Nemsokára bejött az osztályfőnökünk is a terembe. Ilyen se volt még. Az egész osztály csendben várta, hogy mit fog mondani. Elérzékenyülve nézett végig rajtunk.

- Hát itt a vége... -mosolygott. - Már nem kell azon veszekedni veletek, hogy maradjatok csendben - elnevettük magunkat, de ez inkább hatott szomorúnak, mintsem vidámnak. Aztán folytatta. - Mindent csináljatok úgy, ahogy a próbán gyakoroltuk! Ügyesen! – tapsolt kettőt és kitárta előttünk az ajtót. Kettes sorokba rendeződtünk: elől a három zászlótartó - Anna, Máté és én- mögöttünk az igazgatónő és Beni, utánuk az osztályfőnökünk és Miriam, aztán Dóri és Kíra, Laura és Ricsi, Gabi és Bogi, Lili és Karina, Ákos és Dani, Dia és Szofi, Sári és Nóri, Dávid és Dominik. Ahogy azt az utóbbi időben rengetegszer elpróbáltuk, szép lassan, egymásba karolva, és énekelve tettük meg az udvarra kivezető utat. Végigmentünk az egész iskolán, mintha csak elköszönnénk a termektől, a padoktól és mindentől, ami ebbe az épületbe tartozik. Ahogy elhaladtunk az alsós termünk előtt, Annával összemosolyogtunk. Tudtam, hogy ő is arra gondol, amire én. Az első találkozás.

×××

Másodikosok voltunk. Anna újként érkezett az osztályba. Első óra előtt sírva kapaszkodott anyukája kabátjába.

- Anna... Nem lesz semmi baj... - simogatta a kislány haját.

- De én nem akarok bemenni! –sírt Anna. Ezt látva odamentem hozzájuk.

- Jó reggelt! – köszöntem illedelmesen.

- Szia! – mosolygott rám az anyukája.

- Szia, Emma vagyok. Téged hogy hívnak? – Kérdeztem.

- An-Anna... - szipogott.

- Bejössz velem a terembe? Bemutatlak a többieknek! – próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni a megszeppent kislányt, aki kérdőn emelte tekintetét az édesanyjára. Ő csak mosolyogva bólintott, majd egy ölelés kíséretében elbúcsúztak egymástól. Izgatottan mentünk a terembe, ahol először a két legjobb barátnőmnek mutattam be: Diának és Szofinak. Azonnal megkedvelték egymást.

×××

Így lettünk mi négyen barátnők. Persze az óta rengeteg változáson mentünk keresztül és bevallom, nem egyszer előfordult, hogy a barátságunk szétszakadt, de nem örökre. Mára szinte ugyanolyan elválaszthatatlanok vagyunk, mint 6 éve. Ez is azt bizonyítja, hogy szoros kötelék alakult ki köztünk. Ezt a köteléket pedig nem sok minden képes felbontani. Vajon a távolság lesz az, ami ezt mégis megteszi?

Ez a ballagás nekünk, négyünknek ugyanis nem csak az osztályunktól való búcsút jelenti, hanem az egymástól való elköszönést is. Nem egy iskolába vettek fel minket. Nem is egy helyre jelentkeztünk.

Már egy éve tudjuk, hogy a nyolcadik osztályt követően Szofi és a családja Németországba költöznek. Az apukája ott dolgozik, már mindent elintézett, a család többi tagjának csak költöznie kell június végén. Így Szofi egy müncheni gimnáziumban kezdi a kilencedik osztályt.

Dia apukáját december végén kirúgták a munkahelyéről. Csak Szegeden kapott állást. Ő már odaköltözött, Dia az anyukájával pedig valamikor a nyár folyamán pakol át véglegesen az új helyre.

Annával pedig más elképzeléseink vannak. Ő egy sportgimibe jelentkezett, míg én nyelvi előkészítőre. Így két másik iskolába fogunk járni. Ezzel pedig mind a négyen külön leszünk.