképpen kinek mi a problémája.

- Ohó, lassabban! –csitított minket. – Egyszerre csak egy! Mondjuk te! Hogy hívnak? – mutatott Szofira.

- Tóth Szófia – mutatkozott be.

- Elmeséled, min vesztetek össze?

- „Mia és én"- t akartunk játszani, de nem tudunk megegyezni abban, hogy ki legyen Mia – válaszolta Szofi, mire a szőke lány barátnője majdnem hangosan felnevetett. Barátnője rosszalló pillantása azonban megakadályozta ebben és megköszörülve a torkát továbbra is komolyan nézett minket.

- Értem - válaszolta a szőke lány. – Mi lenne, ha mindannyian ti lennétek Mia? – értetlen nézésünket látva folyatta. – Nem muszáj a mese szerint játszanotok. Eljátszhatjátok úgyis, mintha Mia nem egy szereplő lenne, hanem négy. Lehettek mindannyian emberek, akik egy könyv segítségével átjutottak a Tündérek országába – magyarázta, és a végén szerintem nagyon nehezére esett, hogy ne nevesse el magát. Ez az ötlet mindnyájunknak tetszett. Így megköszöntük a lány segítségét, és elkezdtük tervezgetni a játékot, de mire elkezdtük volna, becsengettek.

×××